A Zsoltárok könyve a 150. zsoltárral zárul, ez tudatos lezárása az egész zsoltárgyűjteménynek.[i] A 150. zsoltárból hiányzik az Izráel dicséreteire jellemző retorikai gondolatmenet. Az ószövetségi dicséretek szerkezetileg rendszerint magukban foglalják a dicsőítésre való felhívást és a dicsőítés okait vagy indítékait.[ii] A 117. zsoltár a legtömörebb fennmaradt példája ennek az alapvető formának:[iii]

            Felszólítás            Dicsérjétek az Urat mind, ti, népek, dicsőítsétek mind,

                                       ti, nemzetek!

            Ok                        Mert

                                    nagy az ő szeretete irántunk, az Úr hűsége örökké tart.

             Felszólítás            Dicsérjétek az Urat!

Mind a felszólítás, mind az ok nyilvánvalóan számtalan módon bővíthető és újrafogalmazható.

A 150. zsoltár azért is különleges, mert a dicsőítést megalapozó semmilyen ok, indíték nem található benne.[iv] Ez az egyetlen zsoltár, melyből teljesen hiányzik a dicsőítés indítéka. Az Ószövetségben ez a szertelen dicsőítés legvégletesebb és feltétlen megfogalmazása. A 150. zsoltár szó szerint a dicsőítés folyamatának végén található; teológiailag egyszersmind a dicsőítés és engedelmesség folyamatának végén található, miután Izráel a dicsőítés okait mind felsorolta, és több okot nem kell megemlítenie. A 150. zsoltárhoz érve Izráel a dicsőítés minden okával teljesen tisztában van, és erre talán éppen a Zsoltárok könyvét tanulmányozva jutott el. A könyv végén Izráel nem fogja megismételni őket. Ehelyett ez a zsoltár eltökélt, szenvedélyes, hömpölygő, hajlíthatatlan, változatlan felszólítás, mely nem nyugszik, amíg minden teremtmény, minden életforma „önként és készséggel” részt nem vesz a dicsőítés végtelen énekében, mely fenntartás és feltétel nélkül csendül fel. A zsoltár a költői önfeladás, a végső önátadás számítás, vágy és hátsó szándékok nélküli önzetlen kifejeződése. Ez a dicséret nem egyéb, mint magunk örömteli felajánlása, költői behódolás Isten előtt, akit csak dicsőítésben lehet megfelelően megszólítani. A zsoltáros teljesen kiszolgáltatja magát Istennek a dicsőítésben. Minden a dicsérendő Istenben összpontosul. Izráelnek Istennel összekötött és hűséges életével összhangban a Zsoltárok könyve örömteli, feltétlen dicsőítéssel zárul – feszengés vagy zavarodottság nélkül teljesen Istenen csüggve. Istent a zsoltár nem jellemzi. Elég, hogy a dicsérendő teljesen és megmásíthatatlanul Isten, akit ezért dicsérni kell.

[i]      Wilson (The Editing of the Hebrew Psalms, 189-94, 225-26) a 146-150. zsoltárt együtt, egy csoportként tárgyalja. Az egész csoport a Zsolt 145,21-ből származik, mely a gyűjtemény szerkesztői záradéka. Noha Wilson nézete megfontolandó, a 150. zsoltár a könyv „végső formájának” egyértelmű lezárása.

[ii]      A dicsőítés szerkezetének teológiai és liturgiai jelentőségéhez ld. Walter Brueggemann, Israel's Praise: Doxology against Idolatry and Ideology (Philadelphia: Fortress Press, 1988), 74-87.

[iii]      Ld. R.N. Whybray, The Second Isaiah (Old Testament Guides; Sheffield: JSOT Press, 1983), 30-34.

[iv]      Ok vagy indíték nélküli hasonló doxológiához ld. a Dán 3,29-66-ot (LXX-többlet). Bár Wilson egy csoportba sorolja a Zsolt 146-150-t, egyikük sem követi a Zsolt 150-t a dicsőítés okának elhagyásában.