Az íróasztalomon van egy kis puszpángfa tányér, abban tartogatok én mindenféle piros, kék, sárga üvegcserepeket. Hogy hol veszem őket? Hát találgatom őket az utcán, az aszfalton, az árokparton. Hogy minek kellenek ezek nekem? Hát, csak eljátszogatok velük, mikor nagyon fáradt vagyok. Ilyenkor fölveszek egyet a színes üvegeimből, és azon keresztül nézem a kezemet, a szobát, a fákat. Kiszököm ebből a seszínű világból egy piros világba, kék világba, sárga világba. És amikor csönd lesz bennem, akkor ráfogom az üvegcserepet az égre, és azon keresztül mindig meglátom az Istent.

Most is éppen olyan, mint kisgyerek koromban volt, mikor a gyémántcserepet találtam a szőlőúton.
A gyémántcserép már messziről úgy tündöklött az úton, hogy majd kiverte szemem. Nagyot dobbant a szívem, mert mindjárt ráismertem.
- "Gyémánt!- - szaladtam oda lelkendezve, s beletörölgettem a kincset az ingem derekába. Közelről nem ragyogott úgy, de ha napnak tartottam, vakítóan szórta a szikrát. Bizonyos voltam benne, hogy valami jókedvű tündér hajította az utamba, aki meghallotta, milyen jó gyerek vagyok.
A szememhez emeltem a kincset, és láttam rajta keresztül Tündérországot. A kutyatejvirágok szivárványszínű fáknak látszottak. A csillámos homok csillogott-villogott, mint a porrátört gyöngy. Kék hangyák mászkáltak rajta, és a legyek úgy villantak előttem, mintha röpülő rubint-csöppek lettek volna.
Nem voltam, nem is leszek már többet olyan boldog, mint akkor voltam.
Édesapám, aki egyszer ünneplő kabátkám zsebében megtalálta a kincset, megpirongatott:
- "Hát, ezt a pohárcserép-darabot mit hurcolod magaddal, te bolondos? Hiszen kilyuggatja a ruhádat!-
- "Ó, dehogy!- - sompolyogtam ki a szobából, és attól fogva éjszaka is a markomban szorongattam a kincset, hogy senki el ne vehesse tőlem.
Utoljára aztán odaadtam magamtól. Mégpedig a Jóistennek adtam oda, aki olyan szomorúan nézett le rám az ótemplom gyertyafüstös, régi oltárképéről. Ott ült hosszú kék palástjában a felhők fölött, aranykorona volt a fején, és nézett, nézett maga elé szomorúan. Pedig az öregtemplomban minden olyan vidám volt. A nyitott ablakon átnevetett a napfény az anyókák fehér haján és a gyerekszemek tükrében. Csak Isten nézett örökkön olyan szomorúan, ahogy csak az tud nézni, aki mindig maga van.
Nagyon megsajnáltam a Jóistent, és azt gondoltam magamban, hogy neki adom a gyémántomat.
Kis fatányér volt a templomban, a jóemberek abba rakosgatták, amit Isten dicsőségére, szegények gyámolítására szántak. Abba tettem én is a gyémántomat, az aranykrajcárkák, a fényes ezüsthatosok fölé.
De Fekete harangozó, aki alacsony szalmaszékén ott szundikált, haragosan rám mordult:
- "Takarodsz te gyerek, azzal az üvegcseréppel!-
És ahogy utánam hajította a kincsemet, az nekem jobban fájt, mintha a fülemet húzta volna meg, ahogy a tisztelendő úr szokta. Szepegve bújtam meg egy nagy, magas padban, amelyikből a fejem sem látszott ki, és addig keseregtem, míg utoljára magam maradtam a templomban.
Már leborult az este, csak a Fekete harangozó lassú horkolása hallatszott. Isten képe most még szomorúbbnak látszott, mint a napsütésben.
"Mégiscsak a tied lesz!- - kacsintottam a Jóistenre, és a gyémánttal lábujjhegyen odaóvakodtam. Szép, lassan tettem le, hogy ne csörrenjen, és elégedetten surrantam ki a templomból.
De ahogy a portikusba értem, visszarettentem. Nagyfejű béka kapkodta ott a katonabogarakat, és nem mertem tőle kimenni.
- "Megvárom, míg megvacsorázik.- - fordultam vissza, és behúzódtam a legutolsó padba. Ott bóbiskoltam egy darabig, és talán el is aludtam, amikor egyszer csak szárnysuhogást hallok, és odariadok: Hát az angyalfiókák röpülnek. Az egyik éppen a fatányérkát tette a jó Isten ölébe.
- "Látod, Uram, mégiscsak jók az emberek!- - muzsikált a szava, amikor kifordította a tányérkát. Aztán a tányérkát visszavitte a templomba, a Jóisten pedig felszedte a pénzeket, és egyenként visszadobálta a tányérra. Csak azt csodáltam, hogy egyik se csengett.
- "Ez biztosan azért van, hogy Fekete harangozó fel ne ébredjen.- - gondoltam magamban.
És szórta, szórta a Jóisten a pénzeket szomorúan maga elé. És csak akkor kezdett el mosolyogni, amikor az én gyémántom a kezébe került.
- "Ezt elteszem.- - méregette a tenyerén a kincset, és eltette kék palástja alá - és ezen elmosolyodott az egész templom, és láttam, hogy még fekete harangozó is mosolyog álmában. És mosolyogtak az angyalok is, amikor megszólaltak:
- "Pohárfenékből való cserép ez Urunk!-
- "De hát nem látjátok, hogy világít!- - csengett az Isten szava. És egyszerre teleragyogta az éjszakát az Úr kebelén lévő üvegdarab, hogy be kellett hunyni a szememet.
Mikor felnyitottam, bepirosodott a hajnal az ablakon, imádkoztak a bokrok sűrűjében a fülemülék, és fekete harangozó rázta a vállamat.
- "Ejnye, de elaludtunk, te üveges kisgyerek!- - mondta olyan szelíden, ahogy soha nem szokott beszélni.
Kidörzsöltem az álmot a szememből, és ijedten pillantottam oda a tányérra. De mindjárt megnyugodtam: az aranykrajcárok és ezüsthatosok ott voltak, de a gyémántom nem volt ott.
Az azóta mindig ott van a jó Isten kebelén, akit én most is mindig úgy látok az üvegcserepeken keresztül, mint akkor láttam. Csak éppen most már tudom, hogy a Jóisten nem azért szomorú, mert mindig egyedül van, hanem azért, mert soha sincs egyedül...
/Móra Ferenc/