Úgy vélem, hogy Izráelnek Isten ḥesed-ével folytatott küzdelme – a szenvedésben és reménységben, panaszban és dicsőítésben, őszinteségben és hálában és végül az élet feltételeként Isten ḥesed-ének elfogadásában – lehetővé teszi Izráel számára, hogy az 1. zsoltár engedelmességétől a 150. zsoltár doxológiája felé elinduljon. Sokat elárul, hogy Isten ḥesed-ét a Zsoltárokat határoló egyik zsoltár sem említi. Az 1. zsoltárban Izráel tapasztalati valósága még nem szembesült Isten ḥesed-ének válságával. A rideg valóság azonban hamarosan el fogja érni Izráelt, és viszonylagossá és kockázatossá teszi az 1. zsoltár kijelentéseit. Izráel számára elkerülhetetlen a rideg tapasztalati valóság, mihelyt elhagyja az 1. zsoltár biztonságos ölelését, és belép a Zsoltárok nyerseségébe és nyíltságába. A valóság, mely az 1. zsoltárban Izráel meghatározó teológiai kijelentését válságba dönti, a 25. zsoltárban a belső gyötrődés és külső fenyegetés formáját ölti magára; a 103. zsoltárban a bűn és halál formáját veszi fel. Izráel nyíltan énekel (Zsolt 25), Izráel Isten ḥesed-ére vár. Izráel a dicsőítés hálájában (Zsolt 103) az emberi valóság dacára megerősíti Isten ḥesed-ét.

A 150. zsoltárhoz érkezve Izráel nem sérülésmentes, de Jahve sem az. Ám Jahve szuverén ḥesed-ének kérdése ekkorra megoldódott. A 150. zsoltár nem említi a ḥesed válságát, mely pedig vagy a kritikus panasz vagy a dicsőítő feloldás formájában jelen van a Zsoltárokban. Izráel a Zsoltárok végén az úton átélt nehézségekre és elszántságra való utalás nélkül merészebben, tudatosabban, nagyobb bizalommal énekel, mint az 1. zsoltárban. A 150. zsoltár bizalommal teljes, ártatlan ének. A Zsoltárok végén található ének azonban nem gondolkodás nélküli naivság. Ahogy Izráel a Zsoltárok végén énekel, olyan átgondolt kijelentés, melyet a szenvedés gyötrelme edzett, s amely meghaladta az 1. zsoltár egyszerű kijelentését a közösség titka és csodálata felé haladva.[i]

A 25. és 103 zsoltárt tehát az engedelmességtől a doxológiáig megtett verejtékes lépés példáinak és megtestesítőinek tekintem.[ii] Az engedelmességtől a doxológia felé, az 1. zsoltártól a 150. zsoltár felé megtett lépés számtalan panaszzsoltár fájdalmas őszinteségében történik, melyek Isten hűségét megkérdőjelezik, s amelyek ugyanakkor ezen hűséghez folyamodnak. Ez a lépés számtalan dicsőítés hálás reménységében történik, hogy Isten hűségére minden emberi nyomorúság dacára szilárdan számít.[iii] Az 1. zsoltártól a 150. zsoltárig tartó út fő jellemzője a nyíltság és hála, melyek panaszok és dicsőítések sokaságában fogalmazódnak meg, amelyek pedig Jahve ḥesed-ére kérdeznek rá vagy abban bíznak.

[i]Ugyanez a gondolatmenet figyelhető meg a Jób 31,35-37-ben és 42,1-6-ban található két fontos beszéd közti kapcsolatban. A 31,35-37-ben felvetett kérdéseket a 42,1-6 nem oldja meg, viszont az Istennel való új kapcsolat kedvéért hátrahagyja.

[ii]      Némileg véletlenszerűen és önkényesen esett a választásom a 25. és 103. zsoltárra mint a tiltakozás és megerősítés példáira. A két zsoltár természetesen nem magában követel figyelmet. Érvelésemben szükséges volt, hogy a zsoltárok kanonikus helyétől a műfajelemzésre térjek. A két zsoltárt a panaszzsoltárokból és dicsőítésekből álló Zsoltárok könyvének jellegzetes képviselőnek tekintem. Az általam választott két zsoltárban Isten ḥesed-ének válsága és annak feloldása nem explicit. Ezek a Zsoltárokban azonban mindig implicitek. Isten ḥesed-ének válságát és a válság feloldását a Zsoltárok könyvében a meghatározó teológiai kérdésnek és Izráelnek az 1. zsoltár engedelmességétől a 150. zsoltár dicsőítéséig tartó hitben megtett útjának tekintem. Világos, hogy a Zsoltárok könyve nem úgy lett megszerkesztve, hogy ezt az utat egyértelműen, közvetlenül és egyszerűen lehessen követni. Szintén világos, hogy kanonikus módon olvasva a Zsoltárokat a műfajokat is tanulmányoznunk kell. Megközelítésemben arra akartam felhívni a figyelmet, hogy a kanonikus elhelyezés és a műfaj két szempontja találkozhat. Tehát a Zsoltárok élén álló 1. zsoltár didaktikus, talán bölcsességzsoltár, mely a Tóra-kegyesség jegyében az engedelmességgel kezdődik. A könyvet lezáró 150. zsoltár dicsőítés. A műfaj szempontjából a Zsoltárokat a Tóra-kegyesség és a dicsőítés fogja közre. Látásom szerint egy Tóra-kegyességet hangsúlyozó zsoltártól a dicsőítésig eljutni két újabb műfajon keresztül lehetséges, a panaszon (erre a 25. zsoltár szolgál példaként) és a dicsőítésen (erre jellegzetes példa a 103. zsoltár). A 103. zsoltár dicsőítés, amely azonban nyilvánvalóan nem érte el a 150. zsoltár költői egyszerűségét. Úton van az ilyen dicsőítés felé, ám egyelőre a bűn és halál miatti panaszból fakadó nyomorúság romjai közt időzik. Tehát úgy látom, hogy a műfaji sorrend (amely a kanonikus elrendezésben is megfigyelhető): Tóra-kegyesség – Isten ḥesed-ét megkérdőjelező panasz – Isten ḥesed-ét elismerő dicsőítés – dicsőítés. Az 1. és 150. zsoltár kanonikus helye nem lehet következmények nélkül a műfajelemzésre.

[iii]A dicsőítés és reménység összekapcsolásával azok jövőbeli jellemzőit hangsúlyozom, noha tudatában vagyok, hogy sok dicsőítés a jelen áldásait ünnepli. A Zsoltárok reménységgel teljes szerepéhez ld. Childs, Introduction to the Old testament as Scripture, 517-18. Childs következtetése: „Akármi is a magyarázat, a Zsoltárok végső formája igen eszkatológiai természetű. Előretekint a jövő felé, és szenvedélyesen sóvárogja megérkezését.”