A TÚLSÓ PARTON A GADARAIAK FÖLDJÉRE ÉRT. KÉT ÖRDÖNGŐS JÖTT VELE SZEMBE, AKIK A SÍRVBOLTOKBÓL BÚJTAK ELŐ, ÉS OLYAN VESZEDELMESEK VOLTAK , HOGY SENKI SEM MERT JÁRNI AZON AZ ÚTON. ÉS ELKEZDTEK KIÁLTOZNI: MI KÖZÜNK EGYMÁSHOZ, ISTEN FIA? AZÉRT JÖTTÉL IDE, HOGY IDŐ ELŐTT MEGGYÖTÖRJ MINKET? TÁVOL TŐLÜK NAGY DISZNÓNYÁJ LEGELÉSZETT. AZ ÖRDÖGÖK AZT KÉRTÉK: HA KIŰZESZ MINKET INNÉT, KÜLDJ ABBA A DISZNÓNYÁJBA! AZT MONDTA NEKIK: EREDJETEK. KI IS MENTEK ÉS BELEMENTEK A DISZNÓNYÁJBA. ÉS ÍMÉ AZ EGÉSZ NYÁJ A MEREDEKRŐL A TENGERBE ROHANT, ÉS ODAVESZETT A VÍZBE. A PÁSZTOROK PEDIG ELFUTOTTAK ÉS BEÉRVE A VÁROSBA, HÍRÜL ADTAK MINDENT, AZT IS, AMI AZ ÖRDÖNGŐSÖKKEL TÖRTÉNT. ÉS ÍME AZ EGÉSZ VÁROS KIMENT JÉZUS ELÉ ÉS MIKOR MEGLÁTTÁK, KÉRTÉK ŐT, TÁVOZZÉK EL AZ Ő HATÁRUKBÓL.

_________________________________________________________________________

Lázár Ervin halála után kiadott Naplójában szerepel egy későn született, különös történet, mely kötetben eddig nem jelent meg. Olyan érzéseket közvetít és láttat vízióképpen ebben, mely érzések olykor minket is meglepnek, s mert nem tudunk mit kezdeni velük, ideig-óráig lelkünket terhelve, szorongatón jelen vannak.

LÁZÁR ERVIN

               LÁTOMÁS

   „A konyhában matattam éppen, elmulasztandó a pótolhatatlan, drága időt. Odakinn nyúlós téli este volt, ide, a tűzfal mellé szorult függőfolyosóra annak is a rosszabbik fele jutott. Szorongató, kiszámíthatatlan. A két nagyobbik lámpát lekapcsoltam, csak a legkisebbet hagytam égve, hogy félhomály legyen idebenn is, ha valaki elmenne a függőfolyosón a konyhaablak előtt, ne lásson be.

   Mi az ördögtől tartottam? Miért gondoltam, hogy ott ólálkodik valaki odakinn? Mégis, mintha egy sötét árny torlaszolná el az ablakot. Csak az este, egy nyirkos esti árny. Ne félj! De az ott a szeme! Nem létezik. Akkora ember nincs. Hiszen teljesen betölti az ablakkeretet, a feje fönn, jóval két méteren fölül. „Mi az?” – kiáltok, a hangom artikulálatlan. A vak rémület vakmerővé tesz, föltépem az ablakot. Odakinn egy szörnyeteg áll, ha nem volna valami különös erő a tekintetében, azt mondanám egy rémületes állat. De nem. A tekintete emberi. Erő és gonoszság sugárzik belőle. A testét fekete szőr borítja, a keze feje is szőrös. Látom, mert megfogta a rácsot. Vicsorít. „Takarodj innen” – ordítom. Vagy suttogom. Vagy csak gondolom, de mozdulni nem bírok.

     A szörny egyetlen rántással kitépi a rácsot, beugrik az ablakon. Állok, mintha ólomból öntöttek volna. A szörny megragadja a vállam, vicsorgó fogai közelednek az arcom felé. A bőrömön érzem selymes szőrét. Átfog a másik karjával is. Rázkódik. De hiszen sír! Folynak rám a könnyei, zokog. „Na – mondom neki – csillapodj!” Megsimogatom vállamra hajtott fejét, megveregetem a hátát. „Nyugodj meg szépen.” Elengedi a vállam, törölgeti a könnyeit. Hátrál. Lassú, fáradt mozdulattal kilép az ablakon. Nesztelenül jár, de azért én hallom, ahogy puha léptei távolodnak lefelé a lépcsőn.

     Egy darabig nem tudok megmozdulni. Lassan oldódik a görcs. Kimegyek a függőfolyosóra, fülelek. Elmegyek az ablakig, hogy a leszakított rácsot a falnak támasszam, hogy el lehessen mellette járni. De a rács a helyén van. Bemegyek, bezárkózom, becsukom az ablakot. Lekapcsolom a legkisebb villanyt is. Bámulok kifelé. Nyúlós téli este van.”

Mi ez? Csupán a képzelet játéka, vagy a benne tanyázó, valóságos félelem valamiféle történésben való kifejezése? Mi ébreszt bennünk szorongást? Legyőzhetők a szívünket marokra fogó, rabul ejtő érzések? Mi ébreszti, mi győzi le a félelmet?

A TÚLSÓ PARTON A GADARAIAK FÖLDJÉRE ÉRT. KÉT ÖRDÖNGŐS JÖTT VELE SZEMBE, AKIK A SÍRBOLTOKBÓL BÚJTAK ELŐ, ÉS OLYAN VESZEDELMESEK VOLTAK, HOGY SENKI SEM MERT JÁRNI AZON AZ ÚTON.

Vajon a vihar miatt kötöttek ki épp ott, a gadaraiak földjén? Nem tudjuk. Ami egyértelmű a történet alapján, hogy olyan út van előttük, melytől mások félnek, annyira, hogy ha tehetik, elkerülik. Így van írva: SENKI SEM MERT JÁRNI AZON AZ ÚTON… Mert démoni erők rabja volt az a két ember, ki ott lakott. Ha a gonosz lélek tombolni kezdett bennük, tették, amire épp indította őket; törtek, zúztak, ütöttek, vágtak… S jaj volt annak, aki akkor arra járt!  

Mi a különbség a járatlan út és a járhatatlan út, az elkerülő és az elkerülendő út között? Van olyan út, ahol könnyű eltévedni, van olyan út, mely próbára teszi az arra járót, van olyan út, mely ugyanoda vezet más úton, és van olyan út, melyen nem ajánlatos elindulni. Ez utóbbi volt a gadarénusok földje felé vezető út. A tanítványok Krisztus nyomában, háta mögött léptek, de bizonyára félelmetes számukra ez a viharszülte, kikötőből induló út.

Hova, miért megyünk nehezen? Milyen utak riasztanak? A próbára tevő utat kerüljük, vagy az elkerülendőt? Mi kelt bennünk félelmet, ami miatt legszívesebben visszafordulnánk oda, ahonnan indultunk? Az akaratlan TÚLSÓ PART, ahová a követés során érkezünk, mit jelent?

Múlt héten említettem, hogy egy olyan beszélgetésre készülök, melynek lehetősége várat-lanul nyílt előttem. Épp csak említettem, de a rögtöni válasz azt engedte látni, hogy időben történt a kérdés, és ha akarom, ha nem beszélgetés következik belőle. És ezernyi kérdés volt bennem, miről beszéljek, miről ne, és ha egyáltalán nem értünk egyet, abból jó, vagy rossz következik? Segítséget kértem, és kaptam. Kezdhettem azzal, amit hiszek, s csak azután beszélgettünk arról, amiben nem tudtunk egyetérteni. Ennyi volt rám bízva. Vállalni, és remélni. Bármi lesz a válasz. Nem egyedül néztem szembe a másikkal.

ÉS ELKEZDTEK KIÁLTOZNI: MI KÖZÜNK EGYMÁSHOZ, ISTEN FIA? AZÉRT JÖTTÉL IDE, HOGY IDŐ ELŐTT MEGGYÖTÖRJ MINKET?

Mi közünk Krisztushoz? MI KÖZÜNK EGYMÁSHOZ? Észrevesszük a megkötözöttben a megkötözőt? Miről ismerhető fel? Érezzük, látjuk? Az akarva-akaratlanul vérig sebzőt? A felejteni nem tudót? A megbocsátani nem tudót? A vád és önvád által foglyul ejtettet?

Sokféle módon óva int és óv minket az isteni szó. „Vigyázzatok, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne essék, hogy a keserűségnek valamely gyökere felnövekedve bajt ne okozzon…” (Zsid.12:15) „Ne adjatok helyet az ördögnek” (Ef.4:27.) „Vigyázzatok, mert a ti ellenségetek az ördög, mint ordító oroszlán, szertejár és keresi, hogy kit nyeljen el…” (I.Péter 5:8)

Valaki kétgyermekes özvegyemberhez ment feleségül. Mikor házasodtak, az egyik gyerek hat éves volt, a másik már tizenéves. Időközben a nagyobbik férjhez ment, külföldön él, az ifjabb is kirepült, más országban, de kinn tanul és dolgozik. A nagyobbikban elevenen él az édesanyjuk emléke, a fiatalabb mindössze öt éves volt, nem igen emlékszik rá. Néhány év óta a nagyobbik, kinek nincs gyereke - nyilván valamiféle lelki talajtalanság ez -, elkezdte élete alakulásáért édesapját és második feleségét okolni, és ezt az érzést az öccsére is átruházta. Egyre kevésbé érintkezett édesapjával, s ha igen, akkor is csak öntötte rá a keserűségét, szemrehányásait. A három nagyobb féltestvérrel nyaranként találkozott, emailezett, tartotta a kapcsolatot, de egyre többször öntötte ki előttük szíve keserűségét, vádolva a szülőket. Aztán egy esztendeje, mindegyikükkel megszakította a kapcsolatot, nem fogadta kint őket, nem írt, nem üzent semmit. Pár hete, a három nagyobb féltestvér üzenetet kapott tőle. Leírta nekik röviden, mennyire nehéz időszak van mögötte, tudja, mit okozott, de szeretné a kapcsolatukat újraépíteni. A két tizenéves kifejezte örömét, hogy végre jelentkezett, ám a húszéves azt válaszolta neki, hogy előbb az édesapjukkal való viszonyát kéne rendezni, akit egészen összetört vádaskodó viselkedése… Ő nem engedte meg nővérének a kerülő utat. Később a két ifjabb féltestvér is ráébredt, hogy csak így lehet újat kezdeni, ezért másodjára mindketten ugyanezt üzenték. Így érték el, hogy írjon édesapjuknak is, s az édesanyjuknak is, aki ellen kétségbeesése hangolta őt. Még semmi sincs rendben, de ez az út jó, ezt kell látniuk, akkor is, ha előre láthatóan nehéz lesz…

DÖMÖTÖR ILONA

               ADD URAM, HOGY LÁSSAK!

Ha most elébem állnál Jézusom

hideg csöndjén az éjszakának,

s szólnál: - Mit akarsz, hogy tegyek veled?

Felelnék: - Uram, hogy lássak.

Ez a világ nagy éjsötét torony.

Istent nem áld már megrepedt harangja.

Denevér surran törött ablakán,

s éjfélt rikolt a kuvik hangja..

Káromlás, átok, szenny, gyilok, csalás

fojtott nesze az éji suttogásnak.

Nagy börtön ez, hol zsúfoltan nyüzsög

bűn-béklyós testtel sok bezárt rab.

Ó nézz ránk Krisztus, tündöklő király,

fölülmúlója millió napfénynek!

Ha rájuk szegzed szent sugár-szemed,

elülnek mind az éji rémek.

Ó tedd látóvá lelkemnek szemét:

egy szikrát küldjön csak lángóceánod.

Hadd vegyem észre, hogy hajnal dereng,

s ez a Föld is a te világod.

Hogy templommá lesz a börtöntorony,

új hangba csendül ünnepi hangja,

és hajnalpírban fénylő ablakán

angyalok szállnak át suhanva.

Ha most kérdeznéd tőlem Jézusom:

- Mit tegyek véled, félénk földi gyermek?

Csak egyet kérnék: lássam meg nyomát

mindenütt, mindig, építő kezednek

.

TÁVOL TŐLÜK NAGY DISZNÓNYÁJ LEGELÉSZETT. AZ ÖRDÖGÖK AZT KÉRTÉK: HA KIŰZESZ MINKET INNÉT, KÜLDJ ABBA A DISZNÓNYÁJBA! AZT MONDTA NEKIK: EREDJETEK. KI IS MENTEK ÉS BELEMENTEK A DISZNÓNYÁJBA. ÉS ÍMÉ AZ EGÉSZ NYÁJ A MEREDEKRŐL A TENGERBE ROHANT ÉS ODAVESZETT A VÍZBE.

Szabad ráébrednünk, szabad tudnunk, szabad hinnünk és szabad remélnünk, hogy Jézus Krisztus parancsolni tud a gonosz léleknek, és meg tudja szabadítani a rabul ejtett lelkűeket.

Félnek tőle! Miért? Ahol Ő megjelenik, ahol Ő jelen van, ott nincs, nem marad terük. Kénytelenek szavának engedni. Ha valóban hinni, remélni mernénk ezt a jelenlétéből fakadó erőt!

1956 őszén a mi családunk is lenn aludt a pincében. Sokféle ijesztő történés, és félelemmel teli suttogás volt köröttünk. Kilenc esztendős voltam, mikor fiútestvéreimmel együtt lestünk a

kapun kifelé, s láttuk is a lánctalpas tankokat az utcánkon végigdübörögni. Én be is fogtam a fülemet, hogy ne halljam, persze úgy is hallottam, és később is, mikor a harckocsik már rég továbbhaladtak… Sokáig bennünk maradt a félelem. Egyik este a nővérem bátorság-sétát szervezett. Összekapaszkodtunk a sötétben mi tízből tán hatan, s úgy mentünk ki az utcára, énekelve kanyarogtunk oda és vissza… A testvéreim, mikor említettem, nem emlékeztek rá. Biztos álmodtam – mondták, pedig nem álom volt. Bizonyára, nekem jelentett legtöbbet ez a különös testvéri összekapaszkodás, a lelkemet dideregtető félelemmel szemben…

Most, amikor a Krisztus-követésről esik szó, eszembe jutott ez a történés, hisz valamiféle bátorság-séta a követés is. Szembemenni azzal, amitől magamban félek, de Krisztus lelkével töltve, mögötte lépve, őt követve, az általa nyert út közben valami egészen mássá lehet.

A PÁSZTOROK PEDIG ELFUTOTTAK ÉS BEÉRVE A VÁROSBA, HÍRÜL ADTAK MIN-DENT, AZT IS, AMI AZ ÖRDÖNGŐSÖKKEL TÖRTÉNT. ÉS ÍME AZ EGÉSZ VÁROS KIMENT JÉZUS ELÉ ÉS MIKOR MEGLÁTTÁK, KÉRTÉK ŐT, TÁVOZZÉK EL AZ Ő HATÁRUKBÓL.

Nem csupán azok félnek Krisztustól, akik nyilvánvalóan rabok! Többen vannak azok, akik látszatra úgy élnek, ahogy elvárható, rendjén való, de nem kérnek abból a szabadságból, amit Jézus Krisztus kínál. Fel sem fogják, hogy egy félelmetes út megszűnt félelmetes lenni. Jobban ijesztette őket, ami odaveszett a disznónyájjal. Mi kötözte őket? És minket mi tart vissza a valóságos követés lépésétől? Hányszor akartuk, próbáltuk Őt követni, nyomába lépni, menni oda ahol nélküle nem mernénk? Megéltük már a csodát, hogy csoda történik,

út nyílik előttünk? Ha nem lépünk nyomába, csak beszélünk róla, a szavunk üressé válik, ellenünk fordul, megfagy a lelkünk, mert ijesztővé válik mindaz, ami körülvesz minket.

DÖMÖTÖR ILONA

         LELKEK HIDEG ÉJSZAKÁJÁN

Ó csukott szájak, lelakatolt szívek,

titkokat rejtő komor börtönök…

Bilincses lelkek néma árvasága,

hol a szeretet haldoklón hörög.

Pokollal rokon egyedülvalóság.

Emberútálat, emberfélelem.

Tudatalatti létünk mély üregje,

oszló hulláktól bűzlő verem.

Én beléd néztem s megszédült a lelkem.

Előlem ez az átkozott setét

eltakarta egy szörnyű pillanatra

az Atyaisten jóságos szemét.

Tapogatózva és remegve nyújtom

Megváltóm keze felé kezemet,

hogy testvérségre fogja újra össze

más kezekkel az égi szeretet.

Szeretet nélkül jaj nem lehet élni.

Piszkos jégtömbök az emberszívek.

Krisztusnak szíve melegíts föl újra,

mert megöl a világban, megöl a hideg!