Egy nagyváros központi fekvésű lakásában egyedül élt egy idős ember. Senkije sem volt. Már nem tudott lejárni a negyedik emeletről, s mivel lakása ablaka az utcára nyílt, onnan nézte a lent zajló, számára elérhetetlenné vált életet.

Egyszer, amikor ablaka alatt nagy sűrűségben jöttek-mentek az emberek, egy kanalat dobott le közéjük. A járókelők közül valaki felfigyelt a csörrenésre, felnézett, meglátta a negyedik emelet ablakában integető aggastyánt, és az elejtett kanalat felvitte tulajdonosának.

Másnap a fésűjét dobta a járókelők közé az öregember, aztán az egyik papucsa következett... Szomszédja felfigyelt a minden nap megismétlődő jelenetre, és kihívta a helyszínre a rend őreit. A rendőrök kihallgatták az idős embert. Az öreg szomorúan csak ennyit mondott:

- Hetekig senki nem nyitja rám az ajtót!

A magány, mint valami modern ragályos betegség, terjed. Az ember hiába kötődik ezer szálnál is többel az őt körülvevő világhoz, hiába van otthona, gyereke és felesége, hiába rendelkezik baráti társasággal, hiába rendelkezik modern kommunikációs eszközökkel\\ldots az elhagyatottság gyötrelme kikerülhetetlennek látszik. Félelmetes állapot a magány!

A "társas lénynek- nevezett ember miért marad magára? Milyen szellemi/lelki mechanizmus lép működésbe és eredményezi a senkihez való tartozás fájdalmát? A magát szerető ember szívében hatalmas pusztaságok keletkeznek: az önszeretet perzselő sugarai sivárságot eredményeznek. S egyszer csak "a kapcsolatok örökös homoksivatagában- találja magát!

Karácsony nagy üzenete: Jézus Krisztusban velünk/értünk van az Isten! A Vele való közösségre kaptunk és kapunk folyamatosan meghívást. S ebben a személyes kapcsolódásban, mely egyébként a gyülekezet csírája is, megtermékenyül a sivatag: az elvesztett belső fogékonyság, a csend és az elmélyülés virágai kezdenek nyiladozni, s ezzel egyidejűleg a világra való nyitottság, a felebarát felé való fordulás lesz a mérvadó.

A két fő parancsolat, az Isten-szereteté, mely a "belsőszoba magányába- terel, és a felebarát-szereteté, mely a többiek iránti kötelezettség parancsa, lényegében azonos. A szeretet egyetlen nagy parancsáról van szó, mely szerint Isten gyermeke sohasem a többiek elől vonul magába, hanem a világért vonul vissza a világból.

Kedves Testvéreim! Gyülekezetünk közösségében legyünk jó bizonyságai annak, hogy Isten emberi testet öltöt magára, hogy közöttünk lakozzon, a reménytelenül elmagányosodottakkal. A Vele és az egymással való közösség aktív megélése érzékennyé tesz a "kanálcsörömpölések- iránt.

Áldott karácsonyi ünnepeket kívánok, és élő reménységben gazdag új esztendőt!


Visky Péter lelkipásztor


"Mert közülünk senki sem él magának, és senki sem hal magának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk az Úrnak halunk meg.- (Róm 14,7-8) Ezzel az Igével kívánunk Istentől gazdagon megáldott új esztentendőt a gyülekezet mindenegyes tagjanak.