Átmenetileg külföldön élő egyháztagjaink szeretetteljes "életjeleket" közölnek önmagukról és családjaikról.

Kedves Péter,

immáron több mint három hónapja, hogy eljöttem otthonról, közben még egy rövidke karácsonyi hazalátogatásra is sor került. Idejövetelem előtt meglehetősen elfogott a pánik, görcsbe rándult a gyomrom annak gondolatától, hogy ismét idegen földre kerülök, új környezetbe, új munkahelyre, új kollégák közé. Vajon lesz-e bennem elég erő ismét felvenni a harcot? Nem egyszer eszembe jutott Spurgeon mondása, hogy ne féljünk az újtól, mert az mindig áldásokat hoz magával. Ezzel a reménységgel indultam el végül, mert afelől nem volt kétségem, hogy nem véletlenül alakultak úgy a dolgok, hogy jönnöm kell.

A Bergeni Egyetem Informatikai Tanszékén dolgozom mint programozás-elméleti kutató, ennek keretében kezdtem el PhD tanulmányaimat is. Az egyetem részéről maximális volt a befogadás, az a figyelem és gyöngéd gondoskodás, amit egy új munkatársra fordítanak. Mindenképpen lehengerlő és megszégyenítő volt, ha az otthoni, múltbeli, új kollégák felé időnként megnyilvánuló, nem túl sokatmondó viszonyulásaimra gondolok, amikor önfelmentésképpen, fáradtságra vagy megfáradásra való hivatkozással, nem figyeltem oda kellőképpen az újonnan jövőre.

Bergen maga nem volt új, hiszen már éltem itt két évet. Mikor itt hagytam a várost 2003-ban, soha nem gondoltam volna arra, hogy valaha is visszatérek. És kifejezetten furcsa érzés volt az, hogy a különféle adminisztrációs ügyek elrendezésekor, amik ugye egy új országban való hosszabb tartózkodás velejárói, csak vittek a lábaim a megfelelő helyre, nem kellett gondolkodnom rajta, melyik utcában is van az adóhivatal, nem kellett újból meghódítani a várost. És ez az új-ismerős város lassanként ismét az otthonommá lett, a maga esőjével, állandóan felhős egével. (Ugyanis Bergen arról híres, hogy itt inkább esik az eső, mint nem. Mióta megjöttem, egyfolytában esik...)

A gyülekezeti életemre is ez a fajta új-ismerős megosztottság jellemző. Első itt tartózkodásom idején szinte egy évig tartott, míg egy olyan gyülekezetre találtam, ahol a Tóközi gyülekezeti életforma otthonossága köszönt vissza rám. Ugyanide tértem vissza megérkezésemkor. Voltak, akik emlékeztek rám, érdeklődtek mostani ittlétem oka felől.

A nyugati nagyvárosokra jellemzően Bergenben is megtalálható szinte mindenféle felekezeti forma és gyülekezési stílus. Nagy meglepetésemre igen nagy számmal vannak jelen karizmatikus gyülekezetek. A lutheránus (evangélikus) egyház képezi az államvallást. Kis számban vannak katolikusok, reformátusokról egyáltalán nem tudok. A gyülekezet, ahová járok, baptista gyülekezet. Még egyszer sem volt keresztelő, mióta idejárok, pedig nagyon kíváncsi lennék arra, hogyan zajlik egy felnőtt-keresztség, túl minden, a reformátussággal szembeni dogmatikai összeférhetetlenség dacára.

Valahogy a dogmák kevésbé lesznek fontosak, mikor az ember külföldön él. Ez persze nem eszement liberalizmusra szolgáltat okot, hanem sokkal inkább arra a szabadságra hív, amit Pál apostol úgy mond, hogy: "Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!- (1Thessz 5,21). Számomra az a mérvadó, ha az Úr Krisztust prédikálják, mégpedig mint megfeszítettet. Ha a vasárnapi feltámadás feletti ünnepet megelőzi a nagypénteki fájdalom. Ha az ember számba veheti, és megvallhatja a bűneit, és újból elhiheti, hogy azok megbocsáttattak.

Mindazonáltal nagyon hiányoznak az otthoni istentiszteletek, prédikációk. Vajha azok a vasárnapi vételezések digitalizálódhatnának és felkerülhetnének a webre! Azt hiszem, az nagyon jó lenne...

Szeretettel gondolok rátok,
Éva