Prometheus

Ha címet kéne adnom ennek a képnek, talán az lenne: „A leláncolt Örökkévaló”. Engem különösen két momentum ragadott meg a képen, ami miatt úgy gondolom, hogy helytálló (ha nem is túl frappáns) ez a cím.

Az első Prométheusz tekintete. Nézzük meg, hogy szinte földöntúli, valóban isteni nyugalom és valami átszellemült előretekintés van az arcán. Mintha nem is igazán lenne jelen... Mintha valami idő feletti szférában járna a szelleme. Mintha alig zavarná, hogy májából egy keselyű éppen jóízűen lakmározik. Mi lehet ennek az oka? Emlékezzünk, Prométheusz neve azt jelenti: előre látó, vagy előre meggondoló. Ilyen értelemben, ami ábrázatáról ragyog, az nem más, mint az időtlenség. Aiszkhülosz drámájából megtudjuk, hogy ő pontosan tudja, előre látja, hogy Zeusz hatalmának is egyszer vége lesz, és így ez a szenvedés sem fog örökké tartani. Látja jövőjét, ti. hogy 13 nemzedék múlva ki fogja szabadítani Héraklész (Herkules) – tehát mindössze csak várnia kell. Ezt szimbolizálja itt ez a kígyónak tűnő állat is a lábánál.
Ha jobban megnézzük azonban, észrevesszük, hogy ez nem kígyó, hanem egy döglött keselyű. Az üzenet egyértelmű: legalább egy keselyű-generáció már elpusztult! Prométheusz időtlen, keselyűk napjai pedig végesek… Feltűnő a párhuzam közte, és Krisztus között. Hiszen Krisztus az, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. Aki volt, aki van, és aki eljövendő. Ahogy a zsoltáros írja: „Mert ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapi nap, amely elmúlt, mint egy őrváltásnyi idő éjjel.” Ezzel az örökkévaló, megdicsőült, isteni Krisztussal találkozunk Prométheusz alakján keresztül.

A másik mozzanat ezzel kapcsolatos, de még többet mond el Krisztusról. Ha jobban megfigyeljük itt a lábát (bár sajnos ezen a képen nem annyira jól látszik, mint az eredetin): a döglött keselyű szárnytolla ott van a talpa alatt! Ez félreérthetetlenül a győzelem jele – s ha így tekintünk az arcára, már talán a diadalt is fel vélhetjük fedezni ott. Nem tudok nem gondolni a számtalan jövendölésre a Bibliában, kezdve a proto-evangéliumon: az asszony utódja (Krisztus), aki majd a kígyó fejét tapossa. Krisztus ellenségei mind a lába alá vettetnek. Ő az, aki „lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, nyilvánosan megszégyenítette őket, és… diadalmaskodott rajtuk.” Vagy ahogy Pál apostol bíztat minket a Római levél záró soraiban: „A békesség Istene pedig összezúzza a Sátánt lábatok alatt hamarosan.” Ez a békés, de mégis megrendíthetetlenül győzedelmes Isten jelenik meg a művön. Tehát nem csak a földi királyok és császárok jönnek és mennek, míg Krisztus örök; de a spirituális hatalmasságok mind, s a Sátán maga is bukásra, elmúlásra vannak ítélve. És ilyen megvilágításban már láthatóak az erőviszonyok: szinte mint a szúnyogcsípés, olyan Prométheusznak a gonosz madár csipkedése. Teljes a fölénye, nincs jó és rossz kiegyenlített küzdelme, nincs dualizmus. Az ellenség még ugyan él, hiszen az élő keselyű még nagy falatokat szakít ki a szenvedő isten testéből (csakúgy, mint az egyházból a Sátán), de az elhullott állat teteme hirdeti: jövője már meg van pecsételve. „Mint utolsó ellenség, a halál is el fog töröltetni.”

Ahogy tehát szemléljük ezt a gyönyörű festmény, Pállal együtt gondoljunk erre:
„Teljes a diadal a halál fölött! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De hála Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!

Dányi-Nagy Márió 2009.