Gondolatok árvíz idején...

Vasárnap van, az Úr napja, amikor a gyakorló keresztyén ember templomba igyekszik. Így cselekszik az, aki Igére vágyik, aki csöndet kíván maga körül, és nem utolsó sorban képes figyelni Isten szavára. Én is igyekeztem eljutni a templomba. Már korán azzal az izgalommal ébredtem, hogy gyülekezetünkben hat kisgyermeket keresztelek, akik szüleivel már hetekkel ez előtt készültünk a mai ünnepre. Minden készen volt bennem és körülöttem, már éppen elindultam, amikor eszembe jutott, hogy a Duna a napokban nagyobb medret szakít magának, mint valaha. A mi templomunk a Duna partján ékesíti a várost, így végig kellett gondolnom, hogyan jutok el aznap templomba. Az alsó rakpart már napok óta víz alatt, a felső rakpartot a Clark Ádám tértől a Batthyány térig lezárták az autósforgalom és a villamosok elől, így csak gyalogosan lehetett közlekedni. Elgondoltam magamban, hogy busszal el tudok jutni egy darabig, majd nyugodtan besétálok a templomba, miközben csöndben szemlélem a nagy vizet. Éppen így történt. A Lánchíd mellett elhaladva lesétáltam a villamossínek melletti járdára és csöndesen merengtem, miközben a hatalmas víztömeg velem mit sem törődve hömpölygött. Félelmetes volt látni, hogy mennyire törékeny mindaz, amit az ember évszázadok alatt felépített, múlandó és bizonytalan, penge élen táncolt a végtelen. Bizony a víz az úr, mert erősebb. Olyan ereje van, amilyen nincs az embernek, főleg nekem nincsen.

Vasárnapi ruhámban, ünneplőbe öltözött lélekkel azon gondolkodtam, mit mond nekem az Ige. A keresztelő alkalmára Jézus önmagáról szóló kijelentését választottam János evangéliumából, „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők, aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt..."(János 15:5). Azért szeretem Jézus kijelentéseit, mert konkrétak, soha nem beszél mellé. Itt arról szól, hogy a Szentháromság egy Isten belehajolt a világba, hogy teljes életet élhessünk. Mert az Atyaisten egyszülött Fia, megjelent a mi világunkban, aki új életet ad a benne hívőknek. Olyan életet, amely magasztalja a teremtő Isten akaratát, meghajol a Fiú Isten bűnbocsátó szeretete előtt, és szívébe zárja a Szentlélek Istennek teljességet kimunkáló készségét.

Na de mit is jelent a teljesség? Az Istennel járás ajándékát. Elhinni, megvallani és megélni, hogy minden, ami a földi életben történik, beleilleszkedik Isten elgondolt tervébe. Legyen ez akár az élet ünnepi pillanata, amikor gyermekeket fogadunk be az anyaszentegyház közösségébe, vagy bármely hétköznapi esemény, amikor éljük az életünket családunk és munkánk kereszttüzében, sőt, még ez az irdatlan mennyiségű víz is. Ez mind. Ez mind Istennek tervében pihen. Meg lehet ezt érteni? Ki lehet ezzel békülni? Hányan és hányan vannak már napok óta a gátakon, akik csak pár órát alszanak és mégis, megfeszített erővel végzik a dolgukat. Védik az otthonukat. Védik az otthonunkat. Azt a talpalatnyi földet, amivel összeköt életünk munkája. Az örökségbe kapott múltat, a mindennapok tennivalóit, és legfőképpen a jövőbe vetett hitet. Mert hisszük, hogy ahol Isten a szőlősgazda és Fia a szőlőtő, ott megelevenednek a vesszők, hajtást hoznak, rügyet fakasztanak, el egészen a gyümölcsig. Fontos azonban, hogy a szőlővessző jó gyümölcsöt teremjen. Olyat, aminek íze, illata, formája és zamata kedves  Isten előtt.

Miközben haladtam a templom felé, láttam, éreztem és megértettem valamit Isten akaratából, Aki megszólít és vezet minket. Vezette lépteimet a templomig, hogy örömmel a szívemben várhassam a családokat, akik karon ülő gyermekeikkel sorban érkeztek meg. Pedig lezárták az utakat, az utcán mindenütt homokzsákok, már a csatornákból is folyik a víz, de ők mégis jönnek. Jönnek, mert vágynak az igazi szőlőtő új életet fakasztó erejére.

No de eszembe jutottak azok az emberek is, akik nem siettek templomba. Nem mentek vasárnap temploma, mert a gátakra mentek, a töltésekre, a Margit-szigetre, vagy az utcákon töltötték a homokzsákokat. Az a sok ember, aki vasárnapot szentelt, hogy Isten tervében elvégezze a maga feladatát. Miközben védte az otthonát, védett minket. Honnan van az ilyen embernek ereje? Honnan tud meríteni, ha elfárad? Ha ellankad? Ha elhagyja ereje? Nos, arra gondoltam, bizonyára a gáton, töltésen és utakon őrt állók sokasága Istennek olyan kedves hajtásai, akiket akkor is táplál, ha ők még nem ismerik az Élet Urát. Vagy ismerik, de azt hiszik, mostanában nem volt dolguk egymással. Isten minden felett Úr, aki ott van a vízben, a strázsán, a pihenő sátorban, a feladatban, az örömben, az ünnepben, a családban, az ÉLET-ben. Mert Isten az élet. „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk: az ő népe és legelőjének nyája" (Zsoltárok 100:3). Valamennyien, Istenhez tartozunk. Mindazok, akik hittel Úrnak vallják, és azok is, akik úgy védik hazájukat, szeretteiket és otthonukat, hogy cselekedeteikben visszatükröződik az áldozatot vállalni tudó szeretet. Amely nem csak a maga hasznát lesi, hanem a másikét is. Amely képes akarni, hinni a munkája értelmében, és önzetlenül segíteni.

Nos, amikor mindezeket végiggondoltam, meglepődtem. Meglepett az érzés, hogy milyen nagyon egymásra vagyunk utalva. Te meg én, mi, együtt. Hiszen valamennyien szeretnénk jó gyümölcsöt teremni. Ezért végezzük mindennapi feladatainkat, ezért tervezünk, és ez táplálja jövőbe vetett hitünket. Azt a bizonyosságot, hogy Istennek terve van velünk. Olyan terve, amit időnként fellebbent a szemünk előtt, máskor hóakadállyal, nagy vízzel, tikkasztó szárazsággal, lezárt vagy éppen megnyílt új lehetőséggel tesz érthetővé. Azt üzeni, hogy keressük Őt, és minden más megadatik nekünk. Keressük hát, keressük együtt, vagy külön-külön. Keressük Őt az ÉLET-(ünk)ben, hogy újra zsendüljünk, termőre forduljunk, és jó gyümölcsöt teremjük.

2013. a dunai nagyárvíz idején