AMIKOR ONNAN ELTÁVOZOTT, HAZAMENT ÉS KÖVETTÉK A TANÍTVÁNYAI. SZOMBATON MÁR TANÍTANI KEZDETT A ZSINAGÓGÁBAN. ÉS SOKAN, AKIK HALLOTTÁK ŐT, MEGDÖBBENTEK ÉS AZT MONDTÁK: HOL TANULTA EZEKET? MIFÉLE BÖLCSESSÉG ADATOTT NEKI ? ÉS MIK EZEK A CSODÁK, AMELYEK KEZE NYOMÁN TÁMADNAK? NEM AZ ÁCSMESTER EZ, MÁRIA FIA, JAKAB, JÓZSEF JÚDÁS ÉS SIMON TESTVÉRE? ÉS NEM ITT ÉLNEK-E KÖZÖTTÜNK A NŐTESTVÉREI? ÉS MEGBOTRÁNKOZTAK BENNE. JÉZUS PEDIG EZT JEGYEZTE MEG: A PRÓFÉTÁT SEHOL SEM BECSÜLIK OLYAN KEVÉSRE, MINT A MAGA HAZÁJÁBAN, AZ Ő ROKONAI KÖZÖTT ÉS A MAGA HÁZÁBAN. NEM IS TETT OTT SEMMI CSODÁT, CSAK NÉHÁNY BETEGET KÉZRÁTÉTELLEL MEGGYÓGYÍTOTT. ÉS CSODÁLKOZOTT AZ Ő HITETLENSÉGÜKÖN. AZUTÁN SORRA JÁRTA A FALVAKAT ÉS TANÍTOTT.

                                                                                                                         

Beszélgettem valakivel, aki életének nehéz szakaszában van. Férje pár éve elhagyta, épp mikor új, szép házuk elkészült. Három tizenéves, még diák gyereke vele maradt. De egyre nehezebbé lett az évek során a kétszintes ház fenntartása, miközben a gyerekek ide-oda kerültek tanulni, dolgozni. Azon gondolkodott, hogy eladja, vesz valahol egy kisebb lakást. Ám nagyfia, aki külföldön kapott végzettségéhez illő ösztöndíjat, állást, azt mondta, ő oda akar hazajönni, ne adja el, inkább szerényebben él, küld minden hónapban pénzt a rezsire.

Hol nevelkedtünk, mit jelent nekünk a haza, az otthon, a szülői ház, mire kötelez minket az odatartozás? Mi visz újra haza? Mibe megyünk vissza, lehet ugyanaz számunkra, ami volt?

Nagycsaládban növekedtem, annak keretei és lehetőségei közt keresve személyes utat. Volt egy szereposztás, melyet a szülők neveltetése, összetartozása, gondolkodása, egyénisége, hivatása...a testvérek születésének sorrendje, neme, egyénisége, a környezet, és az anyagi lehetőségek szabtak meg. Apám közösség és otthonteremtő pap, édesanyám pedig vérbeli pedagógus. Negyediknek születtem, egy öt évvel idősebb nővér és két egymással harcoló, ellentétes egyéniségű bátyám után, utánam még hat testvér, fiú, lány, fiú, fiú, fiú, lány.

Negyven esztendeje élek attól az egykori otthontól távol, de mikor nyáron, egy-egy héten át együtt nyaral a nagycsalád, még mindig fel-felbukkan valaki által, az a régi szereposztás.
Ennyire ragaszkodunk szerepeinkhez? Miért? Miféle biztonságot ad? Egyszerűbb ehhez viszonyulni? Vagy nem tudjuk elfogadni, nem akarjuk elfogadni, hogy a másik már nem az aki volt, és már én sem az vagyok? Észreveszem, mikor valamit elvesztetett avagy valamit nyert? És magamon? És akarok, merek, vágyom, tudok másképp viszonyulni, mint régen?
Victor János azt mondja: Az botránkozik, aki nem akar megtérni, mást látni, megváltozni...

AMIKOR ONNAN ELTÁVOZOTT, HAZAMENT ÉS KÖVETTÉK A TANÍTVÁNYAI. SZOMBATON MÁR TANÍTANI KEZDETT A ZSINAGÓGÁBAN. ÉS SOKAN, AKIK HALLOTTÁK ŐT, MEGDÖBBENTEK ÉS AZT MONDTÁK: HOL TANULTA EZEKET?

Jézus a különös gyógyítások, isteni erővel éltető csodák után, HAZA indul a tanítványaival.
Mi neki a haza? Egykori otthona, a szülei, testvérei, rokonai, ismerősei, vagy maga Názáret?
Azok, akik szerették, akiknek adna abból, amiből most adhat? Bizonyára vágyik arra hogy övéivel találkozzon, közéjük vigye ami rá van bízva, mindazt, amivel szíve-lelke tele van...

Sokáig ott élt közöttük, beletartozott az életükbe, de már nem az aki akkor volt s lehetett számukrat. Nem ácsmesterségét folytatni jön, hanem tanítani Isten országáról. Felkeresi ennek helyét is, a zsinagógát. Lehet a az ő tanítójuk, mesterük, megváltójuk, Krisztusuk? Mi az akadálya? Mibe ütköznek, akik csodálkoznak és megütköznek rajta?

Az emberek többségét zavarja a változás. Nem a változatosság, hanem az, hogy valami nem úgy van, mint addig, valaki nem olyan, mint addig, nem azt kéne felelni rá, amit addig...

Múlt hétvégén nagycsaládi találkozó volt. Bántott egyik testvérem viselkedése. Azt hittem, értem, miért olyan, úgy véltem a régi szereposztás működik. Pár nappal később kiderült - ott nem mondta, nem esett szó róla - miféle betegség nehezíti most az életét. Nem tudtam róla. Mi minden szabja meg kapcsolódásunkat észrevétlen, mi minden akadályozza, korlátozza látásunkat a másik értésében, elfogadásában, a vele való találkozásban, összetartozásban?

" A családot egészen sohase lehet kinőnünk, de elhívatottságunknak ugyanakkor távolról se végső kérdése. Jézus forradalmi hívása egyenesen így szól: hagyd el atyádat és anyádat!... Súlyos szavak, nem is lehet másképp megérteni őket, mint a másik hívással, önmagunk megtagadásával együtt. Önmagunkat, minden földi javunkat, atyánkat és anyánkat is el kell vesztenünk ahhoz, hogy egy magasabb szinten végre valóban birtokolhassuk a világot és benne véreinket, önmagunkat. Ez az elhagyás legvégül nem elhagyást jelent hát, hanem a birtoklás legönzetlenebb és legteljesebb formáját... " Pilinszky János Szög és olaj

Emlékszünk a tékozló fiú otthon maradó testvérére? Sértette az Atya ujjongása. Miért nem értette? Mert ő az akart maradni apja szemében, aki volt, maradjon az öccse is az, aminek tán megvetőn gondolta. Úgy akart öccsére nézni, ahogy addig, s nem akart új helyzetet, új szereposztást, mely másféle viselkedést követel.... Pedig az öccse már nem az, aki volt...

Mire lennének kíváncsiak a látható csodára hitetlenül meredő megdöbbent názáretiek? HOL TANULTA EZEKET? Nem az igazságra ébrednek, nem arra éhesek, amikor Jézus szavának isteni hatalmát, erejét tapasztalják. Zavarja őket, amit tud, amire ők nem képesek.
HOL TANULTA? Mintha valahol mindezt tanulni lehetne! Zavarja őket, hogy fölöttük van látásban, tudásban, ismeretben... S mert nem képesek befogadni, zavarja, irritálja őket...

Aki megélte, tudja, milyen keserves a nem értést érezni, elhordozni. Annak is rossz, aki nem ért, és annak is, akit nem értenek...Hisz mi emberek tulajdonképpen mind arra vágyunk hogy értsünk és értsenek minket De sokszor még magunkat sem értjük, nem hogy a másikat...

KOVÁCS TIBOR
                  KÉRTEM

Ma fáradt vagyok, összetört, levert,
Uram, vedd le vállamról a tehert Jézusért,
és küldj valakit mellém, ki megért.

Anyám várná, hogy fejem ölében hagynám,
mint régen és elsóhajtanám,
hogy mi bánt, hogy mi ért?
Nem is tudom miért,
hogy előtte már csak hallgatni tudnék,
mint egekbe törő sasfiók,
aki elhagyta az ő fészke bűvkörét
és rejtegeti sebzett szárnyait.
Ma fáradt vagyok, összetört, levert,
Uram, vedd le vállamról a tehert Jézusért,
és küldj valakit mellém, ki megért.
Apám is várná, hogy elébe álljak
és várjak remegve,
míg hallgatag mélyen
kutatva nézzen a kócos haj alá
rejtett szemekbe, és elővegyen,
hogy mi bánt, hogy mi ért?
Nem is tudom miért,
most előtte is csak hallgatni tudnék,
mint egekbe törő sasfiók,
aki elhagyta az ő fészke bűvkörét
és rejtegeti sebzett szárnyait.
Ma fáradt vagyok, összetört, levert,
Uram, vedd le vállamról a tehert Jézusért,
és küldj valakit mellém, ki megért.

Testvéreim is várnak, ha maradt
elfojtott szó, mit ebéd alatt
nem mondhat el a három jómadár
és félve sután csak intsek nekik:
majd ebéd után.
S bokrok közt rejtve, titkokat sejtve,
hallgassanak engem, mint egykor régen,
hogy mi bánt, hogy mi ért?
Nem is tudom miért,
most előttük is csak hallgatni tudnék,
mint egekbe törő sasfiók,
aki elhagyta az ő fészke bűvkörét
és rejtegeti sebzett szárnyait.
Ma fáradt vagyok, összetört, levert,
Uram, vedd le vállamról a tehert Jézusért,
és küldj valakit mellém, ki megért....

Óh küldjél hozzám, óh küldj valakit...

MIFÉLE BÖLCSESSÉG ADATOTT NEKI, ÉS MIK EZEK A CSODÁK, AMELYEK KEZE NYOMÁN TÁMADNAK? NEM AZ ÁCSMESTER EZ, MÁRIA FIA, JAKAB, JÓZSEF JÚDÁS ÉS SIMON TESTVÉRE? ÉS NEM ITT ÉLNEK-E KÖZÖTTÜNK A NŐTESTVÉREI ? ÉS MEGBOTRÁNKOZTAK BENNE.

Rokonai, és a falubeliek érzik a benne, s szavai által mozduló többet, de nem engedik, hogy szívüket érintse. Hogyan akadályozzák a jóban? Ellene érvelnek: De hisz ez az ácsmester fia, ugyanolyan ember, mint mi! Nem engedik, hogy általa több legyen jelen, istenit adjon...

A BOTRÁNKOZÁS, mikor ellene szólunk, ellene látunk, ellene gondolunk, ellene érzünk, ellene tudunk, ellene érvelünk, ellene hiszünk... annak, aki által, nyilvánvalóan jelen van a jó szó, a szabaddá tévő igazság, az emberfölötti erő, az isteni bölcsesség...

Legutóbb az ostobaságról, mint korlátoltságról esett szó, amit egy-egy hatalmi törekvés szül, szolgává téve azok gondolkozását, akik vele nyerni, hatalmában részesülni szándékoznak.
A mai történet másféle megkötöttségről, másféle korlátozottságról szól. Mi miatt nem akarjuk látni, ha valaki bölcsebb, több, különb, igazabb, nálunk? Szabad emlékeznünk a rejtett (az un. fő) bűnökre. Hiúság, féltékenység, irigység, kapzsiság, neheztelés, restség...

Hogyan visszük haza, amit megértünk, belátunk? S mivé lesz, ha nem kell, ha nem értenek?
Megszokjuk, hogy itt ez, ott az kell? Avagy botránkozva lemondunk az értés lehetőségéről?
Valaki, aki tele van érzelemmel, és tud írni, legutóbb valami olyan írást adott kezembe, ami hozzá mérten nagyon nem jól sikerült. Vallomás akarna lenni, világra és Istenre csodálkozás, de mégse az. Kimódolt, nyakatekert, se nem ez, se nem az... hamis. Hogyan jelezzem neki? Mondjam egyáltalán, vagy így kerüljön a többi közé? Ilyenkor mindig két kérdés vetődik fel: Van-e értelme? Mibe csomagoljam, hogy le bírja nyelni vele az igazat? Minden szerető igyekezetem hiábavaló volt. Képtelen volt együttlátni, mert sértette a tény, hogy hibát találtam. Nem lehetett rajta segíteni. Fájt neki, amit látok, ezért egyáltalán nem akarta látni, hogy úgy van-e? Így neki is, nekem is keserves nehéz helyzet lett, szívet nehezítő botránkozássá...

JÉZUS PEDIG EZT JEGYEZTE MEG: A PRÓFÉTÁT SEHOL SEM BECSÜLIK OLYAN KEVÉSRE, MINT A MAGA HAZÁJÁBAN, AZ Ő ROKONAI KÖZÖTT ÉS A MAGA HÁZÁBAN.

Jézus érti a nem értés okát, vállalja a próféta sorsát, a látóét, akinek többet kell elhordozni, mint másoknak, mert többet ért és lát. Azt a láthatatlan országot is látja, ahonnan közénk érkezett, ahova megy. Hogy egyszer majd azok is, akik most nem értik, megérkezhessenek...

Hadd idézzem az ismert történetet. Mikor Jézust keresztre feszítették, akadnak, akik így kiabálnak: Ha Isten fia vagy, mentsd meg magadat, szállj le a keresztről... Ő van ott, aki csodát tud tenni, de most nem a csodatételhez kap erőt, hanem elhordozni a nem értést és megvetést... Az emberek képtelenek felfogni, miért nem teszi, ha tehetné. Isteni ereje volt, kapott erőt önmagát megtagadni. Legyőzhette teste-lelke tiltakozását az Atya - épp értük és értünk.

BÓDÁS JÁNOS
                ISTEN FIA VOLT!

Nem bizonyít csodával. A keresztről
nem száll alá, hogy térdrehulljanak
a bírái s a nép - s a döbbenettől
elnémuljanak a gúnyos szavak.
Szomját se oltsák! Megszenved Ő végig,
s míg görcsbe rántja pokol-gyötrelem,
így könyörög: "Atyám bocsáss meg nékik"...
...Ilyen halálra ember képtelen...

Elvégeztetett... A tusának vége,
s eget-földet bevonva mély sötétbe
az Isten gyásza borul a világra...

- Isten Fia volt! - Szólt a százados,
s a nép, - imént még gúnyra hajlamos -
sírt, s mellét verve tért meg otthonába.

NEM IS TETT OTT SEMMI CSODÁT, CSAK NÉHÁNY BETEGET KÉZRÁTÉTELLEL MEGGYÓGYÍTOTT. ÉS CSODÁLKOZOTT AZ Ő HITETLENSÉGÜKÖN. AZUTÁN SORRA JÁRTA A FALVAKAT ÉS TANÍTOTT.

Mi a következmény? Hogy az övéi közt nem történik annyi CSODA, mint másutt. Pedig biztos adná, tenné, amit adhat és tehet isteni erejével. Hisz azért jött. Szereti őket. De nem kell nekik. Elképesztő, csodálkoznivaló, mikor valakinek az orra előtt ott a csoda lehetősége, de mert nem akar benne hinni, mert önmaga érzéseit, indulatait igazolva ellene szól, megkérdőjelezi az érte tenni tudót, annak isteni hatalmát!, és ezért nem történik meg vele ami történhetne. Nem gyógyul, nem szabadul, saját HITETLENSÉGE miatt.

AZUTÁN SORRA JÁRTA A FALVAKAT ÉS TANÍTOTT....Jézus továbbmegy. Ha ott nincs kiért, nincs miért maradni, továbbmegy, azokhoz, akik várva várják, tőle kérik, várják, hittel, bizalommal a szabadítást, a gyógyulást, a jó hírt Isten országáról. Érkezhet már hozzánk?