A „szenvedésen és reménységen belül” kifejezéssel Wendell Berry csodálatos fordulatát akartam megidézni: „Az idő és bánat kijelentésein belül”. Ld., hogyan használom ezt a kifejezést: Israel's Praise: doxology against Idolatry and Ideology (Philadelphia: Fortress Press, 1988), 123-60.

A Zsoltárok drámai formáját tanulmányozva még egy lépéssel továbbmehetünk, és megkérdezhetjük, hogyan jutott el Izráel a 25. zsoltár (és más panaszzsoltárok) sürgető kérésétől, melyek Isten ḥesed-ét megkérdőjelezik, a 103. zsoltár (és más dicsőítések) örömteli bizonyosságáig, melyek ünneplik Isten ḥesed-ét. A zsoltárok drámai felépítésében szerintem a 73. zsoltár pontosan ilyen kapcsolópontot és ilyen kaput kínál az engedelmességtől a dicsőítés felé.[i] Amíg a 25. és 103. zsoltárt tekinthetjük sok más zsoltár képviselőjének, a 73. zsoltárnak Izráel hitének az engedelmességtől a dicsőítés felé vezető nehéz és megerőltető vándorútján megkülönböztetett és paradigmatikus szerepe van. Nézetem szerint tehát a Zsoltárok kanonikus elrendezésében a 73. zsoltár nélkülözhetetlen feladatot lát el a könyv közepén. Még ha a zsoltár nem is a mértani középpontban található, látásom szerint teológiailag és kanonikusan központi.

Szeretném megosztani az olvasóval azt a három lépést, amelynek végére a 73. zsoltár érvelésemben és a Zsoltárok kanonikus elrendezésében ilyen megkülönböztetett helyet kapott. Először is, a 73. zsoltárt belső szerkezete és drámai teológiai gondolatmenete miatt választottam. Mondanivalójának felépítése ragadta meg a figyelmemet. Ahogy számos magyarázó felismerte, ez valóban különös és különleges zsoltár. Amikor a zsoltár központi szerepéről a döntésemet a mondanivalóra épülő teológiai megfigyelések alapján meghoztam, azt nem befolyásolta a formatörténet, irodalom- vagy kánonkritika bármely kritikai szempontja. Nekem úgy tűnt (és tűnik), hogy ez a zsoltár keresztülmegy a kétségbe vont ḥesed-től (amit pl. a 25. zsoltárban látunk) a bizalommal elfogadott ḥesed-ig (amit pl. a 103. zsoltárban látunk) vezető szükséges teológiai változáson.

Másodszor, ezt a teológiai döntést számomra igazolta a kanonikus elrendezés technikai kérdésének későbbi tanulmányozása, különösen is ahogy Wilson munkája tárgyalja azt. Wilson megfigyelte, hogy a Zsolt 72,20 érdekes szerkesztői megjegyzés, és ebből messzemenő következtetésekre jutott:

Jóllehet nyilvánvalóan számos nem eredeti s/ss-t (és egy p/s-t) találunk (azaz azok nem szerves részei az általuk lezárt műnek, hanem különböző másodlagos szempontokról tanúskodnak), ezen explicit kijelentések közül pusztán egyről mondható el, hogy a zsoltárok elrendezésében szerepet játszik. A kivétel a Zsolt 72,20-ban fennmaradt p/s...

„Itt végződnek Dávidnak, Isai fiának az imádságai.”

Ez a megjegyzés egyértelművé teszi, hogy az egyazon szerzőnek tulajdonított zsoltárok gyűjteménye... itt véget ér... A MT 150 zsoltárában semmilyen más részekre tagoló jelzést nem láthatunk.[ii]

Megfigyelésire és a 72,20-nak a Zsoltárok szerkesztési folyamatában játszott szándékos és különös szerepéről alkotott ítéletére támaszkodva Wilson két fontos következtetést von le.

1. A Zsoltárok I. és II. könyvét magában foglaló 2-72. zsoltár amolyan önálló korpuszt alkot, amit Wilson így jellemez:

nagy a kísértés, hogy ezt a gyűjteményt (2-72) Jahve szövetségi hűsége ünneplésének tekintsük, mely legteljesebben az egyesült királyság idején e két királyban jutott kifejezésre.[iii]

2. Wilson a III. könyvet (73-89) olyan egységnek tekinti, amely nemcsak Qumrán és a masszoréta szöveg közti egyezést tükrözi, hanem mint ami „a királyság és a dávidi szövetség érdekes gondolatfejlődését is felfedi”.[iv] Azaz ahogy Wilson a szerkesztési folyamatot látja, az a zsoltárok formájából fontos értelmezési-teológiai következtetésekre ad lehetőséget.

Harmadszor pedig Brevard Childstól megtanultuk, hogy a zsoltárok felirataira érdemes figyelnünk, ha a kanonikus szándékot vizsgáljuk.[v] A 73. zsoltárral kapcsolatban tanulságos és talán fontos, hogy a 72. zsoltár (amely királyzsoltárként valószínűleg okkal áll a II. könyv végén) felirata: „Zsoltár Salamonnak”. A 72. zsoltár felszólítja a királyt, hogy igazságosan és jogszerűen uralkodjon. Mi természetesen tudjuk, hogy Salamon ezen megbízatását nem teljesítette, és hogy halálakor királysága heves támadások közepette felbomlott (1Kir 11–12). Tehát elvárhatjuk, hogy mivel Salamonnal szemben nagyok voltak az elvárások, és mert a király az elvárásoknak nem tudott eleget tenni, a következő zsoltár a hit válságáról tanúskodjék, és a királyi családnak tett isteni ígéreteket megkérdőjelezze és gyanússá tegye. Lehet, hogy a 73. zsoltár ezért került a „törésvonalra” a 72. zsoltár, tehát a Salamon utáni „hittörés” után. Nem szabad túlértelmeznünk a feliratot. Ám fontos, hogy a 73. zsoltárban hangot kapó vita és aggodalom közvetlenül a 72. királyzsoltárt követi. A 73. zsoltárral kezdődik a Zsoltárok új könyve, ami arra utal, hogy a királyság hirtelen véget ért. Nem csoda, hogy a 73. zsoltár ezek után súlyos kérdéseket tesz fel!

A 73. zsoltárról alkotott teológiai véleményem, a 72,20 meghatározó szerkesztői szerepe, valamint a 72. zsoltár élén álló salamoni felirat mind alátámasztja álláspontomat, miszerint a 73. zsoltár központi. A zsoltár új kezdetet jelöl a Zsoltárok könyvében. Ezt az 1. zsoltár teológiai kijelentésének megismétlésével éri el. Ezután azonban hirtelen e kijelentés ellen fordul a saját érvelésében, hogy egy olyan teológiai következtetésre jusson, amely kiváltja és lehetővé teszi a dicsőítést. Wilson jellemző módon nem tárgyalja a 73. zsoltár jellegzetességeit, minthogy más kérdések kötik le. Az alábbiakban a 73. zsoltár meghatározott szerepét fogom vizsgálni. Érvelésem teológiai lesz. Előrebocsátom viszont, hogy Wilson kritikai észrevételei megerősítik érvelésemet.

A 73 zsoltár az 1. zsoltár egyedülálló meggyőződésének ismétlésével kezdődik, hogy ti. az engedelmesek áldást nyernek:

Milyen jó az Isten az igazakhoz, azokhoz, akik tiszta szívűek! (1.v.)[vi]

A Zsolt 73,1 megismétli az 1. zsoltár állítását, ahogy a Zsoltárok könyve ismét megfogalmazza hitét és érvét. Az 1. zsoltárhoz hasonlóan a Zsolt 73,1 is annak megerősítésével kezdődik, hogy Isten őrködik az erkölcsi világrend felett. Az 1.v. kijelenti, hogy az isteni erkölcsi világrend a „tiszta szívűek” számára működik, azaz azoknak, akik megtartják a Tórát. A Zsoltárok második fele tehát (a salamoni nagy remények és a 72. zsoltár szörnyű kudarca után) ismét ugyanazon magabiztos kijelentéssel kezdődik, mint az első az 1. zsoltár jegyében. Ez a magabiztos kijelentés értelmet ad az engedelmesség számára, ám mindenekelőtt Jahvénak a benne bízók iránti hűségéről és éber kormányzásáról szól.

A Zsolt 73,2-13 azonban azonnal tiltakozni kezd ez ellen a magabiztos kijelentés ellen. Ezek a versek szakítanak a kegyes engedelmesség tételével, és szenvedélyes tiltakozást fogalmaznak meg az 1. zsoltár kijelentéseivel szemben, ily módon aláaknázva annak meghatározó állítását és pillanatnyilag elutasítva a Zsolt 73,1 tételét. Ez a tiltakozás természetesen nem tart ki sokáig. Ahogy a zsoltár gondolatmenete kibomlik, a tiltakozást legyőzi a bizalom, ahogy Izráel is továbblépett a tiltakozáson a bizalom felé (73,17-28). Mi több, a tiltakozást korábbi tiltakozásként fogalmazza meg a zsoltáros, amellyel már nem tud egyetérteni. Ez a korábbi tiltakozás azonban kanonikusan megörökítésre került, mint amelyhez Izráel újból és újból visszatérhet.

A tiltakozás (mely a múltban került megfogalmazásra, ám kanonikusan a jelenben is hozzáférhető) meghatározó jelentőségű a Zsoltárok könyve hite számára. Mert – mondja a zsoltáros – az 1. zsoltár és a Zsolt 73,1 tétele nem megdönthetetlen. A zsoltáros megfigyeli, hogy a gonosznak – az 1. zsoltárban polyvaként ábrázolt gonosznak – jól megy, és nem pusztul el:

Hisz nincs akadály az útjukban, testük egészséges és kövér.
Nem viselik a halandók nyomorúságát, az embereket sújtó csapások nem érik őket.
Ezért kevélység a nyakláncuk, és az erőszakosság mint köntös borítja őket.
Mintha a zsírjukból fakadna a gonoszság, úgy tör elő szívükből a gondolat.
Álnokságot terveznek és gúnyolódnak, fennhéjázva erőszakot hirdetnek.
Felnyitják szájukat az ég ellen, és jártatják nyelvüket a földieken. (73,4-9)

A zsoltáros által levont átmeneti következtetés (2-13.v.) az, hogy a „tiszta szív” és „tiszta kéz” bolond erény, amely nem vezet semmire (13.v.; vö. Zsolt 24,4-et a „tiszta szív”-hez és „tiszta kéz”-hez). A zsoltáros kísértésbe esett, hogy a Tóra-kegyesség erkölcsiségét elhagyva pökhendi módon és saját vágyainak kezdjen élni, amelyet a Tóra-hűség nem zaboláz meg. A zsoltáros környezete ezt a vágyat és kísértést csak megerősíti. A zsoltáros a Tórától való függetlenség választási lehetőségével néz szembe, mely látszólag jólétet nyújt.

Az istentisztelet jelen valósága és emléke azonban az ilyen ellenvalósággal szemben áll. A zsoltár fordulópontja (az egész Zsoltárokra paradigmatikus módon) a 17.v., mely döntő, még ha megfejthetetlen is:

amíg be nem mentem Isten szentélyébe, és meg nem értettem végső sorsukat.

A megszokott istentiszteleti helyen, ahol Izráel emlékezete élő, és Izráel reménysége lakik, a zsoltáros újraértelmezi a valóságot.[vii] A zsoltáros nagy gyötrődések közepette tér vissza az 1. zsoltár józanul egyszerű kegyességéhez, melyet a Zsolt 73,1 megerősített, ám a Zsolt 73,2-14 megkérdőjelezett. A zsoltáros kijelenti a „gonosz”-ról, hogy biztosan elpusztul (73,3.17-20). A „végük” egyezik az 1. zsoltárban várt véggel. A zsoltáros saját magát is újraértelmezi látva, mennyire érzéketlen, könyörtelen és felelőtlen volt a 2-16.v.ekben tanúsított mohó irigysége:

Mert keserűség fogta el szívemet, fájdalom hasogatta vesémet;
esztelen voltam és értelmetlen, oktalan állatként viselkedtem előtted. (21-22.v.)

Ekkor változik meg a zsoltáros hozzáállása, és már nem a viselkedésre vagy a leszámolásra figyel.[viii] A 23-26.v. retorikája a számító viselkedéstől az Istennel való bizalmas közösség felé halad, ahogy a zsoltáros rájön, hogy végső soron az Istennel való személyes „küzdelem” az, ami számít. Ezzel a felismeréssel a zsoltár (és szerintem a Zsoltárok egésze) az 1. zsoltár központi kijelentését meghaladva programot vált. A „jelenlét” itt már többet nyom a latban, mint a gonosz látszólagos előnye, még ha a gonosz látszólagos előnye (2-14.v.) egyezik is az igaznak az 1. zsoltárban megígért előnyével:[ix]

De én mindenkor veled maradok, mert te megfogtad jobbomat.
Tanácsoddal vezetsz, S aztán dicsőségre emelsz.
Hiszen kim van az égben, és miben lelném a földön kedvemet rajtad kívül?
Érje bár testemet, szívemet enyészet, szívem Istene s osztályrészem mindörökké az Isten. (23-26.v.)

Ezek a Zsoltárok könyvének legszenvedélyesebb, legmerészebb és legmegbecsültebb versei közé tartoznak, és éles ellentétben állnak a 2-14.v.sel. A panaszzsoltárokban megszólaló kételyekre adott határozott válaszok ezek. A „viselkedés és következmény” régi talánya, melyet az 1. zsoltár kategóriái határoztak meg, itt nem nyer megoldást.[x] Ezt a talányt a zsoltáros egy nagyobb jó reményében maga mögött hagyta. Nem születik végső döntés arról, működik-e erkölcsi világrend vagy nem, hogy az 1. zsoltár igaz-e vagy sem, hogy a 73. zsoltár fenntartható-e vagy sem. Elég az, hogy a szövetséges hűség Istene jelen van, gondoskodik, hatalmas és figyel. A 23-26.v. az Izráel dicséreteiből és énekeiből és hálaadásaiból ismert bizalomteljes megállapítás irányába halad. A gonoszoknak valóban van részük a földön, legalábbis egy rövid ideig. Jahve azonban a zsoltáros és minden igaz ember „része”.[xi] Ami végső soron számít a radikális hit eme szószólójának, az az Istennel való közösség, amelynek minden más kérdés alárendelendő.

A 73. zsoltár ugyanazzal kezdődik, mint az 1. zsoltár. A „jó”-val kezdi:

Milyen jó az Isten Izráelhez... (1.v.)

A „jó” szó jellemző módon a Jahve hűséges, megbízható kegyelméből származó anyagi áldásokat jelöli. A Tóra-kegyességben a Jahvétól származó javakat elsősorban és különösen is a Tóra megtartói kapják. Mások is részesülhetnek ilyen javakban, ám ők nem formálhatnak előjogot ilyen jóindulatra. Az Istentől származó „jó” és a Tóra-kegyesség közti kapcsolat természetesen nem egyszerű. Ez a kapcsolat azonban mégis meghatározó a Tóra-kegyesség számára, ha meg akarjuk érteni a Zsoltárok központi teológiai kérdését, amint az a Tóra-kegyesség állításaival tusakodik. Az Istentől származó jóban a Tóra közösségén kívül élők is részesülhetnek, ám ezeket a zsoltárokat a Tóra közössége és elvárásai érdeklik.

Könnyen megláthatjuk, a Tóra-kegyesség jegyében a Zsoltárok hogyan tárgyalja az Istentől származó jó kérdését, ha észrevesszük az 1.v.ben és a 28.v.ben használt ugyanazon kifejezést. A 28.v.re a „jó” új jelentéstartalommal bővült, és az 1. zsoltár egyszerű tételével szakított. Most már az értékesnek tartott „jó” nem anyagi áldás, hanem maga Isten. Ez elég a zsoltárosnak és a Zsoltárok hite számára. A Zsoltárok előfeltételnek veszi a Tóra-kegyesség erkölcsi világrendjét, ugyanakkor az engedelmességre épülő kegyességen túllép a bizalmon alapuló közösség felé.

Nézetem szerint a hit újraészlelése, újraértelmezése és újra-meghatározása, ahogy az a 73. zsoltárban megszólal, a szolidaritás, jelenlét és közösség valósága révén jön létre. Ez a valóság segíthet, hogy a 25. zsoltár (és minden hasonló panasz) tiltakozásától a 103. zsoltár (és minden hasonló dicsőítés) hálája felé lépkedjünk. A 25. zsoltárban a külső-belső bajok a zsoltárost Isten ḥesed-e iránti könyörgésre készteti. A 103. zsoltárban a bűn súlya és a halál kegyetlensége még jelen van, ám mindezt Isten ḥesed-e, az igazi „jó” már módosította. A zsoltáros most már tudja, mit jelent, amikor Isten „kielégíti javaival kívánságodat” (Zsolt 103,5). A „javak” lehetnek anyagiak. Végső soron azonban az igazi jó maga Isten, akit ḥesed-e révén ismerhetünk meg.[xii]

A 73. zsoltár csúcspontján világosan úgy beszél a hitről, mint ami kész a dicsőítés költői önfeladására. Ez az egy zsoltár csodálatos paradigmája annak, ahogy Izráel megannyiszor végigjárja útját az engedelmességtől a nyomorúságon át a dicsőítésig. A zsoltáros végigjárta – ahogy Izráel rendszerint végigjárja – útját az engedelmességtől a dicsőítésig – tiltakozásokon, nyíltságon és közösségen át.

[i]A 73. zsoltár újabb magyarázataihoz ld. Martin Buber, „The Heart Determines”, On the Bible (szerk. Nahum N. Glatzer; New York: Schocken Books, 1968), 199-210; James F. Ross, „Psalm 73”, Israelite Wisdom (szerk. John G. Gammie et al.; Missoula: Scholars Press, 1978), 161-75; James L. Crenshaw, A Whirlpool of Torment (Philadelphia: Fortress Press, 1984), 93-109; és Clint McCann, „Psalm 73: A Microcosm of Old Testament Theology”, The Listening Heart (szerk. Kenneth Hoglund; JSOTSup, 58; Sheffield: JSOT Press, 1987), 247-57. McCann tanulmánya különösen is sokat segített álláspontom kialakításában. A 73. zsoltár a műfaj, érvelés és mondanivaló tekintetében furcsa zsoltár, amit nehéz bárhova is besorolni. A 73. zsoltár kanonikus szerepe tekintetében az érvem valóban sajátos. A zsoltár látásom szerint hasonló szerepet tölt be a III-V. Könyvben, mint az 1. zsoltár az I-II. Könyvben. Azaz a 73. zsoltár megismétli az 1. zsoltár kijelentését, hogy aztán vitába szálljon e kijelentéssel. Ugyanakkor a 73. zsoltárnak az említett kijelentés megerősítésével, majd annak vitatásával kapcsolatos álláspontja a Zsoltárokban újból és újból megfigyelhető álláspont. Véleményem szerint tehát a 73. zsoltár paradigmatikus szerepet játszik, amikor a Zsoltárokban gyakran ismételt érvet hoz fel a) Isten ḥesed-ére, b) e ḥesed-ben való kételkedésre és c) ennek bizalommal való végső elfogadására.

[ii]Wilson, The Editing of the Hebrew Psalter, 13.

[iii]      Ibid., 208.

[iv]      Ibid., 209.

[v]Brevard S. Childs, „Psalm Titles and Midrashic Exegesis”, JSS 16 (1971), 137-50.

[vi]A vers szövegkritikai nehézségéhez és ennek megoldásához ld. Ernst Würthwein, „Erwägungen zu Psalm 73”, Wort und Existenz (Göttingen: Vandenhoeck & Ruprecht, 1970), 161-78.

[vii]A vers pontos értelme homályos, és nehéz megmondani, mit látott vagy hallott a zsoltáros a szentélyben. A talányt nehezíti, hogy a „szentély” szó többes számban áll. Számunkra nem világos módon a zsoltáros mégis tapasztalta a „jelenlétet”, vagy Izráel normatív teológiai emlékezete tekintetében kapott iránymutatást. Ld. Walther Zimmerli hasznos észrevételét: Old Testament Theology in Outline (Atlanta: John Knox, 1978), 165.

[viii]      A Jóbbal való párhuzam ismét szembeötlő. Többen észrevették már, hogy a 73. zsoltár – amely szerintem a kanonikus Zsoltárok közepe – Jób könyvének drámai szerkezetével meglepő hasonlóságokat mutat.

[ix]      Hogy a zsoltár miként halad Isten „jelenléte” felé, ld. S. Terrien, The Elusive Presence (San Francisco: Harper & Row, 1978), 72.

[x]Ld. Klaus Koch, „Is There a Doctrine of Retribution in the Old Testament?”, Theodicy in the Old Testament (szerk. James L. Crenshaw; Philadelphia: Fortress Press, 1983), 45-87.

[xi]Ehhez ld. Gerhard von Rad, The Problem of the Hexateuch and Other Essays (New York: McGraw-Hill, 1966), 243-66.

[xii]A „jó” szemléletes és valószínűleg döntő esetével találkozhatunk az Ex 33,18-23-ban. Itt Mózes azt kéri, hogy láthassa Jahve „dicsőségét”, ám csak Jahve „jóságát” láthatja. Ehhez ld. cikkemet: „The Crisis and Promise of Presence in Israel”, Horizons in Biblical Theology 1 (1979), 7-45.