„Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” (Zsolt 55, 23)

Istentől kaptam három „édes terhet". Két éves a legkisebb.

Előző év őszén újra munkába kellett állnom, így a legkisebb fiúcskát bölcsődébe adtam. Egy anyai szív ilyenkor tele van aggodalommal, milyen lesz majd a Gondozó néni? Hiszen ő fog majd az én helyemre lépni. Elfogadja-e majd a gyermekem, kap-e majd elég figyelmet, szeretetet tőle? Isten elé vittem aggodalmamat.

Eljött a beszoktatás. Az első napon a Gondozó néni azt kérte tőlem, hogy egy füzetbe írjam le a kisfiam egy napját: kivel eszik, hogyan alszik el, hogy majd ő is pontosan ugyanúgy tehessen, ahogyan én szoktam a kicsivel. Elkezdtem összeírni a napi teendőket. Majd az a gondolat támadt bennem, hogy megosztom azt a kincset is, ami éppen  akkor volt kialakulóban  családunkban: a nap végén elkezdtünk közösen imádkozni a gyerekekkel. Valahogyan jelezni akartam, hogy mi Jézushoz szeretnénk tartozni, tehát mindennapi életünk részévé vált az imádság. Tehát ezt is leírtam a füzetbe. Izgultam, vajon egy idegen kíváncsi-e erre, s mit fog majd ehhez szólni?

Isten megáldotta ezt a gondolatomat. Másnap a Gondozó néni - aki már akkor nem is tűnt olyan idegennek - annyit mondott, hogy "de boldog voltam, mikor azt olvastam, hogy IMÁDKOZNAK!" Kiderült, hogy a Gondozó néni is   a mi református gyülekezetünkbe jár. Rájöttünk, hogy egy testhez tartozunk, közös a szívünk forrása. Meg is osztottuk egymással rögtön a legfontosabbat, amit két testvér első találkozáskor tehet:  elmondtuk egymásnak, hogyan találtunk Jézusra az életünkben.

Így aztán  „édes terhem" jobb kezekben nem is kerülhetett volna. Anyai szívem megnyugodott, hálás vagyok, hogy Ő gondot visel rám!

Kuti Marietta