belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Ablonczy Ágnes

6. Tanúbizonyságai vagyunk

Apostolok cselekedetei 3:10-26.

FELISMERTÉK, HOGY EZ ÜLT ALAMIZSNÁT KÉREGETVE A TEMPLOM ÉKES-KAPUJÁBAN. ÉS MEGTELTEK CSODÁLKOZÁSSAL ÉS ELRAGADTATÁSSAL A FÖLÖTT, AMI VELE TÖRTÉNT. MIKÖZBEN PEDIG Ő ÁLLANDÓAN PÉTER ÉS JÁNOS NYOMÁBAN VOLT, AZ EGÉSZ NÉP MEGDÖBBENVE ÖSSZEFUTOTT HOZZÁJUK AZ OSZLOPCSARNOKBA, AMELYET A SALAMON TORNÁCÁNAK NEVEZNEK.

Pár napi távollét után hazaérkezve átnéztem leveleimet, s volt közte egy híradás, a chilei mentésről: „A chilei bányászok Istenről tesznek bizonyságot…” A CBN News arról számolt be, hogy a bányából kimentett bányászok többsége Istenben való hitről tett bizonyságot…
A riport szerint minden egyes bányász egy olyan pólót viselve jött ki a mentőkapszulából, aminek az elején az állt, hogy "Köszönöm Uram". A póló hátulján ezek a szavak álltak:
"Neki legyen dicsőség és tisztesség", a 95. Zsoltár 4-ből, a póló ujján pedig "Jézus" neve szerepelt. Mario Sepúlveda, a második bányász, aki kilépett a kapszulából, ezt mondta: "Isten és az ördög harcolt felettem, és Isten győzött… A negyedik felszínre lépő, Carlos Mamani, azonnal letérdelt, ahogy kijött a kapszulából, majd az égre mutatott, hálát adva Istennek, és ugyanígy tett Omar Reygadas, akinek egy Biblia is volt a kezében, a sisakjára pedig ez volt írva: "Isten él". Egy másik riport megjegyzi, hogy a 19 éves Jimmy Sanches még a bányában rekedve írt egy levelet, amit felküldtek a felszínre, ezzel a szöveggel: "Valójában 34-en vagyunk, mert Isten soha nem hagyott el minket."


Aki hallotta, elolvasta, üzent nekem, ki tudtam a szerencsétlenségről és mentésről, de nem így. Rögtön fényképet kerestem róla a világhálón, ami híradását képpel erősítheti meg... Mert a magyar sajtó nem közölt egyetlen ilyen fotót sem. Egy keresztény közösség honlapján találtam végül ezt a képet, melyen látható a mélységből kimentett chilei bányász hálát adó mozdulata, és ruhája ujján a „JÉZUS” felirat is.




Vajon miféle bizonyosság az övék, kik közel 700 méteres mélységben maradtak több, mint két hónapra, kiknek feje fölött bezárult föld s ég. Mit hittek, kinek, s hogyan, és mit ér nekik e tudás? Mit tudnak, és miről tesznek bizonyságot ők, és azok, akik őket kimentették? Csodás szabadulás és kockázat vállalók szabadítása. Kiket dicsér? Lehet emberi tettekkel elfedni a könyörülő Istent, lehet elvenni tőle a dicsőséget? Azt hiszem, azoktól a mélyből kiszabadított bányászoktól nem, akik hittek és hit által szabadultak. De azoktól, akik csupán nézői voltak e hihetetlen eseménynek, szabadulásnak, azok számára lehet csoda tárgyává tenni az értük készült mentőeszközt, annak bőkezű finanszírozóit, kitalálóit, használóit…

ENNEK LÁTTÁRA PÉTER ÍGY SZÓLOTT A NÉPHEZ: IZRÁEL FÉRFIAI, MIT CSODÁLKOZ-TOK EZEN, MIÉRT BÁMULTOK ÚGY REÁNK, MINTHA TULAJDON ERŐNKKEL, VAGY KEGYESSÉGÜNKKEL MŰVELTÜK VOLNA AZT, HOGY Ő JÁRJON. ÁBRAHÁM, IZSÁK, ÉS JÁKÓB ISTENE, A MI ATYÁINK ISTENE MEGDICSŐÍTETTE AZ Ő FIÁT, JÉZUST…
Természetes, hogy nagy ovációval veszik körül az emberek a csodatévőt, aki által az egykor sánta ember újra jár? Igen! Ami nem megszokott történés, ami itt meglepő, az nem a tömeg ovációja, hanem Péternek és Jánosnak az őket ünneplők csodálatát elhárító felelete. Szabad elgondolkodnunk azon, miért nem engedik meg, hogy nekik tulajdonítsák azt, ami történt?

Szavaikból az derül ki, azért utasítják el a csodálatot, mert ők valami fontosabb történésnek a TANÚI, nem csupán annak, hogy egy sánta, aki eddig nem tudott járni, immár járni tud. Csupán jele valami másnak! Nekik az a fontos, ami nem látható, ami e történés, gyógyulás közben Isten által mozdult, jelen van... Hogy mondják, milyen magától értetődő e hárítás: MIT CSODÁLKOZTOK EZEN… MIÉRT BÁMULTOK ÚGY REÁNK, MINTHA TULAJDON ERŐNKKEL, VAGY KEGYESSÉGÜNKKEL MŰVELTÜK VOLNA AZT, HOGY Ő JÁRJON? Egyáltalán nem szerénységből tiltakoznak, sőt, úgy érzik, azt kívánják velük éreztetni, hogy sokkal többről van szó. Baj, ha mások nem érzik ezt a többet, ha nem érzik többnek azt, ami itt történt! Isteni erő győzte le az ő emberi tehetetlenségüket… azért, hogy ez a sánta meg-gyógyuljon. Ők csupán engedelmes eszközei voltak!

Ha azok, akik Istent keresik, minket látnak csupán, akkor épp mi, az ő eszközei, takartuk el. Ha valóban arra vágyunk, hogy mások Őt lássák, el kell tűnnünk az útból…Hadd idézzem Simone Weil-t, akinek elgondolkoztató sorai erről mondanak, ebből éreztetnek meg valamit.

„A farizeusok olyan emberek voltak, akik saját erejük révén akartak erényesek lenni. Az alá-zat jele, hogy tudjuk: abból, amit „én”-nek hívunk, semmi olyan energia nem fakad, ami fel-emel … Az én nem egyéb, mint a bűn és tévedés által vetett árnyék, amely útját állja Isten világosságának… Még ha olyanok lennénk, mint az Isten, jobb volna sárnak lenni, amely Istennek engedelmeskedik…”

Az a baj velünk, hogy bár elítéljük a farizeusokat, mégis azokat az embereket becsüljük, akik becsülhetőnek mutatkoznak. Azért nem találkozunk saját farizeusságunkkal, mert nem va-gyunk képesek látni, hogyan takarjuk el Istent, miközben szüntelen törekszünk a szemünk-ben valakiket utánozni, és saját tetteinkkel bizonyítani a bennünk munkálkodó Istent…Így az-tán, akinek Istenre lenne szüksége, csupán velünk, s zavaró valakiségünkkel találkoznak…

AKIT TI ELÁRULTATOK, ÉS MEGTAGADTATOK PILÁTUS ELŐTT, BÁR Ő ÍTÉLETÉVEL SZABADON AKARTA BOCSÁTANI. TI AZONBAN AZT A SZENTET ÉS IGAZAT MEGTA-GADTÁTOK, ÉS AZT KÍVÁNTÁTOK, HOGY A GYILKOST BOCSÁSSA SZABADON NEK-TEK, AZ ÉLET FEJEDELMÉT PEDIG MEGÖLTÉTEK, AKIT AZ ISTEN FELTÁMASZTOTT A HALÁLBÓL. ENNEK MI VAGYUNK A TANÚBIZONYSÁGAI. ÉS AZ Ő NEVÉBE VETETT HIT ÁLTAL, Ő MAGA ERŐSÍTETTE MEG EZT AZ EMBERT, AKIT TI LÁTTOK ÉS ISMER-TEK, AZ Ő EREJE ÁLTAL, ÉS A TŐLE KAPOTT HIT ADTA VISSZA ÉPSÉGÉT MINDNYÁ-JATOK SZEME LÁTTÁRA.

Hogyan mutatott Krisztus Istenre? Merjük benne, halálig elkötelezett, engedelmes, értünk odaadott életében meglátni azt, akinek életére bólintó akaratára mindvégig szüksége volt? Akire mindnyájunknak szüksége lenne? Miért maradunk meg az emberi szinten való isten-bizonyításnál? Mert erre addig-ameddig, képesek vagyunk? És e valamire való képességgel többnek igazolhatjuk magunkat másoknál, s a magunk dicsőségét is learathatjuk? És mert ezzel nem szorulunk se Istenre, se emberre, csupán magunkba vetett hitünk kell hozzá?

De nem ez a TANÚSÁGTEVŐK dolga. Nem a magunk tanúi vagyunk! Akik megtapasztalták, milyen vele részesedni az isteni erőkben, milyen elveszni, nélküle maradni, azok nem felejtik, vágyják azt a többet, ami csak Tőle, NEVÉBE VETETT HIT által nyerhető és KAPHATÓ.

MOST MÁR ÉN IS TUDOM, ATYÁMFIAI, HOGY TUDATLANSÁGBÓL CSELEKEDTETEK ÍGY TI IS, VEZETŐITEK IS. AZ ISTEN PEDIG ÉPPEN ÍGY TÖLTÖTTE BE MINDAZT, AMIT PRÓFÉTÁJA ÁLTAL ELEVE HIRDETETT, HOGY AZ Ő KRISZTUSÁNAK SZENVEDNIE KELL. TARTSATOK TEHÁT BŰNBÁNATOT, ÉS TÉRJETEK MEG, HOGY ISTEN ELTÖ-RÖLJE A TI BŰNEITEKET, ÉS ÍGY ELJÖJJÖN REÁTOK A NAGY ÜNNEPI PIHENÉS NAP-JA AZ ÚRTÓL, AZZAL, HOGY ELKÜLDI JÉZUST, AKIT KRISZTUSUL RENDELT NEKTEK.

Miféle felszólítás hangzott el akkor a jelenlévők felé az apostolok szájából? TARTSATOK BŰNBÁNATOT, Vajon a mi bűnbánatunk mit ér? Hogyan kéne megbánnunk bűneinket, hogy többé ne terheljenek minket, HOGY ISTEN ELTÖRÖLJE A TI BŰNEITEKET…? Van különb-ség a bűnvallás gyakorlása, és a bűn vállalása között? Éltük már meg azt a csodát, hogy amit elkövettünk, nem vádol többé? Mi veszi el súlyát a vádnak, és erejét a Vádolónak?

Talán sokan olvasták Victor Hugó Nyomorultak című regényét. Nagyon régen olvastam, sok évvel ezelőtt. Ám idén nyáron újra kezembe került, és nem tudtam letenni. Szeretném idézni azt a befejezéshez nagyon közeli részt, amire nem igen figyelhettem egykor, mert egyáltalán nem emlékeztem rá. Mi fán terem a valóságos bűnbánat, a bűnvallás, és a szabadulás?

„…Jákob csak egy éjen át küzdött az angyallal. Ó, jaj, hányszor láttuk már Jean Valjeant, ahogy a sötétben birokra kelt és lélekszakadva viaskodott a lelkiismeretével… Példátlan küzdelem! Néha a láb csúszik meg, máskor a talaj omlik be. Hányszor ragadta torkon és gyűrte le a jóra fanatizált lelkiismeret! Hányszor térdelt mellére a kérlelhetetlen igazság! A világosságtól lenyűgözve hányszor kiáltott kegyelemért! A könyörtelen világosság, amelyet
a püspök gyújtott meg benne és fölötte, hányszor kápráztatta el, amikor vak szeretett volna lenni! …Hányszor egyenesedett föl harc közben, kapaszkodott sziklába, támaszkodott szo-fizmákra, fetrengett a porban, s hol ő igázta le lelkiismeretét, hol az igázta le őt!… Hányszor támaszkodott fel vérezve, meggyötörve, összezúzva, de megvilágosodva, csüggedt szívvel, ám derült lélekkel, legyőzött létére győztesnek érezve magát!
A lelkiismeret nem alkuszik. Nyugodj bele…Végtelen mélység a lelkiismeret, mint maga az Isten. Egész életed munkáját, szerencsédet, vagyonodat beledobhatod, szabadságodat vagy hazádat, jólétedet, nyugalmadat, örömödet. Még! még! még! …Végül majd a szívedet is be-ledobod…Megterhelni fegyencmúltjával a két tündöklő gyermeket - vagy egyedül vállalni a menthetetlen elsüllyedést… Reggelig így maradt, ugyanabban a helyzetben, kétrét görnyed-ve az ágyon, lenyűgözte, jaj, talán meg is semmisítette a végzet rettenetes hatalma, ökölbe szorított kézzel, könyökben meghajlított, széttárt karokkal feküdt, mint a keresztrefeszített, akit levettek a keresztről, és arccal a földre dobtak. Így maradt dermedten teljes tizenkét ó-rán, egy hosszú téli éj tizenkét óráján át fejét sem emelte föl, egy szót sem szólt…miközben gondolata hol a földön kúszott, akár a hidra, hol a magasba szárnyalt, akár a sas. Ha valaki így látja mozdulatlanul, azt hitte volna, hogy halott; egyszer csak görcsösen megvonaglott, és ajka Cosette ruháira tapadt egy csókkal: valaki ebből láthatta, hogy él. Ki? Valaki? Hiszen Jean Valjean egyedül volt, senki sem volt vele? Az a Valaki, aki jelen van a homályban…”

És másnap elmegy, felkeresni őket, hogy megvallja, amit lelkiismerete követel tőle…

„…Mindnyájan éltünk már át ily örvénylő pillanatokat, amikor minden szétszóródik bennünk; azt mondjuk, ami éppen eszünkbe jut, nem mindig pontosan azt, amit mondanunk kellene. Vannak váratlan feltárulások, amelyeket nem bírunk el, mert részegítők, mint a sátán bora… Mariust annyira megdöbbentette az új helyzet, amely elébe tárult, hogy majdnem úgy felelt ennek az embernek, mint aki haragszik a vallomásáért.
- De hát miért mondta el mindezt nekem? - rivallt rá. - Ki kényszerítette? Megtarthatta volna magának a titkát. Megvádolták? Keresik? Üldözik? Nem?... valami okának kell lenni, hogy önszántából áll elő ezzel a leleplezéssel? …Mi indította erre a vallomásra? Mi okból tette?
- Mi okból? - válaszolt Jean Valjean oly halk és tompa hangon, hogy azt lehetett volna hinni, inkább magához, semmint Mariushoz beszél. - Csakugyan, mi okból mondja ez a fegyenc: Fegyenc vagyok? Hát igen! Nagyon különös okból... Látja, az a baj, hogy szívemben van egy fonál, amely kötve tart. Ezek a fonalak nagyon erősek, kivált, ha megöregszünk. Az egész élet elkopik körülöttünk, de a fonál nem szakad el. Ha megragadhattam és eltéphettem volna a fonalat, ha kibogozhattam vagy átvághattam volna a csomót, ha elmehettem volna messzi-re…Próbáltam is elszakítani a fonalat, de hiába húztam, rángattam, nem szakadt el, csak a
szívemet téptem vele… Amíg őérte tettem, hazudhattam; de most már magamért hazudnám, és ezt nem tehettem. Igaz, elég lett volna, ha hallgatok, s akkor minden a régiben maradt volna. Azt kérdezi, mi kényszerített szólásra? Tudom, furcsán hangzik: a lelkiismeretem… Pedig könnyű lett volna hallgatnom. Ma egész éjjel próbáltam rábeszélni magamat…De se-hogy se boldogultam két dologgal: nem bírtam elszakítani a fonalat, amely szívemet ideköti, ideláncolja, és nem bírtam elhallgattatni valakit, aki halkan szól hozzám, ha egyedül vagyok. Ezért jöttem el ma, hogy mindent bevallják önnek… Fogtam a titkomat, és elhoztam ide. És kiöntöttem ön előtt a szívemet. Nem volt könnyű rászánnom magam. Egész éjjel tusakod-tam. Ó, ne higgye, hogy nem mondtam el magamnak… ha eltitkolom valódi nevem, azzal senkinek sem ártok… A hallgatás is lehet hazugság… csöppenként ittam volna a hazugsá-gomat, a csalásomat, az aljasságomat, a gyávaságomat, az árulásomat, a bűnömet… Az emel fel a magam szemében, hogy lealacsonyodom ön előtt. Már voltam így egyszer, de az kevésbé fájt; ehhez képest semmi sem volt. Igen, becsületes ember vagyok. De nem lennék az, ha ön a magam hibájából továbbra is becsülne; most, hogy megvet, az vagyok…”

Szabad lesz, s vállalása megáldatik. Megéli az emberi méltatlanságot, de megtapasztalhatja még övéinek feloldozó szeretetét is. A Magasságos hajol le hozzá, s örök szeretetébe öleli:

„- Milyen ostoba is vagyok! Azt hittem, soha többé nem látom őt…mielőtt beléptek, azt mond-tam magamban: "Vége". Itt a ruhácskája, de Cosette-et nem látom többé, én nyomorult. Ak-kor mondtam ezt, amikor már a lépcsőn jöttek fölfelé… Milyen buta tud lenni az ember… a Jóisten nélkül csinál számítást… azt mondja: Azt képzeled, magadra hagynak? Nem, nem úgy lesz az. Lám, van itt egy szegény öreg bácsi, akinek angyalra van szüksége. És az an-gyal eljön…Egy könnycsepp gyűlt lassan a szemében, a lélek bús igazgyöngye. Halkan mor-molta: - Jó az Isten, itt a bizonyság… Lát mindnyájunkat a Magasságbeli, tudja, mit cselek-szik nagy csillagai közt… Nem tudom, mi van velem, valami fényt látok. Gyertek még köze-lebb. Boldogan halok meg. Hajtsátok ide drága fejeteket, szeretteim, hadd tegyem rá a ke-zem… Jean Valjean pillanatról pillanatra gyöngült… Napja leáldozóban volt… Lélegzete el-elakadt; néha kis hörgés szaggatta meg. Karját mozdítani nehezére esett, lába megmereve-dett, de a tagok fokozódó bénulásával és a test ellankadásával egyidejűleg emelkedett lelké-nek fensége, ott világított a homlokán. Szemében már az ismeretlen világ fényessége ragyo-gott…Holttest volt, de érezni lehetett, hogy szárnyai vannak… hátrahanyatlott, a két gyertya-tartó világította meg; sápadt arca az eget nézte… A mély homályban minden bizonnyal ott állt széttárt szárnyakkal valamelyik hatalmas angyal. Várta a lelket.”

ŐT AZ ÉGNEK KELL MAGÁBA FOGADNIA MINDADDIG, MÍG MEG NEM LESZ AZ ÚJ TE-REMTÉS, AMIRŐL SZÓLOTT AZ ISTEN AZ Ő SZENT PRÓFÉTÁINAK SZÁJA ÁLTAL ELE-ITŐL FOGVA. MERT MÓZES AZT MONDTA: PRÓFÉTÁT TÁMASZT NEKTEK AZ ÚR, A TI ISTENETEK, ATYÁITOK KÖZÜL, MINT ENGEM, ŐT HALLGASSÁTOK, AMIT CSAK MOND NEKTEK. . LESZ PEDIG, HOGY MINDEN LÉLEK, AMELY NEM HALLGAT ARRA A PRÓ-FÉTÁRA, KI FOG IRTATNI A NÉP KÖZÜL. DE A PRÓFÉTÁK IS MINDNYÁJAN, SÁMUEL-TŐL, ÉS A KÖVETKEZŐKTŐL FOGVA, AKIK CSAK SZÓLTAK, E NAPRÓL JÖVENDÖL-TEK. TI VAGYTOK A PRÓFÉTÁKNAK, ÉS ANNAK A SZÖVETSÉGNEK A FIAI, AMELYET ISTEN KÖTÖTT A MI ATYÁINKKAL, AMIKOR EZT ÍGÉRTE ÁBRAHÁMNAK: ÉS A TE MA-GODBAN MEGÁLDATNAK A FÖLD MINDEN NEMZETSÉGEI. AZ ISTEN AZ Ő FIÁT EL-SŐSORBAN NEKTEK TÁMASZTOTTA FEL ÉS KÜLDTE EL. ÉS Ő MEGÁLD TITEKET AZ ÁLTAL, HOGY MINDEGYIKŐTÖK MEGTÉR A BŰNEIBŐL.

Ha majd egyszer, mikor az összes prófécia beteljesül, s újra eljön Krisztus, mindenkinek elé kell állni, és számot adni arról, mit éltünk, mit kezdtünk vétkeinkkel, azzal, ami ellenünk szól?
Kevés, hogy tudunk haláláról és feltámadásáról. Sosem felejtem el azt a faliképet, amit az egyik görögországi kápolna ajtaja fölött láttam. Az érkező (megtorpanó, földre zuhanó), em-bereket mérő angyalok mérlege, a kereszthez volt kötözve. Az mér mindenkit. Mivé lett, mit jelent nekünk az értünk elhordozott kereszt? Mit ér, amit tudunk, ha bűneinket nem vállaltuk el? Megáldhat minket Isten itt és most, bűneink vállalásával? Magához TÉRÍTHET minket?

További cikkek:
2020. április 07., kedd,
Herman napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 115
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 46593986

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat