"Megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért,

békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.-
(Ézsaiás 53:5.)

Az emberiség a bűnbeesés óta várja a szabadítót, várja, aki elromlott életét megigazítja, elveszített ártatlanságába őt visszahelyezi. Várja, akiben rút arca megszépül, vad és beteg szíve meggyógyul és kiengesztelődik, vak szeme látni fog, leperzselt szárnyai kinőnek. S mikor végre megjelenik közötte a testté vált Isten, a drága Szabadító, szebben, ékesebben, vonzóbban és hódítóbban, mint minden remény és minden ígéret, mikor igék és csodák bizonyítanak mellette: az ember megöli és kiveti maga közül az Egyetlenegyet, az Egyszerit és Tökéletest, Isten egyszülött Fiát, Isten nevében, egyházi szertartással, főpapok és teológusok szavára, királyi paranccsal, a nép helyeslő ordítozásai közben keresztre veri, mint egy világmételyt.
Milyen irtózatos tény, vád és ítélet reánk, hogy egy népnek, aki ráadásul Isten választott népe volt, egy kornak, amelyik éppen az idők teljessége volt, egy helytartónak és egy egyháznak, amelyik testben láthatta Őt, az volt a legfontosabb, legsürgősebb és legnagyobb ügye, hogy megöljék Jézust, akiben Isten testté lett.
Van-e teljesebb bizonyíték az emberi nemzetség megromlása mellett, ha ez nem az?
De vajon mások voltak-e, akik Jézust megölték, mint mi? Különös, kivételes gonosztevők-e, vagy mindenkori emberek, akiktől mi semmiben sem különbözünk?
Mert mit tettek Jézus ellenségei?
Vagy nem ismerték fel nagyságát, vakok voltak küldetésével szemben, vagy felismerték Jézus nagyságát, de egyéb érdekeik miatt nem tudták vagy nem akarták lelkiismeretük szavát követni.
De látja-e a világ ma, hogy ki Ő, s van-e nekünk érzékünk az Ő nagysága iránt?
A tömeg halált ordított reá, de ma van-e erőnk szembeszállni a tömeggel, mikor védeni kell valakit, akit védeni - ha nem is halálveszély, de mondjuk úgy - nem kifizetődő? A poroszlók végrehajtottak egy parancsot, de vajon ma megkérdezi-e valaki a bakót, hogy mi a véleménye az elítéltről?
A fanatikusok nem hallgattak meg egy embert, akinek igazsága volt, mert féltettek egy érdeket, amit ők jóhiszeműen igazságnak neveztek.
De ki az, aki meglátja ma az ellenfél igazságát, mikor az az igazság tőle érdekei feláldozását követeli?
Kajafás látta, hogy Jézus ártatlan, de azt mondta, jobb, hogy egy ember vesszen el a népért, minthogy az egész nép egyért. Nem a legtisztább kormányzati bölcsesség-e ez ma is? Pilátus nem talált benne semmit, küzdött, hogy megmentse, s mégis pálcát tört fölötte a közvélemény felelősségére. Ő legalább megmosta kezét, ma már ezt sem tartják szükségesnek.
De még saját tanítványai is elhagyták.
Tud-e mutatni valaki egy mártírt az elmúlt évszázadok történelmében, aki mellett a halála órájában kitartottak a hívei?!
Jézus halálát nem egyes különös gonosztettek okozták, hanem maga az ember természete, amelyben épp úgy egyek vagyunk az Ő gyilkosaival, mint ahogy egyek vagyunk velük testünk alkatában és élettani működésében. Jézust az ember ölte meg, az ember, aki én vagyok, aki Te vagy, s akik minden lélegzetvételünkkel ugyanezt tesszük, ami Őt keresztre vitte: engedjük, sőt elősegítjük, hogy Ő elveszítse a csatát, MERT NEM ÁLLUNK MELLÉJE.
Krisztus szenvedő testébe ma is minden nap beverünk egy éles, fájó szeget, mert ma sem ismerjük fel saját érdekeinket, s így tesszük ma is minden napunkat nagypéntekké.