A magyar református egyház igazság-kereső egyház.
Igazságkereső, mindenekelőtt augustinusi értelemben. Filozófiailag fogalmazva, a református szemléletmód, teológiai kitekintés, vagy ha szabad ezt a kifejezést használnom, a református filozófia pre-szuppozicionális. Ez azt jelenti, hogy az igazságot eleve feltételezzük. Az igazság nem ott sejlik valamiféle zarándokút végén, - sejlik. A református szellem törekvése más irányú, mint amit a mai szellemi világ hirdet, mely szerint a világ, a valóság olyan, mint svédasztal, melyről tetszés szerint felcsipegetheti ki-ki a magáét, s ha aztán valaki megkérdi tőlünk: "nos, megtaláltad az igazságot?", elég annyit felelnünk: "megtalálni nem találtam meg, de azért jóllaktam." Hány meg hány úgynevezett alkotó értelmiségi mondja ma, ha kérdezik az igazság felől: "Óh, kérem, igazság nincs, minden viszonylagos, mindent meg lehet és kell kérdőjelezni, ez a gondolkodó ember dolga, bár igaz, hogy ebből is nagyon jól meg lehet ma élni." A református egyház igazságszerető egyház. Ha hiszünk Istenben, eleve feltételezzük, hogy van isteni igazság. Augustinus szerint ez azt jelenti, hogy az Istenhez való viszonyunk szellemi értelemben is dinamikus viszony. Istenhez vagy közeledik az ember, vagy távolodik tőle. Az Istennel való kapcsolatunkban nincs statikus pont. Nincs olyan pont az emberi szellem történetében sem, ahol azt mondhatnánk, itt már megállhatunk, itt már elég közel vagyok Istenhez, vagy fordítva: itt állok meg, mert itt biztonságos távolságban vagyok Istentől. Igen jellegzetes módon fogalmaz erről Augustinus, amikor a Vallomásokban a megtérése utáni állapotát jellemzi: "Még nem voltam az igazságnál, de már elhagytam a hazugságot." Még nem - már nem. Az igazság kiindulási pontként való feltételezése nem azt jelenti, hogy már ott is vagyunk, hanem azt jelenti, hogy szüntelenül közelednünk kell hozzá. A református egyháznak ki kell nyújtani a kezét az igazságot előfeltételezve minden olyan értelmiségi felé, aki még nincs az igazságnál, de már elhagyta a hamisságot. Ha van missziónk az értelmiség felé, akkor ez az.

A református egyház theocentrikus egyház.
A református egyház valóságának legmélyebb rétege ez. Ennek megőrzéséért és megtartásáért mindent meg kell tennünk. Ha kell, harcolnunk kell érte. Ha kell, vitatkoznunk kell érte. Ha kell, a fogunkat csikorgatni érte, ha kell, imádkozni érte. Azért kell ezt a spirituális beállítódást megőriznünk és megtartanunk, mert hitvallásos bázisunkat sokszor erodálja az úgynevezett "általános keresztyénség." (A kifejezés a 20-30-as évekből származik, s főleg a budapesti dogmatikus, Sebestyén Jenő alkalmazta azokra az irányokra, melyek a hitvallási bázis feloldása útján keresték a hatékony keresztyén egységet. Sebestyén ellenérvei mindmáig megállják a helyüket, többek között éppen a református egyház történelmiségére és igazságot eleve feltételező szellemi beállítására hivatkozott.) Ma is sokat halljuk: minek a hitvallás, minek ez a felekezetesdi? Boruljunk össze és szeressük egymást. Nekünk azonban theocentrikus egyháznak kell maradnunk, mert a történelmi tudatot és azt a tudatot, hogy Isten a történelem ura, a XX. sz. végén és a XXI. sz. elején a multikulturalizmus lassan semmivé oldja. A közép-európai szemlélődő sokszor ijedten kapja fel a fejét és néz körül egy-egy nyugati országban. Van még történelem? Van még történelmi tudat? Vagy a történelem már csak színes drapéria a hátunk mögött? Kosztüm egy szép filmben? Fifikás kérdés egy kvíz-játékban? Vagy az a történelem, ami hús-vér megtestesülése emberi életeknek, küzdelmeknek? A református egyháznak theocentrikus egyháznak kell lennie és maradnia, mert egyébként a szolidaritást felváltja a "politics of guilt and pity." Ezen azt értjük, hogy a bűntudatos ember rossz lelkiismerettől vezérelve akar jót tenni, rossz lelkiismeret ébreszti irgalomra és szánalomra. Ám ha rossz lelkiismeret indít szolidaritásra, nem a szolidaritás tárgyában álló problémát akarjuk megoldani, hanem a saját lelkiismereti konfliktusunkat. A felébredt együttérzés (pity) így csak addig hatékony, amíg a rossz (guilt) miatti lelkifurdalás, a bűntudat meg nem szűnik. Vajon eképp megoldottuk-e a problémát? Bizony sokszor nem, sőt, csak újabb rohamát készítjük elő a bűntudatnak. Ám ha az élő Isten tisztelete, hódolata kötelez bennünket szolidaritásra, irgalmasságra, az igazság melletti kiállásra, az egészen más. Theocentrikus egyháznak kell maradnunk, mert különben az igazság keresést fölváltja a fanatizmus.

Végezetül, hadd szóljak néhány szót arról, hogy miképpen értelmezhető ma, itt és most, az Apostoli Hitvallás egyházra vonatkozó egyik tétele, a communio sanctorum, a szentek közössége? l9l9 végén egy fiatal budapesti lelkész, jelesül Szabó Imre, később budapesti esperes, majd l95l-ben száműzött lelkipásztor, a proletárdiktatúra sokkjából éppen éledező és már a Trianon sötétlő fellegeit látó magyar református egyház számára egy rövid röpiratot fogalmazott meg, egy ébresztő iratot, amelyben többek között egy hasonlattal érzékelteti, milyennek kell lennie a református egyháznak az elkövetkezendő években. Azt írja, hogy a református egyháznak egyszerre kell előőrsnek és szanitécnek lennie. Egyszerre kell vezetnie és egyszerre kell gyógyítania. Egyszerre kell utat mutatnia és egyszerre kell fölszednie azokat, akik az úton elhullottak. Vezetni és gyógyítani. Ezt a régi szép képet, melyet régóta hordozok magamban, ma a lábmosás evangéliumi történetéhez igazítva értelmezem. Raymond Aron, francia filozófus a hetvenes esztendőkben a nyugati világ árnyoldalairól értekezve mondja, hogy a modern világot két ellentmondásos erő, a versengés és a hierarchia valósága hatja át. Ha arra gondolunk, például, hogy milyen szempontok alapján értékeli sok szülők az iskolát, és így az egyházi iskolákat, akkor látnunk kell, hogy az első helyen az a kérdés áll, hogy mennyire készíti fel az iskola a gyermeket a felvételire. Nem az életre, hanem a felvételire. Az iskolák versenyhelyzetben vannak. Voltaképpen azonban minden versenyhelyzetben van, még az egyházak is versenyhelyzetben vannak. Egy hivőért, egy jobb politikai pozícióért, egy jó médiaszereplésért - minden és mindenki versenyben van. Ugyanakkor azt látjuk, hogy a világot kimondhatatlanul erős hierarchia fogja össze. Aki dolgozott már nyugati érdekeltségű vállalatnál, az tudja, hogy mi ez a hierarchia. Az van, amit, amit a főnök, a tulajdonos mond. Aztán a kettő találkozik is. Ha, például, úgy gondolja egy német vállalkozó - és ez az, amikor a hierarchia és a verseny találkozik -, hogy a sárbogárdi munkások bére túl sok, viszi is az egész gyárát Kínába, és ezer ember munka nélkül marad.
Nézzük mindezt a Szabó Imre-i megfogalmazás fényében, de különösen a lábmosás történetének fényében, amikor Jézus a didaszkalosz, a mester, a vezető, lehajol és megmossa tanítványai lábát. Igen - ettől egyház az egyház. Lehet, hogy az egyházban is van versengés és van veszekedés, lehet, sőt biztos, hogy van hierarchia, lehet, hogy vannak nem tetsző intézmények, hagyományok, intézkedések és döntések, ám az egyház akkor egyház, ha mindezek közepette szeretünk. Miért nem csak arra tanítja tanítványait Jézus, hogy miképpen álljanak helyt, ha harcolni kell? Miért nem csak arra tanítja őket, hogy mi a rend, hogy ki van felül és ki van lent? Miért nem elég ez a kettő (merthogy erre is tanítja őket)? Ő azonban megmossa a tanítványai lábát. Szereti őket. Ha theocentrikus egyház vagyunk, akarunk maradni, akkor olyan egyházzá kell lennünk, melyben az első tud utolsó lenni, aki legfelül van, alá tud ereszkedni, hogy szeressen: szeresse - mint a szenitéc, fölemelve és gyógyítva - azt, aki elhullott az úton, és szeresse - mintegy előőrsként célba igazítva - azt, aki már elhagyta a hamisságot és szereti az igazságot.

Előadásként elhangzott 2000. augusztusában, Balatonszárszón, az értelmiségi konferencián.