"Bizony jövel Uram, Jézus!" - imádkozták õseink a korai keresztyén gyülekezetekben, és ezzel a felszólító módban elmondott imádsággal befejezodik a Szentírás. Ez a zárszó azonban a kezdetet jelöli, a hívõ ember várakozásának a kezdetét, mely egyetlen személyre összpontosít: a megváltó Úr Jézus Krisztusra.

A keresztyén gyülekezet ma is Õt várja, s ez csaknem 2000 esztendõ óta nem változott. És mivel a várakozás idoszakában nagy szükségünk van éberségre, Isten Igéje - írott és hirdetett formájában - fölkészít a Vele való találkozás nagy napjára.
Az intõ szó így hangzik:
"Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek..." (Rm 13, 8)
Miképpen éljünk gyülekezeti életet a várakozás idõszakában?
Az idézett Ige választ ad a feltett kérdésre: úgy éljünk, mint akik "adóságban" élünk, mint akik elkötelezettjei vagyunk az adós életformának, vagyis annak, hogy tartozunk egymást szeretni!
Az anyagi természetû adóságainkat törleszteni igyekszünk, annak nyûgétõl szeretnénk minél hamarad megszabadulni, hiszen egy idõ után roppant nyomasztó tud lenni. Ezzel szemben a szeretettel való tartozás elõl nem kell, és valójában nem is lehet menekülni. Ez az az egyetlen adósság, melyet soha nem róhatunk le!
A tartozás eme "áldott kényszerében" él Isten gyermeke: nem terhelõdik le, mert ez fölszabadítja a szolgálatra; nem kerüli azt, akinek tartozik, sõt: elébe megy, keresve keresi a "törlesztések" alkalmait, hiszen azt teheti már, amit éppen akar, mert szeret; nem szégyenül meg soha a szeretet-adósság miatt.
Az adventben élõ gyülekezet nem más, mint az adósok közössége, azoké, akik "csak" szeretettel tartoznak egymásnak.
Nem számít, ki mennyit adott már, mert a szeretet soha nem mondja: mindent megcselekedtem érted, eleget szerettelek, ezentúl már nincs rám szükséged!
Ennek az adós életformának egyetlen egy alapja van: a minket szeretõ Isten, aki az Õ egyszülött Fia halála és feltámadása által megszabadított és folyamatosan megszabadít az emberi természetünkbõl fakadó - Isten és a felebarát iránti - gyulölet hajlandóságából. Elengedte a bun által fölhalmozott tengernyi sok adóságunkat, fölszabadítva ezáltal minket az egymás iránti szeretet-adósságra. Eszerint tehát, a szeretettel való tartozás gyakorlata semmi szín alatt nem táplálkozhat saját érzelmi világunkból, a karácsony ünnepi érzéseibol , vagy emberi életünk más kiemelkedõ eseményei által felfokozott hangulatából, stb.
Szeretni egymást, a felebarátot!? De hát ki az én felebarátom?
Kivétel nélkül mindenki annak számít, a megszámlálhatatlan különbözoségek ellenére. Sõt, meghaladja a gyülekezet határait is, mert nem csak a hívõ embernek tartozunk szeretettel, vagy a számunkra kedves, szimpatikus gyülekezeti tagoknak, hanem azoknak is, akik talán ellenséges indulatokkal viszonyulnak hozzánk, vagy éppen azt mondják: rátok nincs szükségünk, terhünkre vagytok.
A szeretettel való tartozás kötelezettsége minden körülmény között érvényes marad, például a kettos állampolgárságról tartott népszavazás után is, teljesen függetlenül annak kimenetelétõl.
Jézus Krisztus születésének ünnepén terheljen meg bennünket az Õ szeretetével való tartozás áldott terhe, hogy gyülekezetünk sokrétû szolgálata nyomán Istenünk nevét egyre többen dicsérjék és magasztalják. Maranatha, Uram, jöjj el!
Visky Péter