Gyémánt-Gyurma III.

No, de ugorjunk vissza térben és időben!

Az első éjszakára, az első órákra. Figyelmes volt a személyzet, mert az általuk megszabott egy óra helyett tovább lehettünk együtt Apával.

Aztán hazament.

Családunk a mai napig nem értette meg, hogy akkor miért nem értesítettük őket. A születésről sem...

Anyukámnak szóltam. Apa pedig a Testvérének jelzett, akivel másnap a pici után vitték a szükséges dolgokat. (A mai magyar valóságban a kórházak nem tudnak sem pelenkát, sem popsitörlőt,...stb. biztosítani a koraszülött és beteg újszülötteknek hosszútávon.) Féltettem volna Apát, ha egyedül indul.

A pici inkubátorban volt.

Kétágyas szobába tettek, hogy ne az újszülöttes rooming-in szobában legyek a többiekkel. Pedig engem a mások boldogsága nem zavart.

Próbáltam aludni, de nem ment. Tudtam, hogy pihennem kell. Hoztak valami nyugibogyót, de nem kértem, aztán kis idő múlva csak belém parancsoltak egy felet. Azóta sem éltem ilyesmivel. Cikáztak bennem a félelmeim, s próbáltam érezni, hogy leteszem Isten kezébe az egészet és jobb lesz, de nem éreztem, hogy jobb lett volna. Aztán félálomban láttam egy szép képet, mintha vastag ecsettel, fehér festékkel rajzolt animáció lett volna. Vonalrajz Istent láttam, amint lenyúl a pólyásért, karjára veszi, és a szívébe teszi. Gyönyörű volt!

Tudtam, hogy semmi sem történhet meg velünk, amit Ő nem enged meg, de nem tudtam, mi az, amit megengedhet...

Nem tudtam aludni, így hajnali 4 körül bekopogtam az újszülöttesekhez, s megkértem őket, hogy had vegyem fel a picit. Pólyában aludt csendesen. Csak néztem, gyönyörű baba volt, egyáltalán nem nyomódott meg születés alatt, de hát olyan pici volt! Legszebb babánk. Tiszta apja. Hihetetlen...

Megkérdezték egyszer, hogy nem megyek-e pihenni, de Vele akartam lenni, amíg lehetett, mert egy pici babának szüksége van az édesanyja közelségére, hogy erősítsék, hogy érezze, szeretik.

Nem tudtam, láthatom-e még.

Gondolatban beszélgettem Babóval, mondtam Neki, hogy legyen erős, és ügyes meg, hogy nem mehetek Vele.

Olyan jó lett volna ott a félelem zárt ajtói mögött, ha Jézus megáll előttem is, mint egykor Tamás előtt, s azt mondja: "Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő." /Ján. 20:27/ De Isten „a megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el". /Ézs. 42:3/

Elmeséltem Babónak, a bátyja történetét.

Bátyó is jól rám ijesztett születése után:

Azt mondták lehet, hogy szellemi sérült lesz (de kiderült, hogy csak a nyaka sérült születés közben), s mire hazaadták már visszavonták ezt. (Egyébként nem csak okos, de versenyeken is jól szerepel... Minden anya elfogult a gyermekével szemben...)

Négy napos volt Bátyó, mikor megjelent a gyerekorvos egy paksaméta papírral, beleegyező nyilatkozatokat kellett aláírnom, mert vérátömlesztésre volt szüksége a kicsinek, olyan magas a bilirubin szintje...

Végül elég volt az infúziós kezelés és a fényterápia.

-„Erős baba"- volt az orvos véleménye.

Itt tapasztaltam meg először, hogy az orvosok mindenről tájékoztatják a szülőket, ami előírt feladatuk. De igen széles a skála, ami a végkimenetelt illeti, s sajnos legtöbbször csak a leges legrosszabb verziót közlik, s nem mondják, hogy azért egy pici szervezetben rengeteg csoda rejlik, s jobban is alakulhatnak a dolgok... Tisztelet a kivételnek! Megértem őket, mert kőkeményen kérdőre vonhatják őket, ha nem közölték a rosszat, s mégis megtörténik. Ezt talán a „jobb félni, mint megijedni" gondolat vezérli, s valóban az orvosoknak minden eshetőségre fel kell készülni. Később már kértem őket, hogy csak a biztos rosszat közöljék, mert azt is elég hordozni, nem még a feltevéseket is! (Természetesen a vizsgálatokat mindig számon tartottam, s tudni akartam, hogy mi miért történik.) Ha egy orvos a diagnózis után tesz egy olyan megjegyzést, hogy azért látott már olyan gyógyulást, amire orvosilag nem számított, szárnyakat tud adni, igazi reményt a szülőnek, nekem legalábbis rengeteget jelentett. Köszönöm Nekik, hogy nagy elfoglaltságukban, felelősségteljes munkájukban még erre is figyeltek! S az a görbe vonal, a mosoly, elmondhatatlan megerősítés tud lenni, kifejezi, hogy nem vagyunk egyedül...

Viszont eközben kiderült, hogy Bátyó szívében a pitvarok és kamrák közt is nagy 7-7 mm-es lyukak vannak.

Forgott velem a világ. Napokig nem tudtam aludni, csak gyermekem képei váltakoztak csukott szemem előtt.

Egy hét múlva a kardiológus főorvos mondta, hogy jól van, de csak saját felelősségre vihetem haza, mert bármikor leállhat a légzése.

-„Hogy vihetném így el?"- kérdeztem - „Ön mit tenne a helyemben?"

-„Hazavinném."- válaszolta.

Hazavittem.

Sosem volt gond a légzésével, de a gondolat réme bármikor lecsapó pallós volt jelen.

Erős gyógyszereket kellett szednie és sokat jártunk ellenőrzésekre. A főorvos többször mondta, ha nem a saját szemével látná az ultrahang (UH) képeket, nem hinné el, hogy ebben a gyerekben ilyen szív dobog. Olyan jól volt, gyönyörű nagy baba volt. Azt mondta, az első 2 hónapban, javulhat a helyzet, de utána már nem nagyon, s reméli, hogy ki tudjuk húzni gyógyszerekkel egy éves koráig, mert jobbak lennének a műtét után a gyógyulási esélyei...

Rengeteget imádkoztam a gyógyulásáért. Igaz, ez ma már „csak" rutin műtétnek számít, de mégis csak szívműtét!

Mivel jól volt, később elég volt, havonta járnunk kardiológiára.

8 hónaposan az UH vizsgálat közben közölte a főorvos, hogy:

-„Az egyik lyuk eltűnt, a másik pedig 1,5mm-re húzódott vissza. Ez az Isteni csoda! Tízezerből kb. egyszer fordul elő. Ezt már nem kell műteni, sok ember él együtt ilyennel, s észre sem veszi."

Nem is tudtam elsőre felfogni!

Isten a XXI. században is tud csodát tenni, velünk is.

 

Nos, ilyen Istentapasztalattal tartottam karjaimban ezt a csöpp babát. S újabb csodáért imádkoztam. Nem tudtam, hogy egy ember életében ez a gyógyulás kegyelme többször is előfordulhat-e. Kérhetem-e ezt újra? Megtörténhet-e újra?

Mikor az elsővel küzdöttünk, nem gondoltam, hogy érhet annál nagyobb baj. Azt is igazi anyai aggódással éltem meg, de nem kell ezt ecsetelnem annak, akinek a szülöttjének volt már hőemelkedése, nőtt már rá kiütés vagy egyszerűen csak nem tudta megfejteni, hogy miért nem tudja csitítani sírását.

De (!), „nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét." /II. Tim.:1:7./

(A novellát Kiss Virág képe illusztrálja.)

 

Imatéma:
1. A gyermek testi-lelki egészségéért.
2. Adjunk hálát szülei gondoskodó szeretetéért.
3. Az orvosi segítségnyújtás hatékonyságáért.