Nemrég megjelent egy kiadvány, amely Kolozsvár tizenkét református gyülekezetét mutatja be. Abban olvashatjuk:

A Tóvidéki Református Gyülekezet, mint sok más külvárosi gyülekezet Kolozsváron, "osztódás által- született. A hetvenes évek elején - amikorra nagyrészt befejeződött a hóstáti gazdák házainak lebontása, és helyükre megépültek a túlzsúfolt lakótelepek - az alsóvárosi református gyülekezet lélekszáma annyira megnőtt, hogy kétfelé kellett osztani. Kivált belőle a Pata utcai gyülekezet. Néhány év múlva a Pata utcai gyülekezet is igencsak felduzzadt, ezért 1977-ben az Erdélyi Egyházkerület Közgyűlése jóváhagyta háromfelé osztását. A három újszülött egyházközség egyike a Tóvidéki, mely akkor 842 tagot számlált.

Alig telt el néhány év, és ez a szám megkétszereződött: nagyon sok mezőségi és kalotaszegi fiatal család költözött be Kolozsvárra munkalehetőséget keresve, és sokan leltek lelki otthonra a Tóvidéki Gyülekezetben. A kis Szeret utcai imaház egyre inkább szűknek bizonyult. Nagy ünnepeken gyakran megesett, hogy a száz férőhelyes épületben négyszázan úrvacsoráztak.

Még a rendszerváltás előtt megfogalmazódott az igény egy tágasabb templom megépítésére. Végül 1991-ben sikerült megszerezni az építési engedélyt, 1994-re pedig már el is készült az 600 férőhelyes, világos templom és a parókia épülete. Megalakulása után tizenhét évre igazi temploma lett tehát a gyülekezetnek.

Az épület, a falak, a láthatók azonban soha nem válhatnak fontosabbá, mint az emberek, és az, hogy lelkeket nyerjenek meg Krisztus és az örök élet számára. Szemléltetésképpen álljon itt egy történet erről.

A Tóvidéki templom többek között helyet adott a ProChrist rendezvénynek is, eddig két alkalommal, 2003-ban és 2006-ban. Ez egy európai hagyományokat követő, nemzetközi evangelizáció, melyet műholdról közvetítettek a müncheni szervezők. Mivel sokakat vártak egész Kolozsvárról, a gyülekezet tagjai az egész templombelsőt, a padokat átrendezték. Talán megépítése óta soha nem volt ekkora felfordulás a templom belső terében. A hatalmas képernyőn keresztyén könnyűzenére ritmikusan mozgó táncegyütteseket láthattunk, színdarabokat és riportokat is, illetve egy öltözete és gesztusai alapján ingatlanügynöknek tetsző világhíres prédikátort. Időnként túl hangos, a szent helyen mindenképpen szokatlan volt a zene. Az épület zeg-zúgai ki voltak díszítve vidám, tarka-barka kellékekkel. Bár az igehirdetés elsőrangú volt, sokan joggal tartottak attól, hogy az idősebb emberek meg fognak botránkozni mindezeken. Kozma Endre bácsi, aki tizenhét éven át, a Tóvidéki gyülekezet megalapításától nyugdíjba vonulásáig volt vezető lelkipásztor, előrehaladott kora és betegsége ellenére hét napon át minden este ott volt az evangelizációs alkalmakon. Láthatóan sugárzott az örömtől. Dehogy zavarta a felfordulás: "Ezért épült ez a templom - mondta - ezért imádkoztunk annyit, hogy így megteljen fiatalokkal, hogy jöjjenek, és hallhassák az evangéliumot.-

Kozma Endre nyugalmazott lelkipásztor nemrég hazaköltözött, és most a mennyei sereggel együtt magasztalja Azt, Akit az evangélizáción magasztalt. Már csak özvegyével beszélgethetett a Tóközhír riportere a harmincéves évforduló alkalmával. Gizi néni betegágyában fogadott. Gyakran elérzékenyült, miközben a kezdetekről beszélt.

A lelkészházaspár szinte egy emberöltőn át szolgált Türében, nehéz volt eljönniük onnan. Miután beköltöztek Kolozsvárra, Bandi bácsi segédlelkész lett a Pata utcában, Gizi néni pedig továbbra is kijárt vasárnaponként szolgálni három missziós gyülekezetbe - Csucsára, Bucsára és Kissebesre -, vonattal ingázott. (Aki esetleg nem tudná, Gizi néni maga is lelkipásztor.) A Tóvidéki gyülekezet létrejöttekor eléggé nyomorúságos körülmények közé kerültek. Kezdetben Bandi bácsi nem kapott fizetést, az istentiszteleteket - a mai, szép templomépülethez viszonyítva - egy kis kunyhóban tartották. Olcsón meg tudták venni ezt a házat, mert a szocializmus idején a tervek szerint lebontani készült az állam. Később, a nyolcvanas évek elején, amikor tovább folytatódott a "szisztematizálás-, éppen ez a kis ház mentette meg a lebontástól az utcát, és a környező utcákat, mert imaházat még azokban az években sem volt szabad lebontani. Nagy Gyula, akkori püspök, bár "kócerájnak- nevezte, mégis megtisztelte a jelenlétével az avató ünnepséget. "Jézus is egy istállóban született, mi hogy ne fogadtuk volna el ezt a helyzetet\'\' - mondja Gizi néni, miközben erről mesél.

Bandi bácsi egész nap járta a környező otthonokat, hívogatta az embereket, azokat is, akik korábban semmilyen egyházhoz nem voltak bejelentve. Vasárnaponként a Tóközben reggel 9-től este hatig egyfolytában folyt a lelki munka, pedig a szekuritáté szúrós szemekkel követte mindezt, különösen a gyerek és az ifjúsági munkát.

Pár évvel később, mire megépült a gyülekezet, ismét jött egy bontási hullám, sokak költözni kényszerültek, voltak, akiket immár másodszor bontottak le. A lelkészházaspár pedig kezdhette elölről a toborzást. "Isten a keserűséget örömmé változtatta - vallja az idős Gizi néni -, megtapasztaltuk, hogy Nélküle semmit sem tudunk tenni. Nem volt dicsőséges a bevonulásunk. Egy olyan kezdet volt ez, amilyen a második templom épülésekor. A nép egyik része sírt, a másik boldog volt, hogy van templom.-

Még nagyon sokat mesélt Gizi néni: a szolgálatukról, a templomépítésről, a külföldi baráti kapcsolatokról. Aztán látszólag minden összefüggés nélkül megjegyezte: "Isten nagyon közel van az emberekhez, és nem mondhatsz egy szót sem, amit Ő ne venne komolyan. Saját magamat sem tudom annyira komolyan venni, mint amilyen komolyan vesz Ő engem. Még lánykoromban megfogadtam, hogy ha majd lesz családom, senki előtt nem fogom bezárni az ajtómat. Isten ezt a fogadalmat komolyan vette: mindig rengeteg ember kopogtatott be hozzánk.-

Azt hiszem, a gyülekezet elmúlt harminc éve is erről szólt, hogy nyitva voltak a kapuk, mindenki előtt. Isten segítsen bennünket abban, hogy továbbra is megmaradjon a befogadás lelke, Annak a lelke, aki mindnyájunkat befogadott.