Gyémánt-Gyurma V.

Elkezdődött a normál, ünnepek utáni, zajlós élet a klinikán.

Következő nap mondtam Apának, hogy ne rohangáljon mindig hozzánk, dolgozzon, s intézze az otthoniakat.

Bementünk a picihez, megnéztük a lázlapját, s láttuk, hogy szemészeti UH-ot is kértek neki.

- Mondtam, hogy valami nem stimmel a szemével. - reagálta le Apa.

Megjött az osztályvezető adjunktus is. Tőle kérdeztük, hogy miért kérték a vizsgálatot, és hogy van a gyermek.

- A műtét után jól. - válaszolta.

A szemét illetőleg ígéretet tett, hogy majd a szemész kolléga tájékoztat minket. Ekkor, még nem is sejtettem, hogy azért, mert bonyolult az eset.

Kutatták, mi okozhatta a fejlődési rendellenességeket. Kérdezték, volt-e valami hasonló a családban vagy érhette-e valami a babát. Semmiről sem tudtunk. A terhesség is zavartalan volt... A vizsgálatok pedig mind negatív eredménnyel jöttek vissza. Szindrómát próbáltak találni...

Rengeteget vizsgálgatták, tetőtől talpig átnézték.

Agyi UH-on is volt, mert a PIC-en már határérték alattinak mérték a fej körfogatát. De nem találtak semmi eltérést. Bár erre csak annyit mondott az adjunktus, ha már szalad és beszél, akkor láthatjuk, hogy tényleg rendben van. Szóval még ez is lógott a levegőben... Mi jöhet még?

Nehéz erről írni. Találkoztam már értelmi sérült emberekkel, szép a világuk, a családjaiktól, azt lehet hallani, hogy különleges ajándékok. De nem tudtam feldolgozni, hogy az én gyerekem is közéjük tartozhat! Úgy éreztem bármit elviselek, bármit megcsinálok, csak ez ne engedődjön meg az életünkben. De nem volt biztos válasz... Csak várni! Várni.

Erősen felfelé kellett tekintenem, hogy tovább tudjak lépni. Így is... „Ezért tehát a lankadt kezeket és a megroskadt térdeket erősítsétek meg, és egyenes ösvényen járjatok, hogy a sánta meg ne botoljon, hanem inkább meggyógyuljon." /Zsid.12:12-13./

Enyhe vesetágulatai is volt.

A szív UH-on a Botallo vezetéket (magzati korban egy rövid érszakasz, ami összeköti a tüdőverőeret és az aortát) találták még részben nyitva. Ez a koraszülötteknél gyakori, ellenőrzésekre kell miatta járni.

Átküldték a gégészetre is, mert észrevették, hogy halk, rekedt sírása volt, szinte hangtalan, s naponta többször úgy köhögött, mint egy tüdőbajos. Altatásban vizsgálták, így aznap hajnaltól megint nem ehetett és ihatott. Megengedték, hogy vele legyek előtte. Csak az utolsó másfél órában nyűgösködött kicsi, meleg szuszogó csomagom, nem értette, miért van újra ez az éhezés dolog. De anya szívén pihenve könnyebben telt az idő.

Megint a koraszülött mentőkkel vonultunk. Igaz csak a szemközti épületbe vitték, s csak inkubátorban tolták át, s én is kísérhettem. Őt vizsgálták először, utána a doktornő kijött a műtőből, s elmondta nekem is, hogy semmi eltérést nem találtak. Legalább ez kipipálva, legalábbis szervileg.

Etettem, fejtem. A stomatherápiás nővér megtanított a zsákcserére, aztán már kértem, hogy hagy csináljam én, mert hála Istennek nem túl gyakori dolog ez, s legjobban akartam csinálni, mert a rosszul feltett zsák hamar felvált, s csúnyán kikezdte a bőrt a pociján. Kipirosodott és levedzett. Nem akartam, hogy szenvedjen emiatt. De rám is hagyták ezt a procedurát a nővérek.

Elkezdett hízni. Nyugodt baba volt. Dajkálgattam. Méricskéltem.

Már otthonosan mozogtam.

Próbáltam a saját inkubátoromra koncentrálni.

Nehéz, nagyon nehéz sok bajt látni.

Képzeljétek, a minap találkoztam azzal a babával, aki akkor került be mikor mi is a PIC-en voltunk. 25. hétre született 560 grammal. Most teljesen egészséges volt! Kisebb volt, mint az átlag, de minden rendben volt vele. Ez a csoda. Persze e mögött rengeteg tudomány, munka, álmatlan éjszaka, aggodalom, fejlesztésre járás...stb. van.

Aztán egy délelőtt találkoztam a szemész adjunktus nővel, aki elmondta, hogy súlyos szemfejlődési rendellenessége van Babónak. Amit tudnak, hogy rövidebb a bulbus (szemtengely) hossza vagyis kisebbre nőtt a szeme, mint a normális méret, és cornea (szaruhártya) homálya van, ami miatt nem is igazán látnak be a szembe. Így ő sem láthat ki rajta. Majd vissza kell jönnünk ellenőrzésre és bemutatja a professzornak, aki a szükséges műtéteket elvégzi.

Nagyon rossz volt hallani, az újabb műtétek lehetőségét, hiszen olyan picurka még, s alig van túl az életveszélyen.

Még nem is tudtam felfogni, hogy túl van rajta. Ott voltam Vele, mindent megtettem érte, de éreztem, hogy nem alakult ki bennem az a legmélyebb anyai kapocs.

2 hónap elteltével jöttem rá, mikor megtörtént az áttörés, hogy a gát oka az lehetett, hogy gondolataim felett  Damoklész kardjaként lebegett még mindig, hogy elveszíthetem. Ez volt a védelmi reakció. „A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelemet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél nem lett tökéletessé a szeretetben. Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket."/I.Ján. 4:18-19./ Apa rögtön elfogadta őt, s éreztem is eleinte, hogy erősebb kötődés van köztük.

Furcsa lehet ezt olvasni, én sem érteném, ha nem velem történt volna. Azt gondolom, ha valaki csak 1 percre is megkapja születés után a babáját, és örül neki, kialakul valami, de nálunk olyan hirtelen történt a születés és rögtön azt hallottam, hogy baj van. Nem lehetett örömben egy pillanatra sem az enyém.

Egészen más, ha már magadénak érzed a gyermeket...

Olvastam olyat is, hogy van, aki megharagszik az újszülöttre, mert nem azt kapta, amit várt, nem egészséges. Bennem sosem volt harag felé.

Aztán ott volt a sebészünk is. Akkor még a nevét sem jegyeztem meg. Nem is gondoltam bele, hogy lényegében ő az, aki megmentette a gyermekem, persze kellett az egész orvosi és ápoló csapat összeszedett törődő munkája, de az ő mozdulataiért, műtét közbeni gondolataiért imádkoztam az első napokban.

10 percben ecsetelte mindenféle százalékokat használva, hogy mik az esélyek arra nézve, hogy stomazárás után a gyerek tudja tartani majd a székletét vagy, hogy egyáltalán tudjon üríteni. Elmondta azt is, hogy lehetséges, hogy soha nem fog tudni beöntés nélkül kakilni, de az is benne van a pakliban, hogy kifolyik majd belőle minden. A két véglet közötti skálán pedig minden lehetséges. S nála kisebb a valószínűség bármi jóra, mert a fejlődés közben a genitáliák egész területét érte valami. Beszélt beidegződésekről, amik ezekért a funkciókért felelnek. Ez már túl sok sokk volt nekem. Nem is akartam hallani ezeket, csak hallgattam, ekkorra már tudtam, hogy minden rosszat felsorolnak... Az események későbbi feldolgozásában azonban óriási segítség volt, hogy elmagyarázták és megértették velünk a konkrét problémát. Éles sebészi metszés volt ez a lelkünket ért trauma gennyes részein, de az ép szélű sebek könnyebben forradnak. Tartottam kezemben a picit, s csak arra gondoltam, hogy van 10-20%-unk a gyógyulásra, az rengeteg az 1:10.000-hez képest! Meg fog gyógyulni.

Persze ez az infó elég volt ahhoz, hogy felüljek megint a „szobabiciklire" is. Főleg éjféltájban, alvás közben törtek rám azok az aggodalmak, amikre napközben próbáltam nem gondolni.

Hazaadásunk előtt megnézték a sebet és eközben a stomazsák cseréjét is. Kissé gyomorgörcsös az embernek a saját gyerekén vizsgázni..., de ez is hozzátartozott Babó ellátásához. Megkaptam a mosolyt, meg a „Just do it!" magyar sebészes verzióját, a „Csak így tovább!"-ot. Köszönöm.

Nagy rend volt a PIC-en. Az osztályvezető orvos nyugodtan, kimérten foglalkozott a csöppségekkel, mozdulataiból érződött a törődéssel teli szeretet, a teljes elhivatottság, a legjobbat akarás. Ő az az orvos, akit soha nem láttam sietni, mindig mindenre van ideje, s minden rendben halad körülötte. A hajó fedélzetén mozoghat így a sokat tapasztalt kapitány.

A nővérek is szóba elegyedtek velem időnként. Volt, aki odajött, s „Borzasztó"-zott. Ennek haszna igazán nem is volt. Az. De ez van. Csinálni kell.

Volt aki, mesélt, - nehéz dolgokról is. Volt, akinek volt energiája csendben leülni mellénk a sarokba, a kisfotelbe. A legnagyobb erőt itt is a mosoly adta. No, meg a tintavirágok a fehér nadrágon éjszakai műszakban! A vidámság lételem! Túlmutat a jelenlegi kilátástalanságon. Ott szűrődött át az első fénysugár a rideg kinti világból fájdalmába zárkózott lelkem lehúzott redőnyein. Remény, hogy van élet ezután is!

Leírhatatlan munkát végeznek ezek a nővérek, az élni akarás és a kaszás mindennapos vendég az osztályon. Állandóan szembesülni a törékeny léttel...

Kedves ápolónőnk mondta, hogy jó lenne egy off gomb, ha az ember az osztályról kilépve pihenni szeretne. Ezek örökre beégnek az emlékezetbe, törlés funkció sincs.

Döbbenten tapasztalom, hogy a szülők, ha  kis probléma miatt, hacsak rövid ideig is, de megtapasztalják a koraszülött intenzív osztály vendégszeretetét, még hosszú évek múlva is könnybe lábad a szemük, legtöbbjüknek feldolgozatlan sebként marad jelen a lelkében. S valóban még a fehér köpenyeseknek is megszokhatatlan. "Mert ott és akkor nem tudhatom,kiből mi válik... Az egyik egészségesként szalad majd, a másik meg...: Taigetosz. De mit tehetek? -Agyon mégsem csaphatom."- mondta később egyikük.

Itt tényleg kell a "hit, remény szeretet". Süllyedő hajó ez, ahol az ember felfelé kiálltó teremténnyé válik.

Mennyivel könnyebb lett volna, ha akkor tisztában lehettem volna azzal, hogy ezek lélektani folyamatok, hogy a tagadást ("Csak álmodom...", "Ez nem is velem történik...") a harag ("Miért pont én?", "Nem kellett volna nekem/ a páromnak/ az orvosnak...ezt vagy azt csinálni"...stb.) váltja fel, s még egy jó adag lelkiismeretfurdallással is fűszereződik az egész. Jól kidolgozott stratégia ez a vádló részéről. S a hegynyi hullámok el akarnak nyelni!

A meterológiai folyamatokhoz lehet ezt hasonlítani. Némileg kiszámítható, de az előrejelzés pontosságát, a kár nagyságát csak utólag lehet értékelni...

Ezért lenne szerintem elengedhetetlenül fontos, hogy a bajba jutott szülők segítséget kaphassanak, és kellő időben! Mert gyorsan következik az a rész, mikor a szülőnek fel kell állnia, el kell/ kellene indulnia fejlesztésre , ellenőrzésekre vagy műtétekre. Sajnos, találkoztam olyannal is, aki inkább ki sem mozdult otthonról bánatában, de az első hónapok nem hozhatóak vissza.

Szóba került, hogy lekerülünk a sebészetre, de kértem, hogy ha megoldható a PIC-en szeretnénk maradni, mert féltettem Babót a tömegtől egy nyitott osztályon. Babáim mellé az első hónapokban még látogatót sem szívesen fogadtam.

- Fél ugye hazavinni is? - kérdezte az osztályvezető orvos.

- Haza azonnal indulnék vele, s az is lenne a legjobb!- válaszoltam. (Később olvastam csak, hogy általában koraszülöttes szülők annyira megszokják, hogy babájuk állandó monitorozás és felügyelet mellett van, és ők kiesnek a csecsemő körülötti tevékenységekből, hogy félnek hazavinni. Ez is természetes, többeknél előforduló jelenség.) No, de továbbvizsgálgatták, és hála Istennek pangás is volt az osztályon, így maradhattunk. Ez volt a feltétel, amíg nem kellett másnak a helyünk, maradhattunk. Hazaadásunk napjára telt csak meg az osztály.

Eljött a várva várt nap! 22 nap után hazaindulhattunk! Hárman!

Előtte még légzésfigyelőt kölcsönöztünk, s a kardiológus professzornő megtanított minket, mit kell tennünk, ha valós ok miatt riasztana a gép. Hiszen a figyelésnek csak akkor van értelme, ha azt is tudjuk, mit kell tenni baj esetén. Egy bábún vizsgázhattam újra...

Új világba csöppentünk.

Otthon Mami várt minket a gyerekekkel. Boldogan fogadták a kistestvért. Körberajongták.

Lefagyasztott előtejet melegítettem neki, hogy ne vonuljak el tőlük azonnal szopiztatni, hiszen 2 hete nem találkoztunk...

Azt gondoltam, szétszednek majd örömükben, de nem. Csendben nézték Babót. A hordozója köré kuporodtak. A Kicsi akarta megitatni. Hagytam neki. Örültem, hogy nem rajtam, hanem a kistestvéren csüngnek.

Később sem vettem észre rivalizálást, valahogy érezték, ha menni kell, a piciért kell menni. Őket is rengeteget dajkálgattam és szeretgettem.

Végre együtt volt a család!

Otthon, boldogan.

„Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom,
Biztonságot csak Tőled kapok.
Újjá így teremtesz, sebem ápolod,
Boldogság, hogy itt van otthonom.

Refr.: Tarts meg két kezedben, őrizz meg Uram,

Oltalmadban rejtsd el sorsomat!" /Ifjúsági ének/

(A novellát Kiss Virág képe illusztrálja.)

Imatéma:
1. A gyermek testi-lelki egészségéért.
2. Adjunk hálát szülei gondoskodó szeretetéért.
3. Az orvosi segítségnyújtás hatékonyságáért.