Nézetem szerint tehát az 1. és 150. zsoltár között hihetetlen dráma játszódik le: a panasz és nyíltság (vö. 25. zsoltár), a közösség eredményeként kapott újraészlelés (73. zsoltár) és a hálából fakadó dicsőítés (vö. 103. zsoltár) drámája. Ez a súlyos, kockázatos és megerőltető dráma nem látható, ha nem a Zsoltárok vitával megterhelt vándorútja felől nézzük. A Zsoltárok könyve keretét csak a két szélső zsoltárt, csak az 1. zsoltár erkölcsi világrendet megerősítő igényeit és a 150. zsoltár szertelen és önfeledt örömét nézve láthatjuk.[i]

Ez a súlyos, megerőltető dráma ennek ellenére könyörtelenül és makacsul jelen van számos zsoltárban. Ez a dráma Izráel hitének mindennapi munkájából fakad. Izráel zsoltárait az engedelmesség és dicsőítés megfelelően keretezi. A keret nélkülözhetetlen annak megértéséhez, hogy mi történik a Zsoltárok könyvén belül. Ahhoz azonban, hogy Izráel hitét magunkévá tehessük, az 1. és a 150. zsoltár szabta határok közt kell járnunk; így megtalálhatjuk a nyíltságot, közösséget és hálát, melyek mind a hit jellemzői. A Zsoltárokba behatolni Izráel számára együtt jár az Istennel töltött veszélyes, dinamikus élet vállalásával. Mi több, a Zsoltárok formája is összefügg Izráel Istenhez kötött életével. Ezen élet határmezsgyéin – ahogy a Zsoltárok két szélén – feltételként az engedelmesség, beteljesedésként a dicsőítés áll. Ám be kell lépnünk az élet sűrűjébe, és nyíltságot, közösséget és hálát fogunk találni.

A Zsoltárok drámája az ártatlan engedelmességtől a szertelen doxológiáig azon szenvedés révén halad, ami a panaszokban és a dicsőítésekben megszólaló reménységben kap hangot. A Zsoltárok nem a népi vallásosság kézikönyve, amelyben az engedelmesség és dicsőítés kialakult gyakorlatai jellemzik Izráel életét, hanem olyan mű, amely rezzenéstelen arccal néz szembe a valósággal. A Zsoltárok tudja, hogy az élet torz, és Isten ḥesed-e gyanú és támadás tárgya. Isten ḥesed-e gyanú tárgya, mert látszólag nem befejezett és hűséges. Izráel azonban kételyeiben és elidegenedettségében nem tud máshova menni, mint Isten ragaszkodó szeretetéhez.[ii] A jólét pillanatai, a jelenlét szilánkjai, a szolidaritás szikrái elegendők ahhoz, hogy Izráelt reménységre és bizalomra ösztökéljék. Ezek a pillanatok, szilánkok és szikrák Izráel számára éppen a sebzettségben adatnak. Így a szenvedés Izráelben (ami panaszként hagyja el ajkait) a reménység (ami dicsőítésként hagyja el száját) őszinte színhelye lesz. Az őszinteség, közösség és hála eme percei jelölik ki azt a fáradságos utat, mely az 1. zsoltár bizalommal teljes naivitásától a 150. zsoltár bizalommal teljes önfeledtségéhez vezet. Ezt a rögös utat kell Izráelnek végigjárnia, amelyre ezekben az énekekben és költeményekben újból és újból nekiindul.

A kezdetekkor, az 1. zsoltárban Izráel még ártatlan és védtelen, sőt sebezhető. Első költeményében Izráel hiszi, hogy az engedelmesség jutalma jólét, és Izráel tapasztalatát tekintve ez a hit túl egyszerű. Izráel bizalomból fakadó kegyességét a valóság veszélyezteti. Amikor végre Izráel megérkezik a 150. zsoltárhoz, ismét ártatlan doxológiájában. A 150. zsoltár doxológiájában érzékelhetünk egyfajta második ártatlanságot, második naivitást. Ez azonban már nem azonos az 1. zsoltár naivitásával.[iii] A 150. zsoltár doxológiája körül a sebek és kételyek sebhelyei vannak, amelyeknek a panaszzsoltárok adtak hangot, olyan sebhelyek, amelyekre az 1. zsoltár nem számított. Mivel Izráel beszéde őszinte és merész, nem egyedül Izráelen hagynak nyomot a Zsoltárok beszélgetései. A Zsoltárokban dicsőített Istenen szintén nyomot hagynak Izráel vádjai, melyek változásra szólítanak fel, és kockázatot jelentenek. Ezt az Istent ennek ellenére is ünneplik Izráel dicsőítései, és meghajolnak előtte.[iv]

A Zsoltárok végén Izráel dicsőítve megy a szentélybe. Izráel ősi, feloldás nélküli panaszaival érkezik, melyek még szúrnak és fájnak. Izráel a reménység és hála dicséreteivel érkezik, amelyek még beteljesedésre várnak. Izráel Isten trónjához a kegyetlenség és irigység ősi, félelmetes emlékeit viszi. Izráel a szentélybe magával viszi az egész Zsoltárokat, fájdalmai és reményei eme gyűjteményét, melyeknek Isten jelenlétében ad hangot.

Örömteli önfeladásának utolsó tetteként Izráel maga mögött hagyja sajgó fájdalmát, égő sebeit és feloldás nélküli ártatlanságát. Feltétel nélküli, szertelen dicsőítésében Izráel megérkezett ahhoz, akit „kíván” (vö. Zsolt 73,25). A 150. zsoltár szertelensége egy lépéssel továbbmegy minden doxológián, amit Izráel a Zsoltárok könyvében eddig énekelt.

Izráel nem bírja ezt a szertelen dicsőítést túl sokáig. Ismételten visszatér a Zsoltárok szívéhez, ahol a reménység és szenvedés drámájába, a hála és elidegenedés vitájába, a költőiség és őszinteség gyakorlatába ismét bele kell kezdeni. Izráel döntően a Zsoltárok szívében él, nem pedig az egyszerű engedelmesség és gyanútlan doxológia határmezsgyéin. Izráel hitélete nem merül ki az 1. zsoltár egyszerű engedelmességében, vagy a 150. zsoltár tiszta dicséretében. Nem, Izráel hitélete az Isten ḥesed-éről folyó nyers, élénk vitában áll, amely ḥesed kudarcot vall, hogy aztán ismét hatalmasan megjelenjen.

Izráel zsoltárainak Istene nem az engedelmesség és dicsőítés két határkövének biztonságában él. Ez az Isten a Zsoltárok szívében él, Izráel szenvedése és Izráel reménysége közepette. A Zsoltárokon végig Isten Izráelt jobb kezében tartja (Zsolt 73,23). Isten Izráelt gyengéden vonja a vele való közösségbe, Isten Izráelt minden körülmények közt megtartja. Izráelt az tartja, akit Izráel kíván, aki Izráel tiltakozásainak címzettje és Izráel költeményeinek tárgya. És azzal, hogy Isten a kezében tartja Izráelt, engedelmességre szólítja, mely érthető és egyszerű (vö. Dt 30,11-14). Izráel meghívást kap – fesztelen és zavarodottságtól mentes dicsőítésre.

A Zsoltárok alkotásai nemcsak egy bibliai könyv formáját határozzák meg, hanem Izráel hitéét és Izráel életéét is. A végén az 1. zsoltár engedelmessége és a 150. zsoltár dicsőítése nem egyszerűen egy-egy irodalmi mű határkövei, hanem Izráel életének és hitének határkövei. Ha át akarjuk élni a hit és élet teljes drámáját, mely e két zsoltár és a hit e két megnyilvánulása közt zajlik, érzékelnünk kell a kezdetet, és érzékelnünk kell a véget mind a Zsoltárok alkotásaival, mind a hittel kapcsolatban.[v]

[i]      Pontosan ezt a felszínes nézetet képviseli J.M. Powis Smith, The Religion of the Psalms (Chicago: University of Chicago Press, 1922), 73. Az 1. zsoltár ortodoxiájáról írva kijelenti: „Ezt az ortodoxiát a Zsoltárok ritkán kérdőjelezi meg”. Ezt a hivatkozást Davidsonnál találtam (The Courage to Doubt, 16), aki bírálja Smith nem kellően átgondolt véleményét.

[ii]      A Zsoltárok kánonjának drámájához igen hasonló Jób könyvének drámája. Ez a mű szintén az engedelmesség hangsúlyozásával kezdődik, így Jób színre lépése az 1. zsoltár mintaképét idézi elénk. Jób könyvének költői közepe – a Zsoltárokban a ḥesed-ről folytatott vitához hasonlóan – mutatja az Isten-Jób vita viszonyát. A könyv végén, amikor Isten a forgószélből beszél, és Jób válaszol, önfeladó dicsőítésnek lehetünk tanúi, amely a Zsoltárok záró doxológiájára emlékeztet. Ez a párhuzam nem minden fenntartás nélkül áll meg, és azt sem gondolom, hogy szándékolt lenne. Mindkét irodalmi mű azonban Izráelnek Istennel járt útját festi meg az engedelmességtől a dicsőítésig.

[iii]      A naivitáshoz és „második naivitás”-hoz ld. különösen is Lewis S. Mudge-nak Ricoeur munkáját értelmező megjegyzéseit: „Paul Ricoeur on Biblical Interpretation”, Essays on Biblical Interpretation (szerk. Lewis S. Mudge; Philadelphia: Fortress Press, 1980), 6, 23; Loretta Dornisch, „Introduction”, Semeia 4 (1975), 7, 16-19, és Mark I. Wallace, The Second Naivete; Barth, Ricoeur, and the New Yale Theology (Studies in American Biblical Hermeneutics, 6; Macon, GA: Mercer University Press, 1990).

[iv]      Érdemes ezzel ismét összehasonlítani a Jób 42,7-8 feloldását; Jób az, aki „igaz módon” beszélt. Ld. Herbert Fingarette, „The Meaning of Law in the Book of Job”, Revisions (szerk. Stanley Hauerwas és Alasdair Maclntyre; Notre Dame: University of Notre Dame Press, 1983), 268-73.

[v]      Az ilyen nyelvezethez ld. Frank Kermode, The Sense of an Ending; Studies in the Theory of Fiction (New York: Oxford University Press, 1967).