Utolsó Idő - Túrmezei Erzsébet
-------------------------------
Utolsó idő! Történelmi kor!
Néha, mint gyermekek színes kockájuk,
e súlyos szavakat játszva dobáljuk,
pedig egy is mi mindent eltipor!

Hiszen elbibelődni még lehet
kicsi magunkal! Mi fontosabb nálunk?
Ha szalmaszál az útban, már megállunk.
S évek suhannak el fejünk felett.

Nem érjük fel az óriás napok
titkát: kisgyerek a koránkapott
kincsét... csak vesztegetjük tékozolva!

Nem halljuk, hogy ezekben a napokban
az Eljövendő súlyos lépte dobban.
Pedig még annyi megbízása volna!


Mégis - Túrmezei Erzsébet
--------------------------
Milyen sokat kellene hinnem,
s mily keveset hiszek.
Mily keveset kellene vinnem,
s mennyi terhet viszek.

Egyedül Rá kellene néznem,
s magamra révedek.
Ragyog a cél viharban, vészben,
s hányszor eltévedek.

Mégis... elcsüggedjek, megálljak?
Miért csüggedjek el,
Hisz oly keveset hiszek még,
s már az is fölemel.



VALAMIT NEM ÉRTEK - Bódás János
--------------------------------

Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a "miért"-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündökölnek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet, ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötot, fecskét sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,

Mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;
szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!

Kis hitet, hogy megerősítsen,
míg töről töbre nő,
s egész a célig elsegítsen;
mert hatalmas Isten Ő!