Az Anti Református Egyházközség rövid története

A Nagyváradot Araddal összekötő műút, Bihar megyében utolsó települést érintve, Keményfokon (Avram Iancu) halad keresztül. A falu közepén egy tábla mutat jobbfelé: egy bekötőutat jelez, amely egy régi településre, hajdan nagyközségbe, és tevékeny egyházi élettel bíró faluba vezet, Antra. Ma már csak egy kis falu. A régi időkben a lélekszáma nagy volt: 1910-ben 1181 lélek, közülük 1112 magyar, és 1066 református. A későbbiekben e számadatok fokozatosan csökkentek. 1960-ban már csak 725-en lakják a falut, az 1980-as években pedig már csak 300-an. E szám pedig a mai napokban is csak csökken, jelenleg 103 a református hívek száma.

Anton a hitélet egyetlen házát a református templom képezi. Az úgynevezett Nagysorra épült, amely régen a falu egyetlen utcája volt. Tornya a Fekete-Körös töltésére néz, méretei pedig jelzik ma is a régi gyülekezet nagyságát és templomépítési áldozatkészségét. A templom felépítsében a falu lakói csak önmagukra számíthattak, mert a község református volt ugyan, de a földesurak, akik körülvették a falut, katolikusok. Az új templom felépítésére azért volt szükség, mert a régit állandóan árvízveszély fenyegette, s ahogy a kérelmező levélből is kiderült, a nagysága sem volt már megfelelő. A templomépítési kérelmet a település előljárói 1834 szeptemberében küldték el a földesuraikhoz, gróf Rhédei Ádámhoz és gróf Rhédei Ferenczhez.

A templom építése azonban nem ment könnyen, még azt követően sem, hogy a földesúri beleegyezés végre, négy év elteltével megadatott, 1838 május 12.-én. Az új templom munkálatai egyre inkább kitolódtak. A település vezetői közben szerződéseket kötnek téglák készítésére. 1860-ig a templomépítés nem kerül szóba az írásos emlékekben, csupán egy levélből tájékozódhatunk, hogy a mesteremberek már sürgették a munkálatok megkezdését. A templom végül felépült s valóban a későbbi nemzedékek számára tágassá építették.

Anton az egyházi élet a virágkorát az első világháború előtti években illetve a két háború közötti, viszonylagosan nyugodt időszakban élte. A település sok földdel rendelkezett, amely egyházi szempontból megoszlott a lelkész, a tanító, és maga az egyház földjeire.
Ez az állapot mindaddig fennmaradt, míg az 1950-es évekbeli államosításfokozatosan el nem vette e területeket.

Ant a régebbi időkben állandó lelkészi állást tartott fenn, s két olyan lelkészről is van tudomásunk, aki haláláig Anton szolgált. Az egyházközségnek volt tanítója, aki egyben a kántori tisztséget is betöltötte. A tanítónak külön lakása volt, fizetsgéről a presbitérium állandóan gondoskodott.

Lelkészek
A már említett két lelkész, akik halálukig Anton szolgáltak, a következők: Bagdi János (szolgálati ideje 1883-1928) és Patai István (1932-1958).

Bagdi János szolgálati idejére esett az első világháború. Az egyházközség harangjait beöntés céljából elvitték. Ezek pótlására az igény a presbiteri jegyzőkönyvek alapján az 1922. október 22.-én zajlott presbiteri gyűlésen fogalmazódott meg. Biszák József, erdőgyaraki harngöntő mester vállalta a munkát, s kg-ként 170 lej ellenében kész volt egy 250 kg súlyú harangot önteni. A harang elkészült, s 1925 nagypéntekén húzták fel a toronyba. Ma is e harang szava szól a hivekhez.

Bagdi János lelkészsége alatt több alkalommal is végeztetett kisebb-nagyobb javításokat az egyházközség presbitériuma. Sor került a templom, tanítói lakás és parókia renoválására is. Az építkezésekről az első írásos emléket a presbiteri jegyzőkönyvek fennmaradt példányaiban, 1888-ban találjuk, amikor is a templomfedél javításáról döntött a presbitérium.

Bagdi János halálát követően egy rövid, négy éves időszakban nem volt állandó lelkésze a falunak. A következő, lényegesen hosszabb szolgálati időt töltő lelkészt, Patai István személyében választották, aki tenkei segédlelkészsége után került ki Antra.

Patai István szolgálati ideje több lényeges eseményt is átfogott, úgy az egyház életére nézve, mint a településre nézve. Beiktatását követően még egy esztendővel sem, 1933. április 9.-én, megtartotta az első olyan presbiteri gyűlést, amely kizárólagosan csak lelki ügyekkel foglalkozott. Az adott korszakban működő belmisszió Anton is éreztette jótékony hatását. Beindult, és szépen működött a Nőszövetség, Férfiszövetség, Kórus, Ifjúsági Egyesület. Működhetett, hiszen az 1927-es lélekszám tanúsága szerint 1045 volt a református hívek száma a faluban.

A lelki ügyekkel foglalkozó gyűléseket egészen a háború kezdetéig tartották. 1940-ben Ant átélte fennállása óta a legnehezebb helyzetét: a presbiteri jegyzőkönyv megrendítő módon írja le azt a fájdalmat, amelyet a templomtorony ledőlése okozott a hívek lelkében. A templomtorony, átszakítva a templom mennyezetét, az úrasztala helyére dőlt le. Hatalmas javítási munkálat vette kezdetét, amelyből mindenki kivette a részét. A helyzetet csak nehezítette, hogy a kijárási tilalom miatt presbiteri gyűléseket is alig lehetett tartani. Istennek legyen hála, hogy a nehéz körülmények ellenre is sikerült a templomtornyot helyreállítani.

Az 1950-es években beindult a kollektivizálás. Fokozatosan vették el a földeket az egyházaktól, így Anttól is. Nem csak földet, hanem egyházi tárgyakat is, mint például a kórus által használt harmóniumot is. 1953-ban a lelksz a maga földjeiről lemond az átvevő bizottság részére. 1954-ben sor kerül egy nagy javításra a templomon, Csikos Mihály kőműves mester jóvoltából, aki a templom és a torony külső meszelését, az orgona mögötti falrész megjavítását, a toronyablak zsaluinak befestését, és a templomoromzat cementtel való leöntését végezte el, ez utóbbit ingyen, megköszönve az egyháztagok által adott ebédeket. (Presbiteri Jegyzőkönyv, 1954. szeptember 29.-i gyűlésén) 1954. december 22.-én elhunyt az egyházközség harangozója, Bújdosó István, aki 33 éven keresztül szolgála az egyházat. 1958-ban pedig elveszíti az egyházközség a lelkipásztorát is.

A következő években megindult a falu elnéptelenedési hulláma, amely súlyosan érintette a reformátusságot is. A népességapadásnak számos oka volt, van: a két világháború pusztításai, a falusi munkalehetőségek beszűkülése, a fiatalság csalódottsága a falusi életben és elvándorlása a városba, a határ közelsége, valamint a falu elzártsága. Sajnos az elöregedést és a vándorlást nem lehet megállítani. Legnagyobb feladat a jelen egyháztagjaink megtartása és megerősítése, pásztor lenni azoknak, aki megmaradtak.

írta Balla Gábor egykori h. lelkipásztor