Máté 18, 1-10

"Abban az órában odamentek a tanítványok Jézushoz, és megkérdezték tőle: "Ki a nagyobb a mennyek országában?" Jézus odahívott egy kisgyermeket, közéjük állította, és ezt mondta: "Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a kisgyermek, az a nagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyermeket az én nevemben, az engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsinyek közül, akik hisznek bennem, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakába, és a tenger mélyébe vetik. Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat. Ha a kezed vagy lábad botránkoztat meg téged, vágd le, és dobd el magadtól: jobb neked, ha csonkán vagy sántán mégy be az életre, mint ha két kézzel vagy két lábbal vettetel az örök tűzre. Ha pedig a szemed botránkoztat meg téged, vájd ki, és dobd el magadtól: jobb neked, ha félszemmel mégy be az életre, mint ha két szemmel vettetel a gyehenna tüzére. Vigyázzatok, hogy egyet se vessetek meg e kicsinyek közül, mert mondom nektek, hogy angyalaik mindenkor látják a mennyben az én mennyei Atyám arcát.-

Kedves Testvéreim!
"Ki hát a nagyobb?-- kérdezik a tanítványok, ami arra utal, hogy ezt megelőzően valami megdöbbentő igazság került napvilágra, amelyet talán nem értettek egészen, nem voltak biztosak abban, hogy következtetésük helyes. Első hallásra valóban hajlamosak vagyunk mi is úgy érteni Isten szavát, ahogy az a mi érdekeinket szolgálja. Ám hasznos, ha tovább engedjük hatni az Igét, s visszakérdezünk többször is, "Uram, mit akarsz most ezzel mondani nekem, nem szeretném félreérteni a te szavadat!- Ezt tették a tanítványok is. Az előzmény az volt, hogy Jézus tanítványait kérdőre vonták, hogy mesterük megfizette-e a templomadót. Jézus, válaszában arra irányította a figyelmet, hogy a földi királyok az idegenektől szednek adót és vámot, nem a fiaktól, a fiak így szabadok a fizetés alól. Azonban, hogy megütközés ne legyen, mégis fizetett egy "talált- ezüstpénzzel. A tanítványok fejébe viszont szöget ütött a fiak és idegenek megkülönböztetése, s egy szempillantás alatt hatalmába kerítette őket a felsőbbrendűség érzése.
Igénkben Jézus helyreigazítja tévedésüket: a fiak szabadsága nem ok az elbizakodásra, a mások fölé emelkedésre. A magát tökéletesnek tartó, másokat pedig ítélgető és lenéző ember Isten ajándékait beszennyezi, s nem Jézus szemével látja már önmagát, a társait, s a világot, hanem az önigazultság ködén át. Jézus úgy nyitja föl tanítványai szemét, hogy odahív és közéjük állít egy kisgyermeket: "Ilyennek kell lennetek!- Majd hangsúlyozza a gyermek megalázottságát, és a gyermek befogadását.
I. Mit jelentett akkor a gyermek megalázott volta? Ismerjük mindannyian az időszámításunk kezdetén még javában működő, zsidó, patriarkális társadalmi rendet, amelyben az apa teljhatalmat gyakorolt gyermekei, felesége, de még nála lakó családos gyermekei felett is. A leánygyermek igen alacsonyrendűnek számított, mert csak a fiú kezében maradhatott meg az apai örökség. A családi nevelés igen szigorú volt, a félelmen alapult. A zsidó felfogás szerint jót tesz a gyermeknek, ha testi bántalmazással megtörik akaratát. Feltétlen engedelmességre kényszerítették őket, még akkor is, ha ez a halálukat jelentette (emlékezzünk az egyik bírára, Jeftére, aki önkéntes fogadalomból égőáldozatul feláldozta lányát). Úgy vélték, hogy csak az így "kiképzett- gyermek képes Isten akaratának és a törvénynek fejet hajtani. Ma már tudjuk: az ilyen félelemben nevelt gyermekek felnőttként Istenre is csak úgy tudnak tekinteni, mint egykor szüleikre: egy kényszerítő, tiltó, büntető óriást látnak, aki "szeretetből- ver, és a bűnöket patikamérleggel méregeti. Nehéz szeretetnek érteni az ilyen bánásmódot... A gyermek akkoriban elfogadta, hogy alacsonyrendű, és ki van szolgáltatva apja kényének-kedvének. Megdöbbentő lehetett arra gondolni a hatalom gyakorlásához szokott, régi sérelmeit a családján megtorló férfiaknak, hogy újra megalázkodjanak, védtelenek és kiszolgáltatottak legyenek. Ezek nem éppen irigylésre méltó jellemzői a gyermeki állapotnak. Vajon mi az, ami mégis kívánatos volna, hogy a felnőtt is birtokolja?
II. Ereszkedjünk le kicsit a gyermek szintjére, hogy arcunk az övével egy magasságban legyen, s így szemléljük őt! Az újszülött számára az élet a végtelenbe való beágyazottság, a teljes önátadás és ráhagyatkozás. A világ, anyja és ő maga még összetartozó egység, még nem különül el számára. Ősbizalma a mindenhatónak szól, akit a gondoskodó anya jelenít meg átölelő, tápláló melegével. A beszélő, egyre ügyesedő óvodás érzések, és benyomások szerint tájékozódik, a fantáziát és a valóságot még nem tudja szétválasztani. Mivel még nem tud logikusan gondolkodni, fantáziájának semmi sem szab határt, így nap mint nap csodákat tapasztal. Nem törődik a miértekkel. Kicsi szíve örül újonnan kialakuló képességeinek, minél gyakrabban használni akarja azokat, boldog, ha sikerül valamit megtennie, ismételgetni, tökéletesíteni igyekszik mozdulatait és beszédét. Tisztában van a korlátaival és elfogadja azokat: tudja, bizony sok dolog még nehéz, érthetetlen a számára. De amit nem ért, azt is elfogadja valóságnak. Ha csalódik a felnőttekben, attól még nem vonja kétségbe létezésüket és fölötte való hatalmukat. Akkor is szereti szüleit, s továbbra is bízik bennük, ha fájdalmat okoznak neki. Időnként talán próbálja becsapni, megvesztegetni a felnőtteket, próbál bosszút is állni az őt ért sérelmekért, de érzi, mindez úgyis ki fog derülni, s legtöbbször lemond erről, mert győz benne a bizalom. Az a feltevés, hogy egyformán értékesek vagyunk, velünk születik: már a 3 éves gyermek is kimutatja, milyen igazságtalannak tartja, ha otthon a testvérével, vagy az óvodában a társaival kivételeznek.
Az iskoláskorú gyermek fejlődése egészen más irányt vesz, melynek során kezdi szigorúan elválasztani a látható, tapasztalható valóságot attól, ami láthatatlan, megmagyarázhatatlan, nem bizonyítható. Csak azt tekinti valóságnak, amit képes értelemmel felfogni és megmagyarázni, érzelmeit viszont hajlamos elfojtani. Egyre jobban megismeri mindazt, ami körülötte és benne található: ízekre szedi a világot a tudományok, művészetek segítségével. Később az addig fenntartás nélkül elfogadott értékrendszert kritika alá vonja, és függetlenségre törekszik. Az ész kizárólagos hatalmának, a kérdezésnek és kételkedésnek rizikóterhes, de igen fontos időszaka ez.
III. Az, hogy Jézus a kisgyermekkor jellemzőit állítja szemünk elé, nem azt jelenti, hogy az értelemkereső gondolkodás haszontalan lenne! Nem azt mondja: "maradjatok gyermekek-, hanem arra mutat rá, hogy érett felnőttként, előrehaladva a fejlődés útján, és megtapasztalva, hogy a láthatók és érthetők mellett bizony megmagyarázhatatlan, láthatatlan valóság is létezik, néhány dologhoz vissza kell térni: újra össze kell kapcsolódnia mindannak, ami az előzők során szétvált. Egybe kell épülnie újra gondolatnak és érzelemnek, logikusnak és csodának, láthatónak és láthatatlannak - az Isten és az ember mesterségesen szétválasztott világának. Mert az igazság sosem egypólusú, hanem mindig az ellentétek egybeesése közben ragyog fel. Az emberi életből nem küszöbölhetők ki a feszültségek. Nincs érthető érthetetlen nélkül, öröm szomorúság nélkül, nincs békesség harc nélkül, összekapcsolódás elszakadás nélkül. A meggyőződésben ott van a kételkedés, a hitben a kétségbeesés, a bizalomban a félelem. Az élet magában hordozza a halált, s a halál is az életet, az egészség a betegséget, a töredékesség a teljességet. Ha leegyszerűsítjük az igazságot, az hamis önbizalomhoz vezet - az ember és a világ is beszűkül, eltorzul általa. Be kell látnunk mindkét pólus értelmét és értékét: hogy valamiképpen minden a javunkra van!
IV. Mit jelent a gyermek befogadása, melyről Jézus beszél? Befogadni valakit akkor azt jelentette: szívesen látom, figyelemre méltónak tartom, becsülöm, ezért gondoskodok róla. Ma úgy mondanánk: elismerem, hogy értékes személyiség. Ezzel Jézus fölemeli a gyermeki létet a lenézettségből, kihasználásból és megalázásból az emberi méltóság szintjére: a gyermekség nem valami értéktelen, deficites állapot, amit csak a felnőttléthez mért hiányosságok határoznak meg. A gyermek önmagában értékes és szeretereméltó, értéke nem a teljesítményén mérendő le, s hogy vajon nagy ember lesz-e belőle vagy sem, hanem most, gyermekként, sok kincset rejt, melyekből néhány jó volna, ha felnőttkorára megőrződne lelke mélyén, hogy amikor szükséges, újra előjöhessen és átsegítse őt sok-sok nehézségen.
Jézus kinyilvánítja: a gyermeklét kincseitől nem megszabadulni kell, hanem inkább felnőtt hitünket kiterjeszteni rájuk, hogy abban így helyet kapjon a végtelenbe való beágyazottság érzése: hogy én a mindenség része vagyok, a teljes önátadás, ráhagyatkozás. Fejlett, logikus gondolkodásunkra szükség van. A tudományokat nem kell elvetni, ezek az Isten teremtette, csodálatosan sokszínű világot és a milliónyi titkot rejtő embert kutatják, s legnagyobb felfedezéseiknél, vagy épp határaikhoz érve ők is Isten jelenlétét tapasztalják meg. Isten eszközül használja céljaira, az ember javára őket. Az értelemkereső gondolkodásról, tudásról nem lemondanunk kell, hanem mellette ismét figyelembe kell vennünk az érzelmeket, benyomásokat, megérzéseket, ahogyan a kisgyermek. Újratanulhatjuk tőle azt is, hogy a korlátainkat, hiányosságainkat teljes nyugalommal tudjuk elfogadni, nem folytonos önmarcangoló bánkódással, vagy másokra irigy búskomorsággal. A gyermek is sír, amikor hibát követ el, de eszébe sem jut, hogy miután neki már megbocsátottak, tovább kínozza magát annak terhével, amit elkövetett: boldogan fogadja a bocsánatot, s magának is megbocsát, felszabadul és energiáit a továbblépésre fordítja. Jó így elfogadni és elégnek tartani nekünk is a Jézus bocsánatát, s a már megbocsátott bűnök, gyengeségek miatt nem tovább sírni, hanem felszabadultan, bátran és aktívan élni tovább, örülve mindannak, amit meg tudunk tenni, mint akik az Úr bizalmát és sok-sok ajándékát élvezik. A kisgyermeknek nem esik nehezére az a valóság, amire nincs magyarázat. Mi hajlamosak vagyunk nem létezőnek tekinteni, vagy félremagyarázni a megmagyarázhatatlant. Be kell ismernünk, hogy vannak titkok, az életünk eseményeinek többsége nem magyarázható meg - főként a bűn - büntetés összefüggésében nem. Ahogy a kicsiknek, úgy nekünk is elég lehet, hogy biztos talaj van a lábunk alatt: Istenünk szüntelenül velünk van, bármi történjék. És Ő, aki egyformán értékesnek tart mindenkit, jobban tudja, kinek mi a legjobb...
V. Botránkoztatni az Istenben bízó gyermeket - az Ige alapján - rosszabb a halálnál. Botránkozást az okozhat a gyermekben, ha Istennel kapcsolatos dolgokban félrevezetik, őt és hitét lebecsülik, vagy Istennel való kapcsolatát megakadályozzák. Olyan elvárásokat támasztanak vele szemben, vagy úgy fenyegetik Istenre hivatkozva, amely teljesen távol áll a Mennyei Atya szeretetétől. Sajnos, ennek is megvan az előzménye már jóval Jézus előtt. 3000 éve, a királyság idején, Jeruzsálemtől délre egy völgyszakaszban, melynek neve "Gé-Hinnóm- volt, pogány bálványkultusz folyt, s gyermekeket is áldoztak égőáldozatként. Ebből származik a "Gyehenna- tüzével való fenyegetőzés, amely nagy valószínűséggel gyakran előfordult a zsidó nevelés során, s amely valami megfoghatatlan, mérhetetlen büntetéssé értelmeződött át az idők során, és mindennapos volt a Jézus korában is. Ezért használja Ő is, hallgatósága jelképes nyelvével közvetítve örök igazságokat.
Azt mondja, hogy elkerülhetetlenek e világban a botránkozások: a megütközések, félrevezetések, és kihívások - mivel nem vagyunk egyformák. Ma ahány ember, annyiféle elképzelés születik minden dologgal kapcsolatban: nincs általánosan elfogadott, egyetlen helyes út. Ezernyi jó megoldás van, ami sokaknak szokatlan, talán elfogadhatatlan. Ami az egyiknek boldog, hasznos út az üdvösség felé, az a másikban megütközést kelthet. A botránkozásokra viszont az ige szerint magunknak kell megoldást találnunk! Jézus szimbólumokban beszél, ahogyan kortársai is, ezért nem konkrétan értendő a bizarr felszólítás az öncsonkításra - főként, ha egybevetjük Pál intésével: "a ti testetek a Szentlélek temploma-. A Teremtő Isten ajándéka a testünk, melyre vigyáznunk kell, nem elpusztítanunk. Jelképes ez a Jézusi felszólítás - ha Isten sokszínű világában nehezen tudod használni a szabadságodat, mert bizonyos területekre érve lábad bűnre visz, kezed olyat tesz, melyért nem tudod vállalni a felelősséget, vagy szemed csapdába ejt téged - akkor korlátozd magad! Előzd meg bajba kerülésedet úgy, hogy határokat vonsz magadnak: nem engeded veszélyes területre lépni a lábadat, megakadályozod azokat a cselekvéseidet, melyeknek következménye túl nagy teher a számodra, és vigyázol, hogy el ne tévedjen a szemed. Szabadságodat, amelyet Jézus megváltó halála hozott neked, jogod van korlátozni saját természetednek, személyiségednek megfelelően, ha szükséges.
Igeszakaszunk záró verse summázza az eddigieket: "egyet se vessetek meg e kicsinyek közül-, akik emberi ész számára érthetetlen, igen szoros kapcsolatban vannak az Atyával: valahogyan látják az Ő arcát. Felnőtt és gyermeklétünk kincseit együtt felhasználva, egyre tisztábban láthatjuk: "Ő nem rejti el arcát előlünk, mert Őbenne élünk, mozgunk és vagyunk!- Ámen.

Ima: Mindenható Istenünk! Áldunk Téged azért, hogy nem egy kényszerítő hatalom, büntető, fenyegető óriás vagy, hanem felszabadító, felemelő és megbocsátó, végtelen Szeretet! Magadban hordozol minket, örömre indítasz, táplálsz, óvsz és megerősítesz bennünket. Ablakot nyitsz előttünk a fényre, hogy megoldást találjunk azokban a pillanatokban is, amikor gondok terhelnek, és nem látunk kiutat. Add, hogy érezzük, hogy életünk nem egy jelentéktelen, múló semmiség, hanem számon tartott, fontos része vagyunk a világmindenségnek: létünk a végtelenbe ágyazott. Segíts, hogy teljes bizalommal rád tudjunk hagyatkozni, amikor titkok és csodák előtt értetlenül, megdöbbenten állunk, s tudjuk elfogadni: nem kell mindent értenünk s megmagyaráznunk. Segíts, hogy tudjuk elfogadni és egybeépíteni magunkban az ellentétes dolgokat, tudjuk elviselni a kettősségek feszültségét, s meglássuk: minden a javunkat szolgálja. Dicsérünk, hogy annyira szereted a gyermekeket, és egyformán értékesnek tartod őket, bármilyen fejlődési szinten legyenek is. Taníts minket így megbecsülni minden embert - kicsit és nagyot, bármennyire különbözzenek is. Hadd szülessen újjá, s lendüljön mozgásba bennünk - a felnőttkori értékek mellett - az örömteli önelfogadás, hogy saját képességeinknek tudjunk örülni, azokat szüntelenül hasznosítsuk és tökéletesítsük. Hadd legyen ismét olyan felszabadító számunkra a bocsánat, mint egykor a szüleinké, s nagy lendülettel lépjünk tovább, bátran, tettre készen, hogy minél jobban átragyoghasson létünk minden rezdülésén a te mindenen túli fényed! Ámen.

Mátészalka, 2006. tavasza
Becseiné Kató Anikó lelkész, középiskolai vallástanár