Michael Rossner és Kathrin házaspár a Radebeul-i „Luther Kirche“ testvérgyülekezetünk tagjai és „mindenesei“, akiket gyülekezetünkben nagyon sokan ismerünk és megszerettünk. Ők számolnak be az életüket ért nagy megpróbáltatásokról.

Michael:
– Már 2000 júliusa óta beteg vagyok. Hosszú ideig próbálkoztak különféle fizioterápiás tornával, elektromos kezeléssel és injekciókkal, míg végül december 5-én eltávolították hátgerincemnek egyik porckorongját.
A rengeteg betervezett munka mellett, amelyet egyszerűen ki kellett engednem a kezemből, számomra tulajdonképpen az volt a kérdés: fogok-e tudni újra „igazán” dolgozni? Hiszen mindig ezt szoktam volt mondani: „Én annyi mindent kell még tegyek, én annyi mindent beterveztem már a következő időre.”
Két dolog vált fontossá számomra az elmúlt hónapokban: e hosszú idő alatt olyan testvéri közösséget tapasztalhattam meg bibliakörünk és gyülekezetünk atyafiaival, amelynél szebb, mélyebb és építőbb sehol máshol nem lehetséges. A kórházban és a szanatóriumban találkoztam emberekkel, akiknek gyengeségem és tanácstalanságom folytán segítségére lehettem. Isten „Megálljt” parancsolt: nem Michael Rossnernek van még sok tennivalója, Én, az Úr cselekszem. Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el (vagy ahogy a német bibliafordítás írja: az erőtelenekben hatalmas).
E szavak ellenére nyugtalan és belsőleg feszült vagyok. Mi a terve Istennek velem? Egyáltalán, felismerem-e az Ő tervét?
Május-júniusnál hamarabb nem leszek munkaképes. És vajon akkor hol találom meg a helyem, hol találok önmagamra?
Kathrin:
– A Michael betegségének ideje számomra kérdésekkel teli időszak. Eleinte egészen bizakodó voltam: „majd egyenesbe jön minden – hiszen a Biblia tele van gyógyítási történetekkel és szabályokkal, mit tegyünk betegség idején”. Akkor be kellett látnom, hogy nem sok valósult meg abból, amit a Bibliából tudtam. Michael imádkozott egyedül, velem, barátokkal. Elhívta a lelkészt és a presbitereket. Megvallotta bűnösségét és megkenette magát olajjal, magunkhoz vettük az Úr szent Vacsoráját és fogadta a kézrátételt. De Jézus nem gyógyította meg a hátát természetfeletti módon.
Valami elkerülte volna a figyelmünket? Vagy annyira jelentéktelenek vagyunk mennyei Atyánk számára, hogy nem éri meg nekünk gyógyulást ajándékozni?
Tanácstalan voltam és csalódott Istenben.
Egy Ige futott át újra és újra az agyamon: „Elvettük a jót Isten kezéből, nem kéne elfogadjuk a nehézségeket is az Ő kezéből?” Ezt írja Jób, aki tudta, miről beszél, amikor a szenvedésről szólt.
Nagyon sok kedves barátunk szüntelenül – igazán hűségesen – imádkozott értünk. Ez jól esett és „az eget nyitva tartotta” számomra akkor, amikor olyan időszakokat éltem meg, melyekben Jézust távolinak és idegennek éreztem.
A mai napig sem tudom miért választotta Jézus a gyógyulásnak e hosszú és nehéz útját. Nehezen kapaszkodom bele mennyei Atyánk biztatásába, hogy „akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van.” Például próbálunk Michael és én ismét intenzívebben beszélgetni egymással, a házastárs szükségeit jobban észrevenni és cselekvés szintjén is figyelembe venni.
E hosszú és nehéz időszaknak ez az egyik pozitív „mellékterméke”. Talán ahogy múlik az idő, többet is fel fogok fedezni ezekből.
Erősen hiszem, hogy Isten egy percre se veszi le tekintetét rólunk. Szívem mélyéből hálás vagyok, hogy szüntelen megőrzött, a jól sikerült műtétért és sok minden másért. Hány embernek van ezerszer rosszabb sorsa!
De a válaszok hiányát nehezen viselem. Lehet, hogy történetesen éppen ezt kell megtanulnom?

Fordította Visky Krisztina