Ugye, édesapám, amikor a sziklát

Véres zivatarban villámok hasítják,
S magas szikla volt ma, s kőszirt marad holnap,
Ha a századok nem tudták porrá tenni,
Sziklánál erősebb nincsen talán semmi?

Nem, fiam. Ott nem lelsz semmi érzést, sem eszmét,
Csak makacs a szikla. Az erő nem ez még.

Akkor édesapám, az a hősi ember,
Aki egymaga vív gyilkoló sereggel,
S küzd, ha hősi teste csupa vér, merő seb,
Ugye, a világon az a legerősebb?

Nem, fiam. Nézd a föld valamennyi hősét,
Mind csak bátor ember. Ez nem az erő még.

Hát a zsarnok, apám, ki népeket tör le,
S előtte mindenki csak térdeplő törpe,
És amerre halad, hervadás a lábnyom,
Ő a legerősebb a világon?

Fiam, bár ha a föld mind neki teremne,
A zsarnok hatalmas, nincsen erő benne.

Édesapám! Akkor nincs is erős ember?

Kedves kicsi fiam! Egy bús, őszi reggel
Kicsiny gyermek voltál, sápadt, apró, gyenge,
Az édesanyádat temettük el csendben.
Szép sápadt arcával, fekete szemével
Betegágyad mellett lelte minden éjjel.
Kétes hajnalórán lázas álmod leste,
Fáradt volt szegénynek gyönge, kicsi teste.
Téged sötét árnyak hallgatózva vártak,
Ám ő elébe állt a rideg halálnak.

Virrasztva, ápolva, ringatva becézett,
S halovány arcodra visszatért az élet.
Őszi napsugárnál már te ránevettél,
Betegséget, könnyet, fájdalmat feledtél.
S őszes sötét felhő könnyét, hogy kisírta,
Szegény édesanyád leroskadt a sírba.

Nem volt erős szikla,
Nem is termett harcra,
Hervadó virág volt szelíd, sápadt arca.
Magahúnyó napfény,
Kettétörött nádszál;
S mégsem volt nagyobb hős az édesanyádnál!

Tudod már fiam, hogy az erős ki lehet?

Tudom édesapám: aki nagyon szeret.

/Muraközy Gyula/