Az utóbbi fél évszázad eseményei mind a vajdasági magyarság, mind az egyházak életében jelentős változásokat eredményeztek. A szovjet csapatok 1944 őszén bevonultak Délvidékre, a harcok hamarosan elcsitultak. Ez viszont azt jelentette, hogy Bácska és Bánát ismét délszláv fennhatóság alá került, és Szerbia részeként betagolódott az új Jugoszláv Föderatív Népköztársaságba. A magyarok elszakadtak az anyaországtól, s a reformátusok is kénytelenek voltak berendezkedni az önállóságra. Életre hívták a Jugoszláviai Keresztyén Református Egyházat, amely ezt megelőzően már több mint két évtizedig működött. Feketics megint püspöki székhely lett, mivel Ágoston Sándortól a hívek továbbra sem vonták meg bizalmukat.
A II. világháborút az itteni lakosság nem sínylette meg különösebben. A harcok a falut elkerülték, eldördült ugyan egy-egy fegyver, az áldozatok zöme azonban a frontszolgálatosok soraiból került ki. Némelyek mint magyar honvédek haltak hősi halált valahol a keleti harctéren, mások a jugoszláv hadsereg katonáiként véreztek el Baranyában vagy Szlavóniában. A helyi németek bizonyos rétege szimpatizált a nácikkal, őket a német hadseregbe sorozták be, ahonnan már nem térhettek ide vissza. Akik nem vettek részt a harcokban, azokat lágerbe hurcolták, majd Németországba deportálták. Üresen maradt házaikat a helyi pártsejt kommunistái őrizték (s fosztogatták), mígnem 1946-ban szerb és montenegrói családokkal népesítették be. A főként tengermelléki, Herceg-Novi, Kotor és Budva környékéről érkező telepesek szegény nincstelenek voltak, akik itt találkoztak először civilizáltabb életformával. A törzsi hagyományok élénken éltek köreikben, ami megnehezítette beilleszkedésüket. Miként korábban a németek, ők is a hatalom kedvencei voltak, s ebből kifolyólag különböző kiváltságokat élveztek. Mindez szálka volt az őslakosok szemében, s nemtetszésüknek adtak hangot. A nézetelétérések szerencsére nem jártak tragikus következményekkel, s idővel alkalmazkodtak egymáshoz.
Közben a református eklézsia vívta a maga harcát. Épületeire nem volt gond, a csatározások során közvetlen veszélynek nem voltak kitéve, viszont az egyháztagok teljesen elszegényedtek. Amellett hogy viselniük kellett a háborús terheket, ők gondoskodtak azokról az árvákról, akiknek a feketicsi árvaház adott otthont. Ez még akkor sem volt könnyű, ha az áldozatvállalásból más gyülekezetek is kivették részüket. A negyvenes évek végén az állam megszüntette a verbászi diakonisszaházat, amelyet korábban svájci segítséggel tartottak fenn. Ebbe mindeddig felekezeti és nemzeti különbségre való tekintet nélkül fogadták be a munkaképtelen időseket, szellemi fogyatékosokat, a hontalan embereket. Az intézmény ápoltjai közül néhányan Feketicsre kerültek, míg másokat szociális intézményekben helyeztek el. A diakonissza testvérek érkeztével az árvaház szakképzett munkatársakat kapott. Áldásos tevékenységüket 1950-ig végezhették, amikor újabb hatósági rendelettel ezt az intézetet is megszüntették. Az eltelt 27 év alatt 314 árvát neveltek benne fel, alkalmanként 30-40 gyermeket. Az árvaház nem üzemelhetett tovább, az épületek viszont megmaradtak egyházi tulajdonban. Egy ideig lelkész- és egyházi munkásképző szeminárium működött benne, majd konferenciateleppé alakították át. Gyermek- és ifjúsági katekizációkat, lelkészi gyűléseket, presbiteri és női találkozókat, tudományos konferenciákat tartanak itt. Az épületeket átmenetileg az Ökumenikus Szeretetszolgálat rendelkezésére bocsátották, amely Leuenbergi Otthon néven a már említett rendezvények és alkalmak megtartása mellett felekezetközi konferenciák, ökumenikus találkozók megszervezését is vállalta.
A feketicsi református egyházközség egy igen fontos létesítménye a KIE-ház volt. Maga a Keresztyén Ifjúsági Egyesület 1904 óta működött hivatalosan Magyarországon, s eszméi hamarosan a Délvidéken is kedvező fogadtatásra találtak. Ágoston Sándor és felesége kezdettől fogva pártolták a mozgalmat. Nemcsak hogy összegyűjtötték a helyi fiatalokat, hanem tartalmas előadásokkal tették érdekessé együttléteiket. Sokan még ma is a vallási élet fénykorának tekintik ezt az időszakot. A rendezvényekre a fiatalok mellett az idősebbek is szívesen eljárogattak, így gyakran együtt volt a falu apraja-nagyja. Az államhatalom nem nézte jó szemmel ezt a buzgóságot, s akárcsak korábban sok más hasznos kezdeményezést, ezt is megszüntette. A KIE-házat viszont nem vették el, s a következő évtizedekben mint gyülekezeti termet hasznosították.