2004.december 5.-én emlékeztünk meg községünk és az egész bereg történelmének gyászos eseményéről az elhurcolásról. A megemlékezésen beszédet mondott Dr.Takács Péter egyetemi docens, az alábbiakban az Ő beszédét olvashatjuk.

Akikért a harang nem szólt...

Az első írott történelmi forrás, amelyben említés tétetik Tiszakerecsenyről, Kerecsényi Pál fiát, Barabást úgy említi, mint "probus vir"-t, próbált férfit. Ezt a minősítést a 14. században a sorssal megbékélt, becsületes, igazságszerető és tapasztalt emberek kapták meg, akikre mások peres ügyeinek eldöntését is nyugodtan rá lehetett bízni. Ilyen ember volt Kerecsényi Barabás, akinek az ősei valószínűleg a honfoglalókkal érkeztek ide a Felső-Tisza vidékére, és a vadászsólyom éberségével fürkészték a tájat. Róluk kapta-e a falu a nevét, vagy ők kölcsönözték nevüket a fautói, azt a nyelvészek még nem tudták eldönteni. Mindegy is, mert megtelepedve itt a Tisza jobbpartján a magyarok, e halban, vadban, gyümölcs- és makktermő fákban gazdag tájon, egy ezredévnyi ideig éltek úgy, hogy a mitológiát minduntalan összeszőtték köznapi gondjaikkal. Ha török, tatár járt a tájon, megritkultak, hogy a fegyver kevesebbet érjen közülük, s a túszt ejtő, a rabot láncra fűző ne, vagy csak nehezen boldoguljon. Erdők, mocsarak, kifürkészhetetlen mélységű lápok szigetei rejtették a halandókat, akik fogékonyak voltak az új hitre, de nem gyűlölték a régi hitüket őrzőket sem.
Ha akadt prédikátor, aki az itt kapható kepéért és stólapénzért felvállalta, hogy a tiszakerecsenyiek lelke előtt egyengeti az Úrhoz vezető utat, akkor presbitereket választottak, konzisztórium alakult, és anyaegyházként vizitálta parókiájukat és eklézsiájukat a főesperes. Ha kikopott a pap a faluból, vagy rabságba hurcolta a török... vagy egy járvány, hadjárás, tűzvész vagy roppant nagy árvíz annyira megapasztotta a falu lakosságát, hogy az képtelen volt eltartani a lelkészt, Tiszaadony fíliájaként dicsérték az Urat. Mert bár sólyomfürgeségű, próbált férfiak lakták ősidőktől e falut, a lelkük üdvösségére legalább annyira vigyáztak, mint testük épségére.
Kevés falu dicsekedhetett a Kárpát-medencében olyan szelídséggel és türelemmel, mint Tiszakerecseny lakói. Az 1750-1760-as években, amikor Mária Terézia kívánságára mindenki katolizált, főurak és köznemesek térítgették szolgáikat katolikus hitre, Tiszakerecsenyben a római katolikus Uszkai család harangot öntetett a falu református gyülekezete számára, azzal a kikötéssel, hogy valahányszor halott lesz a római katolikus Uszkai-famíliában, szólaljon meg értük is, az ő lelkük üdvösségéért is a reformátusok harangja, s annak hangja is kísérje testüket a temetőbe, lelküket az Úrhoz.
Ennyi szelídség és türelem, mások hitének és meggyőződésének ennyire mély tisztelete országosan követendő példa lehetne ma is. Tudták ugyanis a Tisza jobb partján az emberek, hogy munkát, küzdelmet, elvégezni való dolgot ad nekik az Úr és a természet eleget, akkor is, ha egymást megértik és segítik bajaikban. Ha meg egymás ellen fenekednek, megeszi az ördög az életüket.
Családot eltartani, gyermekeket felnevelni, gyümölcsösöket gondozni, halászni, vadászni, a rétet takarni, szántani, vetni, aratni, csépelni, a partot szaggató Tiszát szelídíteni, vagy éppen a falut magasabb partokra költöztetni, új házakat, kerteket építeni, utakat regulázni, tűzvészt elhárítani, árvízkor embert, állatot menteni életre szóló munka gyűlölködés nélkül is.
Egy-két peren, olykor-olykor előforduló civakodáson kívül évszázadokig adott is a természet annyi munkát, gondot és örömet a kerecsenieknek, amennyivel éppen megelégedtek, amennyit szívesen, panasz és zokszó nélkül vettek a vállaikra.
A világ azonban valamikor 1914 táján megzavarodott. A vadfogó és halfogó kalandok meséje helyett Tiszakerecsenyben ilyen szavakat tanulgattak az emberek: Doberdő, Isonzó, Gorlice... És immár negyedszer is hullott a levél a fákról, de a Ferenc József ígérte katonák mégsem jöttek haza... Helyettük egyszer csak jöttek a románok... És ami annál is borzalmasabb volt..., amit elképzelni sem mert senki, Tiszakerecsenyhez kőhajtásnyira költözött az országhatár. Itt, e faluban nemcsak elmondásból, nemcsak papírosra rögzített holt betűkből tanulták az emberek Trianon szörnyűségeit. A bőrükön érezték azt. Az örömet is, amikor Kárpátalja, majd Észak-Erdély hazatért Magyarországhoz. És kicsinyke öröm után jött a borzalom. Európai ember utoljára a harmincéves háború során élte meg azt, amit a győztes szovjet hatalom a középkori bizánci önteltséget utánozva rászabadított Bereg vármegyére.
- Minden 18 és 50 év közötti férfi! - jött a parancs... És megindultak a szekerek, az emberek...
És az ezer éves történeti Magyarországnak egy közigazgatási egysége, Bereg vármegye több száz faluja, tucatnyi városa itt marad férfiak nélkül. Csak öregek, gyerekek és asszonyok... Több száz faluban, tucatnyi városban csak öregek, asszonyok és gyereket...
Tiszakerecsenyben is. Csak öregek, gyerekek és asszonyok. Túl azon, akiket a frontra szólított a háború... Jött a győztes őrület, és ebből a tenyérnyi faluból Száznégy férfit szólított a kommunisták birodalmába... Mind 18 és 50 év közöttit... Maradtak csak a gyerekek, az öregek és az asszonyok...
A 20. század derekának legnagyobb őrülete a II. világháború. Auschwitz, a zsidó holokauszt, az emberiséget kiirtani képes atombomba, Hirosima és Nagaszaki. Társult ezekhez emberi gonoszságban a győztes szovjet hadsereg Bereg vármegyét férfiaktól megtisztító őrülete.
A három gonoszság között a különbség csak annyi, hogy az első kettőről szabad volt beszélni. Az ottani áldozatokat szabad volt elsiratni... Itt Beregben azonban félszázadig a gyilkosokat kellett ünnepelni. Az áldozatokról büntetés terhe mellett hallgatni kellett... Ha van gonoszság a világban, ez az... Az áldozattal a hóhért ünnepeltetők gonoszsága... Fél századon át hálálkodni egy hatalomnak és az itthoni helytartóinak, amiért meggyilkolta apáinkat, testvéreinket, férjeinket, fiainkat...
Mire megkondulhattak értük a harangok, mire nevüket elrebeghették a hozzátartozók, esetleg egy táblácskára felvéshették, akkorra megkoptak a könnyek, elfásultak a szívek, kiégtek a lelkek. Állunk tehetetlenül apáink, nagyapáink, testvéreink, férjeink ismeretlen szenvedése előtt, és félünk közel engedni őket fiainkhoz, unokáinkhoz... Pedig a hátramaradt özvegyeknek, árváknak, szülőknek és nagyszülőknek, minden polgármesternek, papnak, tanítónak, történelem szakos tanárnak, önkormányzati és országgyűlési képviselőnek, mindekinek, akiben munkál az emberség, s akit hivatása, meggyőződése vagy a kenyérkereseti kényszer olyan posztra állított, hogy emberekkel törődjön, mindent el kellene követnie azért, hogy ne csak Hirosima, ne csak Auschwitz, a Bereg megyei és Tiszakerecsenyi borzalom se ismétlődhessen meg a világban sehol és soha.
Dr.Takács Péter egyetemi docens