Együttélés

Lectio: 1 Thessz 4:1-5, 7-8
Textus: 1 Mózes 2:24
"Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.-

Az együttélésről szeretnék ma beszélni. A párkapcsolatnak arról a formájáról, amit ma egyre többen választanak. A házasság mellé - különösen az utóbbi időben- olyan alternatív együttélési formák léptek elő, melyek a társadalomban egyre inkább azonos jogokat igényelnek. Mire jó még a házasságkötő terem és a lakodalom a vele járó fáradsággal és kiadásokkal, ha másképp éppoly jól meg lehet csinálni? Akik együtt akarnak élni, megcsinálják ketten; nincs szükségük a család, az egyház, a közösség közreműködésére.
Nem akarnak túl szorosan egymáshoz kötődni. Márpedig ez történik, ha valaki házasságot köt.- Ilyenkor számolni kell egy estleges válással és a vele járó összes kellemetlenséggel.- "Nem házasodunk össze, mert jobb az óvatosság: Most jól megvagyunk, de mit lehet tudni.- "Annyit dolgozunk, hogy így legalább este találkozunk, és nem kell ezért külön kirándulásokat tennünk. Meg különben is: Lakva ismerni meg az embert.- -A papír nem tart össze senkit.- Az X-ék is tavaly házasodtak, aztán már bajok vannak.- "Túl fiatal vagyok még.Még anni mindenünk nincs meg. Nme teremtettül meg az alapokat.- "Ha olyan esküvőt nem tudunk tartani, mint amilyet elképzeltünk, akkor inkább nem.- Ilyen, és ehhez hasonló érveket lehet hallani.
Már-már tapintatlanság egy társaságba érkező személytől megkérdezni, hogy a vele jött úr/hölgy pontosan kicsoda. A meghívók Önt és partnerét hívják. A párom, a barátom. Így beszélünk.
Mielőtt Isten üzenetét közvetlenül keresnénk, gondolkodjunk el azon, hogy mit keres az ember a másikban! Gyengédséget, testi örömöt? Igen. De ennél többet. Legyen egyszersmind barát is, akivel beszélgetni tudok, aki megért. Még több. Legyen olyan, akinek a segítségére feltétlenül számíthatok. Mindig. Mindenben. Elfogadást, biztonságot keresünk. Az elfogadásról szól-e az a kapcsolat, amelyikben még minden nap vizsgázom? És ha nem felelek meg, akkor egyikünk erre, a másikunk arra. Biztonságot nyújt-e az a kapcsolat, amelyet azért nem tettünk szorosabbá, azért nem csuktuk be az ajtót, hogy ki lehessen rajta menni? Egymásnak semmit nem ígértünk, úgyhogy nem történt semmi.
Valóban?
Tied vagyok - fejezi ki, amikor szerelmeskedünk. De mikor? Most? Mostanában? Férfi és nő kapcsolata úgy tud kiteljesedni, ha egymásban hosszú távra szövetségest találnak. Ha egymásnak szurkolnak, együtt örülnek, de a másiknak nem csak a kikapcsolódás óráiban van szerepe, hanem együtt gondolkodnak és együtt küzdenek az élet minden frontján. Ha tökéletesen meg tudnak bízni egymásban; meg tudják osztani félelmeiket, terveiket és terheiket, anyagiakat, hiszen együtt gondolkodnak a jövőről.
Együtt a jövőben. Ez az elkötelezettség. Ezért kötünk házasságot, hogy ezt a biztonságot megadjam a társamnak, s ő nekem. A házasság egyik célja egy ilyen szeretetszövetség. A másik pedig a gyerek. Az élet továbbvitele.
Az együttélésben mind a 2 kényes pont: mind a jövő, mind a gyerek. Inkább nem kell, hiszen nem tudom, meddig leszünk együtt, egyedül fel tudom-e nevelni, egy másik kapcsolatba bevinni nem könnyű. Vagy egy másik logika és egyre gyakoribb eset, amikor nem azért szül egy nő gyereket, mert megtalálta azt a férfit, akivel együtt szeretnék majd felnevelni, hanem mert betöltötte a 30. évet vagy 35-öt. Innen adódnak olyan helyzetek, amikben a gyerekeknek különösen érzelmileg elég nehéz kiigazodni: apukám barátnője, anyukám mostani barátja. Hol van az a fészek meleg, amelyben ők egészséges lelkű emberekké nőhetnének fel? Hol vannak azok a jó minták, amiket majd tovább vihetnek, amikor felnőnek, a maguk párkapcsolataiba? Nemcsak Isten ellen, hanem ellenük is súlyosan vétünk, ha rendetlenül élünk!
Mit tanít minderről a Szentírás?
Azt mondja, hogy a nemi érintkezésnek egyedül a házasság Istentől való helye. Az Ószövetség idején, ha kiderült, hogy egy lány nem volt szűz a nászéjszakáján, meg kellett kövezni /5Móz 22:13-/ Ha egy férfi lefeküdt egy lánnyal, kényszerítették, hogy vegye feleségül /5 Móz 22:16-/ Hasonlóan beszél az Újszövetség: aki nem tudja magát megtartóztatni, házasodjon meg /1 Kor 7/. Mert a mi testünk a Szentlélek temploma. Ezért férfi-nő voltunkat is úgy éljük, meg, hogy az Istennek tetsző legyen. "Meg van az ideje az ölelésnek, és megvan az ideje az öleléstől való tartózkodásnak....- /Préd 3:5/
Ez utóbbinak nem csak azért van meg az ideje, mert esetleg éppen most nincs egy lány, akit megölelhetnék, hanem azért, mert a kapcsolatunk még nem érett oda, hogy benne Istennek életre szóló ajándékát lássam, és azért összekössük az életünket.
Másodszor azt mondja a Szentírás: Uralkodj az ösztöneiden! Vannak, akik úgy beszélnek: a szerelem, ha jön, az ember nem tehet semmit. Az érzés magával ragadja.
Az elég hízelgő, ha állítólag én vagyok az, aki valakiből ilyen elementáris érzést kiváltok, de: van olyan, hogy az ember valamire, -bármilyen nehezére esik is- vár. Ha éhesen bemegyek a boltba, nem a polcokról tömöm a számba az ételt, hanem először kifizetem, általában hazaviszem, és majd otthon, asztalhoz ülve látok neki enni. Más körülmények között jobban esik. Ha meg vagyok híva egy kitűnő vacsorára, akkor - ha éhes vagyok is, nem fogom előtte pilótakekszekkel elütni az éhségemet. Tudom, mire várok. Jobbra. Többre. Az ösztöneink felett úr az értelmünk. Az értelmünk felett pedig úr lehet a hitünk, Istennel való közösségünk - ha van.
Ha valaki ahhoz szokott, hogy ösztöneit azonnal kielégítse, tud-e parancsolni később magának, amikor hirtelen más vonzó nőbe vagy férfiba botlik? Amikor a társára valamiért várnia kellene? Nem könnyű dolog várni, de lehetséges és érdemes.
Mire Várunk? Isten áldására! Nem csak valakire, aki hozzám illik, hanem arra, hogy közös életünkön ott legyen az ő áldása. Hogy a mindennapokban harmadikként Ő legyen ott velünk, aki összekovácsol és átsegít bennünket sok mindenen. Tudom, hogy nem véletlenül találkoztunk, hogy Isten gondviselő szeretete vezetett minket egymáshoz. Szeretném őt megbecsülni, mint Isten ajándékát, szeretném szeretni, ha ez nem mindig ugyanolyan könnyű, de ha Ő velünk, akkora a szeretet iskolájában egyre magasabb osztályba léphetek, akkor ketten többek leszünk, mint lettünk volna külön-külön, akkor jutalmam, hogy mellettem valaki boldog embernek tudja magát.
Ezért egy darabig várunk, magunkat fegyelmezve, megadva egymásnak a szabadságot és a tiszteletet, hogy jól döntsünk. Utána pedig vagy kiderül, hogy tovább kell keresni, és akkor nem nehezíti meg az amúgy is nehéz szakítást, hogy együtt éltünk; vagy pedig ebben a kapcsolatban szabad egy magasabb szintre lépni, és összekötjük az életünket az Úr akarata szerint az Ő áldásával. Együtt élünk Isten tenyerén.
Ámen.




Hornyák Julianna beiktatási prédikációja:

"Mert aki meg akarja menteni az életét, az elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt.- /Márk 8:35/

A beiktatási meghívón ez az Ige áll. Nem véletlenül. Ennek igazságát ízlelteti velem Isten gyerekkorom óta. Útkereszteződéseknél ezt az Igét hozta elém.
Gyerekként ez ember úgy érzi: lehetőségek sokasága áll előtte. Annyi mindent kezdhet az életével. E lehetőségek között számomra az egyik az volt: református lelkész leszek, mint a szüleim. Ez egyszerre vonzott, és egyszerre tiltakoztam, mert láttam, éreztem: ebben a hivatásban a legnagyobb odaszánással is minden nap csak várjuk a csodát, amit valójában Isten tud végezni emberi szívekben, mert Ő a lelkek igazi pásztora. Ezek a dolgok nem racionálisak, nem kiszámíthatók, nem tartom kézben pont a lényeget.
Pedig szeretném, szeretnénk kézben tartani az életünket. Ezért tanultunk, tanulunk, ezért tervezzük meg belátható távon az életünket és a mindennapjainkat, ezért próbáljuk magunkat bebiztosítani anyagiakban és amiben tudjuk; hogy az életünk afelé haladjon, amerre a nyugodt és szép életet reméljük. Megpróbálnánk elhárítani minden akadályt, amik vágyaink és reményeink elé tornyosulnak. Ez a törekvésünk. És a tapasztalatunk?
Az, hogy van egy csomó tényező, amit nem tudhatunk, és nincs a kezünkben. Hogy meddig leszek egészséges, meddig lesz ilyen munkabírásom, vagy egy családtagom betegsége nem változtat-e meg egyszeriben mindent? Hogy mit fog érni a szakmám/diplomám 12-20 év múlva? Hogy az országban végbemenő változások hogyan befolyásolják majd személyes életemet? Hogy akik szeretnek és számomra fontosak, meddig és milyen formában lesznek mellettem?
Egy másik tapasztalatunk, hogy bizonyos dolgokban tévedtünk. Hogy jót akartunk, de nem jó sült ki belőle. Hogy van, amiért sokat fáradtunk, nagyon lelkesedtünk, és hosszú távon azt kel kimondjuk: hiábavaló volt. Azt hittük, hogy ..., de nem jól hittük.
Van, hogy boldogságkeresésünk útjában éppen saját butaságunk, vakságunk, saját természetünk kerül. Olyakor azt aratjuk, amit mi magunk vetettünk a gyermekeink szívébe, kollégákkal, szomszédokkal való kapcsolatunkban. Jót vetettünk?
Azt tapasztaljuk, hogy törekvéseinkben Isten nem mindig áll mellénk. Nagyon szeretnénk valamit, teszünk érte, akarjuk eget ostromló akarattal, és nem. Nyilván, mert az Isten szerint nem jó, nem fontos, nem most van itt az ideje.
Istennel való kapcsolatunkat akár egy egész életen át meg lehet élni abban, hogy ostromoljuk Őt újra és újra nekibuzdulva és belefáradva.
Hinni nem ezt jelenti, hogy "én úgy elképzeltem, már csak jönne Isten, aki időnként nagyot lök a terveimen!-. Isten nem a mi palackba zárt szellemünk, hanem szerető Urunk. Hinni azt jelenti: ő jobban tudja mint én. Mit? Mindent. Hogy ebben a világban, amit ő teremtett, mivel és hogyan érdemes élni. Hogy mik ennek az életnek a közlekedési szabályai. Hogy mire van szükségem testileg, lelkileg. Hinni azt jelenti: hiszem, hogy az ő terve jobb, mint az enyém. Mondja meg Ő, hogy mivégre élek! És ha arra megyek, amerre Ő mondja, biztos, hogy velem jön, és megáld.
Merre menjek? Kérdeztem pl. az érettségi környékén, de még a theológián is. Biztos, hogy erre akarok menni? Nem volna jobb, valami egyszerűbb, rutinosabb dolgot csinálni? Értek hozzá, megcsinálom hazamegyek.
Emlékszem egy beszélgetésünkre az édesapámmal. Azt mondta: Ebben a hivatásban nem te tartod kézben a dolgokat. Azt Isten tart a kezében téged!
Kedves rákoshegyiek, csepeliek, családom, barátaim! Én ezt elhittem. Azért állok ma itt. És az azóta eltelt években tapasztaltam, hogy így van. Hogy ott, ahol éppen a szolgálati helyem van, tart az Úr a kezében, és örömöm van abban, amit tehetek. Tudom, aki elveszti az életét érte, megtalálja azt.
Jézusnak ezrek a szavai tulajdonképpen a tanítványságról szólnak. A sokaságnak és a
Tanítványoknak mondta ezeket. Aki önmagának él, havat szorongat. Aki fenntartja magának a jogot, hogy az életét a maga elgondolása szerint alakítsa, az végül elveszti azt. Mert azt szorítja ki, aki az életét igazán meggazdagíthatná. "Aki pedig elveszti énértem, ...- Elég erős kifejezés az, hogy "elveszti-. Mit jelent ez? Hogy mindent felteszek arra a lapra, hogy Jézus tanítványa vagyok. A kezében van az életem, és nem azért, mert végül is mit tehetnék én Isten ellenében, hanem mert ezt akarom. Mert hiszem, hogy ott van a legjobb helyen. Mert ez az életem esélye, hogy Őt követem, és szolgálom.
És mit mond Jézus? Hogy ebben a magunk felajánlásában megtaláljuk az életet. Nem a szerzésben, hanem az odaadásban. A magunk féltésében nem, másoknak Isten szerinti féltésében igen. Nem a magunk bölcsességében tetszelegve, hanem Istennek megértett gondolatait továbbadva. Isten ismeretét, mint valóságos kincset továbbadva. Ez az evangélium, és egyben az egész élet egyik legnagyobb paradoxona: az élet megmentése csak odaáldozása által lehetséges!
Meg szoktuk gondolni, hogy kinek mennyi beleszólást engedünk az életünkbe. A tanítványság nem kevesebbről szól, mint hogy teljes beleszólása van Jézusnak az életembe. Többször, amikor erről elgondolkoztam, megijedtem: biztos, hogy jól járok? Egyszerűen felolvadok az isteni akaratban? Keresem azt, hogy Isten szerint mi jó, de hogy nekem mi jó, azt ki keresi?
Visszafelé nézve az életemben azt látom, hogy ez a kettő: az Isten szerinti jó és a "nekem jó- nem vagy-vagy, hanem tulajdonképpen a kettő átfedi egymást.
Ez nem jelenti mindig az abszolút komfort érzetét. Ó, nem! Hanem azt a meggyőződésemet, hogy a legtöbbet Isten hozza ki az életemből, aki akarja, hogy szép és értékes életet élhessek. És abba, ahogy Ő formál engem, beleépül minden jó és rossz, az életem örömei és fájdalmai, de tudom, hogy jó irányba megyek.
"Tudom, kinek hiszek.- Ezt írta Pál apostol Timótheusnak. Tudom, kire bíztam az életemet, kit szolgálok, kire várok. Az után megyek, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.
Kedves Gyülekezet! Menjünk együtt!



Vissza a nyitólapra