Átmenetileg külföldön élő egyháztagjaink szeretetteljes "életjeleket" közölnek önmagukról és családjaikról.

Kedves Tóközhír-olvasók,

mindketten folyamatosan igyekszünk definíciókat keresni helyzetekre, hangulatokra, élményekre, próbáljuk meghúzni az itteni környezetünk rajzának még egyelőre szaggatott vonalait, hogy elhelyezhessük magunkat benne. Először arról szerettünk volna írásban gondolkodni, hogy miféle kétarcú világban élünk is mi itt. Hol azon szörnyülködünk, hogyan képes egy fejlett társadalom annyi emberi butaságot megtűrni, sőt, észre sem venni, hol pedig alaposan pofon vág az a nemzetköziség, ami szinte ösztönösen működik, és ami megszégyenít kelet-európai magyar kisebbségi gőgünkben, ennek kicsinyességében.

Két alaptörténetet azért megemlítünk. A Wal-Martban (amerikai bevásárlóközpont) megszólított egy fiatalember, hogy már RÉG felfigyelt arra, milyen érdekes nyelven beszélünk, és leállított megkérdezni, kik vagyunk. Érdeklődése először agresszívnak, tolakodónak tűnt. Szinte visszautasítottam (Gonzo). Nálunk csak a Jehova-tanúk viselkednek így. Majd egy idős (öreg) ember szólít meg minket a parkban, hogy ugyan biza mi ez a gyönyörű nyelv, amit mi beszélünk, szinte arra kért, meséljünk neki erről. Mellbevágott ez a nyitott érdeklődés, én (Gonzo), aki ahhoz szoktam, hogy körbenézek, mielőtt beszélek, itt, ahol az óvatosság a paranoia méreteit ölti, egyszerűen nem értem ezt az öreg (idős) embert. Ahhoz sem szoktam eddig, ami itt elég gyakori, hogy egy ilyen találkozás a telefonszám és cím megadásával végződjék. Egyszerűen nem tudom értelmezni ezeket!

De mégsem erről fogunk most bővebben írni. Hanem: arról a gyülekezetről, ahova járunk. Bárki utánanézhet, aki szeretne: http://www.westminsterpca.net/ Ha ők nem volnának, akkor nagy valószínűséggel úgy döntöttünk volna (mert amióta mindketten/-hárman kint vagyunk, többször megkérdőjeleztük, hogy van-e értelme maradni), hogy nyáron végleg hazamegyünk. Nagyságát tekintve közepes gyülekezet, karácsonykor sem voltak többen istentiszteleten, mint általában vasárnaponként. Nem kérdeztük, léteznek-e olyan tagok, akik körzet szerint odatartoznak, viszont nem járnak rendszeresen, de úgy sejtem, itt nem efféle rendszer működik. Éppen emiatt a lassan két hónapja történő bekukkintásunk óta szinte a fele gyülekezetet már személyesen ismerjük (ebben persze Nórának nagy szerep jutott ). Amióta nemcsak a vasárnapi istentiszteletre járunk el, hanem a hétköznap működő különféle kiscsoportokra is (női bibliaóra, családosok, vasárnap esti morzsa), kezdjük érezni, hol dobog(hat) ennek a számunkra oly idegen "autós- társadalomnak a szíve: ilyen kis sejt-közösségekben. Ugyanis itt gazdagot és kevésbé gazdagot (nem írok szegényt, mert az hozzánk képest még mindig gazdag, hisz legkevesebb két autójuk van nekik is), műveltet és kevésbé iskolázottat, fehéret és feketét (bár jelenleg csak két személy az, és ők is alkalmazottak - kissé érthető, mert véleményünk szerint a feketék genetikailag nehezen "viselik el- a református vallásos formaiságot, emiatt többségük baptista vagy egyéb, sokkal spirituálisabb, egzaltáltabb gyülekezetbe jár), s még sorolhatnám az elválasztókat... valóban egy közös dolog köt össze: Krisztus. Jó, most azt hihetnénk, ez a mennyország, mármint hogy akkor itt OK minden, milyen könnyű dolga van a lelkésznek, presbitériumnak, sőt, a gyülekezetnek, hisz a cél elérve, adott AZ élő gyülekezet, kell-e ennél több?! Bár egymást felváltva Nórával kell maradnunk a gyerekmegőrzőben, mindketten hasonlóthallottunk: a lelkész a prédikációk során mindig konkrétan kitér a gyülekezetre, s bár fentebb arról lelkendeztünk, hogy ezek a hívők mennyire érettek, tudatosak, Krisztus-követők, a tanításból soha nem marad el az intés, a személyes bűnbánatra való felszólítás - de csakis Isten kegyelmének kiáradása és szeretetének munkája által. Szótlanul hálálkodunk azon, hogy látnunk adatott egy kortárs generációnaka mi (sajnos lassan egykori) öregjeinkhez hasonló Isten-közelségét, melyben a hívésben való érettség kéz a kézben jár azzal az állandótusakodással, mely nem felejti el Isten ember iránt való irgalmát, jóságát, de tudja, hogy nincs megállás a leborulásban, odaszánásban. Olyannyira konkrét az, amit próbálunk megfogalmazni, mint például egy feleség hozzászólása a házasság témájához, miszerint a nő elsődleges feladata az, hogy szeresse a férjét - hupsz! Hát igen, ilyen egyszerű... De vajon az-e? Vagy az, hogyminden kedd délelőttvalaki szó nélkül eljön értünk(értsd Andi és Nóra) és elvisz autóval (mert csak úgy lehet eljutni) a bibliaórára.Vagy a legerősebb élmények egyike az, amikor a lelkész az egyház szerepéről beszélve azteleveníti fel egy presbitériumi gyűlésből, hogy az egyik atyafi valamirőlépp beszámolót tartva elszólta magát, hogy "jaj,milyen hülye voltam!-, s a lelkész azzal folytatja a gondolatot, hogy"most ugye, ez a gyülekezet megkérdezheti magától, hogy nahát, miféle presbitert választottunk,ha tisztséget tölt be, egy presbiter csak nem gondolhatja magáról, hogy téved, ugyebár. Hát nem,testvéreim, minden presbiter potenciális hülye- (szóról szóra ezt mondta!) - szóval ezt így "kiprédikálta-, és mit csinál ilyenkor AZ élő gyülekezet, na, mit csinál?Pár másodperc csend után az a fajta nevetés tört ki, ami az igazság kínját csak így tudjaelviselni, és elfogadni! Hát igen. A befogadás és az egymásra figyelés döbbenetes természetességét tapasztaljuk (lásd fentebb), és nem utolsósorban kiemelném (Gonzo) a gyülekezet missziós beállítottságát is. A gyerekek olyan nyelveket tanulnak, mint az orosz meg a kínai, mert sosem lehet tudni... Egy olyan közösségben, ahova a tagok többsége tényleg azért jár, mert odahajtja az egzisztenciája, ahol semmilyen nemzeti törekvés nincs, ott a tagok másképpen figyelnek egymásra, ott hétköznap is tele van a templom, ott a gyülekezet kifelé is tud tekinteni. Vagy csak egyszerűen megáldott. Most úgy készülünk épp istentiszteletre, hogy hazamegyünk, és közben alig várjuk, de most már egyre több békével a szívünkben, hogy aztán 2008 nyarán hozzátok is HAZAmenjünk.

Szeretettel,
GonzoAndiNora
2007. február 4-én
Dél-Karolina, Sumter