2007. június 29.: Tanévzáró
Lk. 9,38: «Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem.»

Kedves Barátaim!
Hosszú hetek, hónapok küzdelmes, munkával teli napjai vannak mögöttünk. Az iskolai élet hétköznapjai után elérkezett a várva-várt, és méltán megérdemelt jutalom: a nyári szünidő. A tanév során rengeteg alkalmunk volt arra, hogy valami újjal ismerkedjünk meg, bővüljön az ismeretanyag, táguljon a látószög, a világ milliónyi apró csodájából egy-egy elénk táruljon, rácsodálkozzunk milyen szép, rendezett, és mégis mennyire bonyolult és kiismerhetetlen a teremtett világ. Talán észre sem vettük, mégis Isten csodálatos világával szembesültünk, amikor megismerkedtünk a növény- vagy az állatvilággal, a fizika, a kémia, a matek, vagy a nyelvek ágas bogas rendszerével, letűnt idők ismeretével és tanulságaival, és szembesülhettünk Isten felénk kitárt karjával is.
A mai igénk is egy ilyen isteni kitárulkozás felénk, hiszen sok szempontból ad mintát, tár elénk fontos dolgokat és vezet arra, hogy tanuljunk belőle.
A történet egy családról szól, akik hétköznapi életet próbálnak élni, de zavaró körülmények tömkelege teszi lehetetlenné a boldogulást. A diabolosz, a szétdobáló, a rendet felbontó hatalmak uralkodnak el a családon belül. A gyermek beteg. Időnként az ördög rázza. Kétségbeesés és kilátástalanság szállja meg a családot. Tehetetlenség és bomlás veszi kezdetét. A szétdobáló rákfenéje alattomosan beszivárog a gyermeki életbe, és rombol, egyre rombol. Pedig a mai szétdobáló másképp dolgozik. A mai szétdobáló szétszakítja a családokat, az anya, vagy az apa messze távol dolgozik. A megélhetés, a munka, vagy a jobb kereset reménye, a kilátástalan jövő és a bizonytalanság emészti a családokat. A gyermeki világotokat a családon belül ezernyi fondorlatos módon emésztheti a szétdobáló hatalom. De látjuk a történetben, így volt ez Jézus korában is.
A szülő azonban a gyermek javát kereste. Miközben ma a családba férkőzött szétdobáló hatalmakkal szinte tehetetlenek, vagyunk, addig Jézus korában a család összefogott ellene, és kiutat keresett. Miközben a mai világban a problémás gyermeket inkább kimenekítik és mindenféle módon felmentik, addig történetünkben a szülő megoldást keres. Képzeljétek csak el saját tapasztalataitok alapján, mennyi családi veszekedés, viszály, zűrös óra telhetett el ebben a családban a gyermek miatt, hányszor mondhatta volna a férj a feleségének, vagy a feleség a férjének, hogy keres mást, elmegy, kilép a másik életéből, kilép a gyermeknevelés feladata alól. Nem ez az olcsó, és sajnos egyre gyakoribb megoldás volt a család útja. A megoldást az önzésbe való menekülés helyett az Istenhez való menekülésben keresték. A kétségbeesett apa nem egy másik nő ölében keres menedéket, nem egy, a családtól és a problémás gyermektől távoli helyen éli hétköznapjait, hanem otthon van, biztos támpontot nyújtva. Ebben segíti őt a társadalmi rend, a közerkölcs, a közösség, ez a feladata, és ennek a feladatnak ő teljes tudatában van. Ezzel szemben a mai társadalom azt sugallja, hogy keressük az olcsóbb megoldást, a rövidtávú kiutat, megoldást mára, talán holnapra, esetleg holnaputánra, de távlatilag már nem kell gondolkozni. A mai gazdasági és társadalmi helyzet arra kényszeríti a szülőt, hogy ha kell, csaljon, ha kell, lopjon, ha kell, megcsaljon, becsapjon, vagy elhagyjon. Csak minél egyszerűbben oldjuk meg a problémát, söpörjük szőnyeg alá a bajt, hallgassuk el a zűrt, amiről különben amúgy is mindenki suttog... Ilyen világban, mint a miénk, ahol a család sok esetben a legutolsó helyre kerül, mert mindennél fontosabb a munka, a megélhetés, a karrier, nálad, a gyermeknél is, nem csoda, ha annyi család felbomlik. Nem csoda, ha annyi csalódott fiatal képzeli úgy az életét, hogy azt egyedül akarja leélni. Ilyen világban a szétdobáló nem csak a gyermeket, de az egész társadalmat megfertőzve vígan tombolhat, és keríthet hatalmába téged is anélkül, hogy ezt te észrevennéd, mert a másik, a környezetedben élő valamennyi ember szintén hatalma alatt áll. És mégis mindenki menekül. Te a családi viszály elől a tanulásba, a tanulásból a számítógép elé, a számítógép elől a szerelembe, a szerelemből a flegmán közönyös viselkedésbe. Az apa, vagy az anya az alkoholba, másik kapcsolatba, a munkába. És amikor felocsúdunk, hogy valami nincs rendben, akkor is ezermás megoldást keresünk, de arra nem gondolunk, hogy Istenhez menekülhetnénk.
Pedig lám, történetünk tanulsága ebben van. A kétségbeesés, az alkohol, a család szétesése helyett az apa Jézushoz menekül. "Mester, kérlek, tekints a fiamra, mert ő az én egyetlenem!!!- Minden szülőnek a saját gyermeke a fontos. Minden édesanya óvja-védi gyermekét, és minden édesapa megtesz mindent azért, hogy gyermekének mindene meglegyen. Csak Istenhez nem vezet el bennünket. Nem fogja meg a kezünket, hogy az Úrra bízzon, hogy megszabaduljunk az életünket megkeserítő, családokat felforgató, a baráti és osztályközösséget, de az egész társadalmat bomlasztó gonosz hatalmaktól. Sem az apa, sem az anya nem tartja fontosnak, hogy kézen fogjon, és az ártó hatalmak helyett az áldó hatalmak védelmébe, Isten kegyelmébe, Jézus felszabadító hatalmába, a Szentlélek megszentelő kegyelmébe vezessen bennünket. Akik pedig megteszik, azok kevesen vannak. Pedig Jézussal találkozni jó. Jézussal találkozni igazi életet jelent. A vele való találkozás gyógyulást hoz, békességet ad, nyugalmat nyújt. Jézussal találkozni azt jelenti, hogy Isten nagyságán elámulunk. Rácsodálkozunk, hogy milyen hatalmas is Ő, hiszen milyen mélységekből tud megszabadítani. Rádöbbenünk emberi gyengeségeinkre, és felismerjük isteni mérhetetlen hatalmát. A magasság és a mélység közötti hatalmas különbség tárulkozik ki előttünk. Isten teljes nagyságában jelenik meg, hogy sebeinket begyógyítsa, egyéb menekülési útvonalak helyett teljes szabadságot adjon. Keressük hát a vele való találkozást életünk minden napján, az istentiszteletek alkalmával, de a nyári táborok, otthon eltöltött hétköznapok, a tanulás, a játék, a szabadidő értelmes eltöltése alatt is. Keressük őt együtt a szülővel, együtt a családdal, együtt a barátokkal. Keressünk nála menedéket. Keresésünkben áldjon, segítsen az Isten, mert aki keres, az talál is. Ámen


2007. május 14.
«..."Neked mondom, kelj fel, fogd az ágyadat, és menj haza! Az pedig felkelt, azonnal felvette az ágyát, és kiment mindenki szeme láttára...» Mk 2.11
VÁZLAT
Csodákkal teli hétköznapokat élünk. Mindig történik valami hihetetlen esemény, amin meglepődünk. EZ a történet sem mindennapi. Ha valaki elmesélné, biztos azt válaszolnánk, hogy szórakozzon valaki mással, de ne velünk, mert ilye nincs! A gyógyulás még csak-csak hihető, de ezek a körülmények túlzottan irreálisak. Méghogy megbontják a tetőt egy szerencsétlen kedvéért. Persze nehogy a mi sátortetős házainkra gondoljunk, meg azt se felejtsük el, hogy az éghajlati körülmények miatt a plafonnak sem kell olyan vastagnak lennie. Szóval a tető megbontása nem éppen egy kemény, több napos munka, hanem tényleg gyorsan megoldható dolog volt.
Ebből mégis kiderül egy s más.
Jézus nem a luxusszállodákat és a díszelőadókat kereste, hanem kiderül, hogy otthon van. Elképzelhetjük a lakását, ahol még a csillárról is csüng a nép, bemenni már lehetetlen.
Ilyen körülmények között négy barát - legalábbis azt gondolom, feltételezhetjük ezt róluk - akik mindent megtesznek társukért, hírét hallva, hogy Jézus otthon van, mennek, és nem teketóriáznak, mi legyen. He kell, hegyeket is megmozgatnak, csakhogy a barátjukon segíteni tudjanak. Hisznek. Hitük arra indítja őket, hogy a tetőt is szétszedjék. És milyen érdekes, hogy senki nem hív rendőrt, nem szitkozódik, nem küldi el őket a csudába maga a házigazda sem fájlalva a kárát, hanem megint csak azt látjuk, hogy cselekszik. Beszédével tesz csodát. Buzdít. Gyógyít.
Közbenjárás...
Baráti segítség és odafigyelés...
Isteni kegyelem - bűnbocsánat, csoda, cselekedet - felszabadult és megszabadult életvitel...
ÁMEN

2007. május 7.
«..."Nincs emberem?“ ...» Jn. 5,7
Múlt héten arról volt szó, hogy a harmincnyolc éve beteg ember Jézussal találkozott. A találkozás persze meglepetésszerű eredményt hoz, hiszen a beteg meggyógyul. De elhangzik egy párbeszéd is,amiből a múlt héten is kiemeltem egy mondatot, - Akarsz-e meggyógyulni? - meg ma is: - Nincs emberem. Hát igen. Azt kérdeztem egy hete, miről is álmodsz, merre kalandoznak gondolataid, mit szeretnél, mit akarsz megvalósítani? Az akarat kérdését egy kérdőszóval társítva egészségünkről volt szó, és megállapítottuk azt is, hogy bár nem beteg az ember, de mégis szüksége van a segítségre. És alkalmanként tud ha nem is betegen, de nem is egészségesen viselkedni.
Csak hát van egy állandó problémája az embernek. Éspedig az, hogy gyakran érzi úgy, hogy egyedül marad. Nincs embere. Nincs, kihez fordulni, nincs, kitől segítséget kérni vagy várni, nincs barát, ismerős, nincs bizalmas, csak a nagy büdös magány van. És így lehetőségeket szalasztunk el, alkalmak lesznek eredménytelenek, elszáll hét, hónap, év, akár 38 is, és mi még mindig ott gubbasztunk bánatunkkal, betegségünkkel, magányunkkal a parton, és nincs, nincs aki segítsen.
Mi oka lehet ennek? Azt hiszem, több is.
Az egyik, talán legáltalánosabb ok, hogy nem kérünk segítséget. Emberi büszkeségünket és önérzetünket sértené, ha azt mondanánk, hogy valami a másik segítsége nélkül nem megy. Pedig gyakran így van ez. Nem érthetünk mindenhez, és nem mehet minden az életünkben tökéletesen. Bizonyos esetben orvosra, máskor szerelőre, alkalmanként papra, néha bizalmas percekre, olykor meg bátorító szavakra van szükség. Néha dicséretre és elismerésre is. De tudnunk kell a határainkat, és ha a képességeinken túli dolgot kell megtennünk, tudjunk benne segítséget kérni mástól.
Na igen ám, de annak, hogy nincs emberem, másik oka is van. A közönyös környezet az oka. És ez a közöny az miatt is lehet, hogy az emberek egyszerűen nem tudnak mit kezdeni azzal, ha valaki nyíltan és őszintén segítséget kér, őszintén elmondja gondjait, megosztja problémáit. Az ilyen helyzettől könnyen megijedünk. Nem tudjuk, hogy segítsünk, mit tegyünk, mellesleg jó lenne, ha helyesen cselekednénk.
Az elmúlt pénteken egy mentálhigiénés továbbképzésen voltam, ahol a kommunikációval kapcsolatban is elhangzott néhány dolog. El sem tudjátok képzelni, hány olyan mondat van az életünkben, ami miatt az emberek azt érzik, hogy nincs emberük. El sem tudjuk képzelni, hogy mennyi aprósággal építünk falakat magunk köré, és szabunk gátat másoknak is. Már a szavaink is gyakran sugallják, hogy ne is kérjenek tőlünk segítséget, mert ezernyi okunk van arra, hogy ne segítsünk. Pedig odafigyeléssel, odaszánással elindulhat életünkben az a megszentelődésnek nevezett folyamat, ami egymásért felelősséget vállaló emberekké tesz bennünket. Milyen érdekes, hogy Jézus nem kezd el kérdezősködni, együttérzést biztosítva hárítani, kioktatni, hogy mit és hogyan kellett volna tennie a betegnek, hanem ebben a beszélgetésben egy a lényeg. Akarsz-e meggyógyulni? - Nincs emberem- Kelj fel, vedd az ágyadat és járj!Nincs rizsa, nincs fölösleges lelkizés és lelki terrorizálás. Nincs kioktatás, moralizálás, tanács, kifigurázás, faggatózás, értelmezés, együttérzés és vigasztalás sincs. De még csak elterelés sem. Itt cselekvés van. Történik valami, Jézussal találkozik a magányos, problémáival küzdő, de azokat leküzdeni nem tudó ember. És Jézus vele, vele foglalkozik, miközben a problémáját is megoldja. Hozzá fordul, és nem a betegségével foglalkozik. Őt kérdezi, és nem a bajáról kérdez. Ő a fontos, és ő lesz egészséges, és nincs egyedül sem. Jézus fordul hozzá, ő segíti, ő figyel, reagál, és a reagálása végsőmegoldásba torkollik. Megváltozik az élet minősége, megváltozik a szemléletmód, a látás, megváltozik maga az ember. Beindul a megszentelődés. Istennel találkozni, vele együtt élni, őt kérni, hozzá szólni, benne bízni, tőle kérni ezzel jár. Hozzá forduljunk énekben és imádságunkban most mi is. ÁMEN

2007. április 30.
«..."Akarsz-e meggyógyulni?“ ...» Jn. 5,6
Miről álmodozol? Merre kalandoznak gondolataid? Mit szeretnél, mit akarsz megvalósítani? Álom marad, vagy valóság lesz? Teszel érte, vagy csak az akadályokat látod, és eleve lemondasz arról, hogy megvalósulhasson mindaz, ami után vágysz?
Mai igénk az akarat kérdését egy kérdőszóval társítva egészségünk felől érdeklődik. Vegyük sorra ezeket.
Mit is akarsz? Nos, nehéz megfogalmazni. Döntéshelyzetben mindig jobb kibúvót keresni, jobb másokra hárítani a felelősséget. Nehéz önálló döntést hozni. Sok esetben jár ugyan a szánk, de ha valamit ténylegesen tenni kell, akkor már nem biztos, hogy a szánkkal kifejezett óhaj tényleges akaratunknak is megfelel. Avagy ugye hányszor mondjuk, "nem ezt akartam...!-? Bizony, az akarat többféle megítélés alá esik, van, aki rettenetesen akaratos, más pedig teljesen határozatlan.
-e kérdőszócskánk még bonyolultabbá teszi az akarat kérdését. Akarsz-e... ezt, azt, amazt, így, úgy, amúgy, erre, arra, amarra, itt, ott, amott..., hol, kivel, mikor mit is akarsz? Akarsz-e továbbtanulni, többet elérni az életedben, mint egy kis munkanélküli segély, akarsz-e lépni előre járni, alkotni, előbbre vinni és vezetni? Vagy inkább csalni, lopni, hazudni...? Mit is akarsz?
Meggyógyulni..., pedig nem is vagy beteg. Beteg nem, csak néha-néha piszok nyomorultul érzed magad. Alkalmanként olyan tehetségtelennek tartod magad, olykor olyan magányos vagy, máskor meg felkészületlenül érnek dolgok, és ebből adódóan reagálsz bénán, bután. Nem vagy beteg, csak éppen nem tudsz mozdulni, ember nincs, ki segítsen, magad vagy, egy szál magad. Nem vagy beteg, mégis az a kérdés, hogy akarsz-e meggyógyulni? Tovább lépni, elindulni, bizonyos esetekben szárnyalni, máskor meg hálatelt szívvel elcsendesedni, olykor kacagni, néha nagyokat örvendezni, alkalmanként apró örömök miatt boldog lenni. Akarsz-e meggyógyulni abból, hogy a környezeted cserben hagy, hogy olyan közönyös, hogy olyan lelketlen, hogy olyan hideg és kimért minden és mindenki? Akarsz-e meggyógyulni abból, amiért előítéletekkel néznek rád, amiért elutasítanak, amiért megvetnek? Akarsz-e meggyógyulni, amikor olyan bután viselkedtél, amikor érzéketlen voltál, amikor egyedül magaddal törődtél és senki és semmi nem érdekelt? Akarsz-e meggyógyulni, amikor anyát megbántod, apát megsérted, a tesód a fenébe kívánod, az osztálytársadra oktalanul árulkodsz, az osztályfőnöködet látni sem bírod, a tanárod meg már megint kibírhatatlan. Akarsz-e meggyógyulni? Annyi dolog van, amiben orvosra van szükséged, valakire, aki segít, aki kézen fog, aki megtart és erősít.
Kedves Barátom, mit is akarsz és kitől? Avagy ki akar téged meggyógyítani? Jézus az, aki kérdez, Isten Fia keresett meg és kérdezi, hogy vagy, van-e segítségre szükséged? Nem várt rád, hogy te keresd meg, hanem utánad jött, oda, ahol nem számítottál sem őrá, sem másra. Eljött hozzád bajodban, megtartott bánatodban és megőriz életed minden napján.
Akard hát, hogy gyógyítson. Keresd őt, hogy találkozz hatalmával, segítő erejével. Halld meg szavát és válaszolj, akarsz-e meggyógyulni? Igen, élni akarok Uram. ÁMEN

2007. április 16.
«..."Asszony, miért sírsz?“ ...» Jn 20,13
Bizonyos helyzetekben, feszült légkörben, szomorúság idején, alkalmanként sírni jó. Egy kiadós sírás után az ember megkönnyebbül. A lányok különösen gyakran képesek elpityeredni, a fiúk férfivá válva megkeményítik szívüket, és hisznek annak a tévhitnek, hogy a sírás nem férfias.
Történetünkben egy gyászoló asszony sír. A fájdalom, a veszteség érzése teljesen elvakítja. Csak magára tud tekinteni, mást nem lát, nem ismer, nem is feltétlenül hall meg. Az emberérzésvilága a külvilág felé kissé eltompul és befelé is csak zavarodottan tud figyelni.
Ugyanakkor bizonyos szertartások részei az emberi életnek. temetés alkalmával egy bizonyos megszokott - felekezetenként és vallásonként változó -de az emberiség életében mindig is szerepet játszott rituálé szerint búcsúzunk a halottól. Szertartásosan látogatjuk szeretteink sírját, emlékezünk, viszünk virágot. Szertartásosan ünnepelünk nagyobb eseményeket, alkalmakat. Hol együtt sírunk, hol együtt örvendezünk.
A nagypénteki esemény után, a csendesnapunk óta sorra kerülő első istentiszteletünkön nyilvánvalóan a húsvéti feltámadás áll mai, de minden istentiszteletünk középpontjában - ezért tartjuk istentiszteleteinket alapvetően vasárnap. De az első húsvétünnepe nem volt ilyen egyértelmű - nem tudták az érintettek, miben is van részük. Ők az emberi élet rituáléihoz alkalmazkodva felkeresték a sírt, de valami nem volt rendben. Zavarodottak voltak, hiszen keresztre feszítették szerettüket, hogyne lenne ilyen helyzetben zavarodott az ember - de a zavarodottság csak fokozódik, amikor a sír üres. Nyilván az elénk táruló kép is zavarodott. És akkor még azt kérdezik, "miért sírsz?-? A temetőben egy friss sír mellett nyilván a legtapintatlanabb kérdések egyike lehet ez! Ki kérdezhet így, ki meri magának ezt megengedni? Mi jogon, milyen kegyetlen szándékkal? Ahelyett, hogy vigasztalna, hogy a gyászban és a kétségbeesésben segítene, még ilyen zaklató kérdéssel mer zavarni?
De ki az, aki így kérdez? A temetőgondnok, a kertész? Vagy az, aki a neveden szólít, ha kérdez, aki konkrétan a problémádra kérdez rá? Miért? Miért nem változtatsz, miért keresed a holtak között az élőt, miért siratsz elmúlt dolgokat, miért nem keresel kiutat a problémából, miért vakít el a problémád annyira, hogy a látásod zavarodottságára orvosságot se keresel?
Miért? Miért sírsz, miért keseregsz, miért vagy olyan goromba, miért vagy ilyen-olyan, miközben a Szabadító áll veled szemben és ő kérdezi, miért nem veszed őt észre? Nem látod, hogy őt keresed? Ott áll, veled volt és tartott és veled maradt akkor is, amikor teljesen elhagyott minden barát és ismerős.
Csak hát a fájdalom és kétségbeesés teljesen elvakított, és a fény elhalványult, a világosságot felhők takarták.
Pedig megváltó Istened szólít és hív, és küld. Feladatot ad! Az elkeseredettség gyászos magánya helyett az örömhír követévé tesz. "Láttam az Urat!- Az Urat láttam, amikor az élet göröngyén átsegített, az Urat láttam, amikor megmentett, az Úrral találkoztam, amikor beteg voltam, amikor egyedül maradtam. Az Úr ott volt és most is jelen van.
Ő az, aki azt mondja rám, bűnös, de szeretett gyermekére, az vesse reá az első követ, aki nem bűnös. Ő az, aki elfogad gyengeségeim ellenére, és akinek minden körülmény ellenére fontos vagyok.
Ő áld és tart meg minden napján életemnek. Őrá bízhatom magam. Aki nem azért kérdezi a miérteket, hogy megbántson, vagy kigúnyoljon, hanem mert segíteni akar. Akinek az igaz és őszinte kérdése gyógyítani akar és nem sebet ejteni. Aki, ha rákérdez a problémára, nem azért kérdez, hogy lenézően közölje, mit milyen rosszul csinálok, hanem aki a kérdéssel együtt a kiút keresésében is társ és partner, aki maga az út, az igazságés az élet.
ÁMEN

2007. április 2.
«..."köntösömre sorsot vetettek“ ...» Jn. 19,24.
Könnyű dolga van néhány katonának, miközben Jézus a kereszten szenved, ők szórakoznak, és elosztják a halálra ítélt valamit is érő dolgait. A köntöse talán a legértékesebb lehet, de azt kár lenne darabokra tépni, így sorsot vetnek rá, kinek is jut.
Furcsa egy helyzet, a tulajdonos még meg sem halt, a rokonok, barátok, ismerősök a közelből szemlélik Jézus szenvedését, a katonák pedig egyes művészeti ábrázolások szerint kockán döntik el, hogy ki is legyen a köntös tulajdonosa.
Az élet és a határ küszöbén álló emberrel szemben azt hiszem ez az egyik legméltatlanabb dolog. De nem csak a haldoklóval szemben méltatlan ez, hanem általánosságban a világra jellemző, hogy kapzsiságában figyelmen kívül hagy minden emberi szenvedést, minden megpróbáltatást, a körülményeket, az emberséges viselkedés alapvetőkérdéseit.
Sokféleképpen cselekszünk életünkben úgy, hogy azzal valóban megbántunk, megalázunk, méltatlanná teszünk alkalmakat, eseményeket, illetlen és meggondolatlan szavakkal illúzióromboló hatása van egy-egy elejtett félmondatnak, vagy egy megkésett meghívás is hasonlót fejez ki, de persze sorolhatnám, mennyi minden tesz alkalmatlanná arra, hogy azt mondhatnánk, ez a fél mondat, hogy "Köntösömre sorsot vetettek- - engem nem érint. Pedig igazság szerint a kiszolgáltatott emberrel szembeni viselkedés méltatlan voltát tárja elénk.
Egy köntös nem sokat számít. Maga a tény, az osztozkodás vágya, a birtoklás vágya mindent elárul. Erről szól a történelem, az emberi élet, az emberek közötti hatalomharc, erről szól a kivégzésnél a katonák harca is egy köntösért. Hihetetlen dolog, hogy miközben az egyik legfájdalmasabb halálnemet hajtják végre, őket az esemény szinte hidegen hagyja, azzal foglalatoskodnak, hogy elosztozzanak a haldokló ruháján.
AZ ember ilyen szempontból kegyetlenebbnek tűnhet minden más élőlénynél, hiszen ezeket az eseményeket tudatosan hajtja végre. Tudatosan állít félre, tudatosan vezet tévútra, csap be, állít hamisat, mond el féligazságot elhallgatva a másik felét. "Köntösömre sorsot vetettek-.
A zsoltáros szavai teljesednek be ebben a mondatban. A zsoltáros jövőbe látóként vallja meg, hogy Jézussal mennyi kegyetlenségnek kell történnie, és írja meg, hogy az ember megalázásának ez a legméltatlanabb gyalázata is része életének, pontosabban haldoklásának. Az emberi élet méltóságáról oly sokat vitatkozó modern emberi kor elé tárja azt a helyzetet, aminek a haldokló ki van szolgáltatva magatehetetlenségében, magára hagyatottságában, végső küzdelmében. A fájdalom, a kínszenvedés, az utolsó órák és percek sem telhetnek anélkül, hogy valami méltatlanság ne érné. "Köntösömre sorsot vetettek-. Jézus közössége az emberrel minden képzeleten felülálló közösségvállalásban nyilvánul meg. Nem csak empatikus, a helyzetünkbe magát beleélni kívánó Istennel találkozunk, hanem az emberré lett, velünk teljes egészében azonosuló Megváltóval szembesülünk. Bármilyen élethelyzetünkben tudatosíthatjuk, hogy életünkben nincs az a pillanat, amivel Jézus valamilyen formában ne találkozott volna, amit ne ismerne. Sőt, azt is láthatjuk, hogy sok esetben az ő tapasztalata felülmúlja minden emberi szenvedésünket.
A kereszten szenvedő Jézus az emberségében teljesen megalázott személy példaértékű számunkra. Nem átkozódik, nem káromkodik, nem ítélkezik, hanem imádkozik azokért, akik szenvedésének örülnek, halálát várják, akiknek érzéketlenségüket tükrözi a felolvasott történet is. Ugyanakkor figyelmeztet is bennünket ez a történet, hiszen az emberi érzéketlenség határtalan voltára hívja fel figyelmünket.
Adja Isten, hogy a nagyhét folyamán érzékszerveinkkel figyeljünk jobban egymásra, méltóságunkban igyekezzünk felebarátaink felé a Krisztusnál tapasztalt szeretetét sugározni, és felfogjuk a kereszthalál jelentőségének, az emberi gyengeség és gyalázat mélységének és az isteni magasság hatalmas voltának nagyságait.
ÁMEN

2007. március 26.
«..."Kit kerestek?“ "A názáreti Jézust“...» Jn. 18,5.
A mai emberek között gyakori a kérdés, jól keresel?
A feledékeny ember is mindig keres valamit, hol ezt, hol azt keveri el.
Keresi az ember az élet értelmét, a nap szép pillanatait, de keresi néha a konfliktusos helyzetet is. A diák gyakran y csínytevés lehetőségét, dolgozatírásnál a puskázás alkalmát, felelésnél a súgó osztálytársat keresi.
Aztán persze keresünk alkalmas embert egy-egy posztra, egy-egy feladatra, alkalmas diákot a jutalmazásra, a dicséretre is. Néha ilyen is előfordul. Aztán a másik emberben is keressük az értéket, azt, ami a szép és jó benne, ami egyedivé, és pótolhatatlanná teszi.
Az istentiszteletek keressük az üzenetet, azokat a gondolatokat, mondatokat, amiket jó megjegyezni. Keressük a jó alkalmakat.
Azokat a szófoszlányokat, amik megnyugtatnak, gyógyítanak, Ha a családba gyermek születik, megkezdődik az előkészület. Átrendezik a lakás egy részét, a szobát, átrendeződik az ember élete is. Olyan ez, mint amikor a madarak is előkészítik a fészküket a költésre. Helyet készítenek.
Mai napunkon azonban a keresés negatív szó. Nem az örömforrás, nem a jó hír kezdete a keresés, hanem a gonosz hatalom keres. Keresi a lehetőséget arra, hogy eltántorítson, hogy hitünkben megrendítsen, hogy elbizonytalanítson. Jézust keresik, de nem azért, hogy hódoljanak neki, hogy vele örvendezzenek, hogy őt magasztalják, és vele Istent dicsérjék, hanem azért keresik, hogy beteljesedjen rajta a szomorú esemény, az árulás. A mai történetben nem a segítségére vágynak, nem a betegségből akarnak gyógyulni, nem a reménység szavával keresik meg, hanem a vesztét akarják. A mai ige a názáreti Jézus kereséséről szól, de mégsem példaértékű, hanem szégyenteljes esemény.
Katonák jönnek, rosszindulatú és hatalmukat féltő farizeusok küldöttei, az áruló Júdás vezeti őket. Szándékuk Jézus elvesztése, meggyalázása, becsületének megsértése, rossz hírének keltése, tetteinek kétségbe vonása, isteni szeretetének megkérdőjelezése. A céljuk az, hogy romboljanak anélkül, hogy elgondolkoztak volna a következményekről. Jézusra támadnak, és győzedelmeskednek. A védtelenre törnek teljes hatalmuk, fegyveres erejük felvonultatásával. Jézus pedig türelemmel és tanítványait védelmezve fogadja őket, alávetve magát minden megpróbáltatásnak.
Erről is szól ez a történet. És mindazokról, akik hasonló helyzetbe kerülnek, akik ártatlanul szenvedtek és szenvednek.
Szól az élet elveszett vagy elrabolt értékeiről, az igazság szeretetéről, a valóságtudomásul vételéről, szól az emberről, aki szeret, és az emberről, akit szeretni lehet, és akit szeretnek is. Szól a hétköznapokról, a megannyi árulásról, a megannyi erőszakról és gyalázatról, azokról, akiket olyan sokszor a hatalom szavával, a fegyver erejével kényszerítenek térdre, zsarolnak meg, ejtenek foglyul. Az emberről szól, aki mégis más, mégis kiemelkedik, mert mindezt alázattal és lemondással fogadja el, mert nem uralkodni, nem győzedelmeskedni, nem hatalmával visszaélni, hanem helyettes áldozatot hozni kíván. Olyat cselekszik, amit ember nem tehet meg, olyanra vállalkozik, amire mindenki más képtelen lenne. Olyat vállal magára, amiben mi hiába is igyekeznénk, tehetetlenek vagyunk.
A passiótörténet kezdetén vagyunk, Jézust elfogják az őt keresők, rabul ejtik, pedig igazából egyedül ő cselekszik szabad akaratából, függetlenül minden hatalomtól. Fogságba ejtik, pedig ők az igazi foglyok. Jézust viszik, miközben Isten tervét hajtják végre. Egy embert akarnak félreállítani, miközben Isten harcol értük.
A passió története nem más, mint a tévúton járó, istentelen, istentagadó és Isten ellen forduló, de igazában önmagát károsító ember története. A kereső emberről szól, aki nem tudja, mit kellene igazából keresnie, a kereső emberről, aki eltévedt, aki rossz úton jár, aki gonosz dolgokra kapható. Arról szól, aki csak a maga hasznát lesi és keresi, és nem ismeri fel a Mindenható akaratát. A mai történet figyelmeztet bennünket, és figyelmünket felhívja, nem mindegy,milyen szándékkal keressük Istent. Nem mindegy, milyen cél vezérel bennünket embertársunk felé. Nem mindegy, mi a cél, és a céleléréséhez milyen eszközöket használunk. A történet rólunk szól nekünk. Arra figyelmeztet, hogy gondolkozzunk el, figyeljünk. Járjunk nyitott szemmel, és keresésünk ne öncélú és önbecsapó, hanem Isten szeretete iránt nyitott és elfogadó legyen. ÁMEN


2007. március 19.
«...helyet készítettem nektek...» Jn. 14,3.
Ha a családba gyermek születik, megkezdődik az előkészület. Átrendezik a lakás egy részét, a szobát, átrendeződik az ember élete is. Olyan ez, mint amikor a madarak is előkészítik a fészküket a költésre. Helyet készítenek.
Ahhoz, hogy az életben valami elkezdődjön, előkészületi folyamat is kell. Valaki előkészít a lakodalmat, a házat, az ünnepséget, a gyászszertartást, helyet készít alkalomnak, ünnepnek, berendezésnek, családtagnak, vendégnek, készülődik.
Azt hinnénk pedig, hogy a spontaneitás sokkal fontosabb. Fontosabb, hogy tudjunk rögtönözni, kivágni magunkat, talpraesettségünkről meggyőzni környezetünket. Ez is igaz. De erre igazából akkor van szükség, ha előkészületeink ellenére valami másképp történik. Eltévesztjük valaki nevét, nem jön el, akire feltétlenül számítunk, vagy éppenséggel mégis eljön az, aki előzőleg kimentette magát. De különben az előkészület mindenre kitérően és körültekintően megtörtént.
Az ember életében fontosak ezek az előkészületek. Fontosak ahhoz, hogy a méltóságát, az ünnepélyességét meg tudjuk adni. Fontosak, mert valamit lezárunk, vagy éppen elkezdünk. Életünk minden nagyobb eseményére alapos megfontoltsággal készülünk. Igaz, félelemmel, kissé aggodalmaskodva, ugyanakkor reménykedve, bizakodva zajlanak ezek az előkészületek.
De ezeket az előkészületeket általában mi végezzük. Mi készülünk, mi készítünk elő, fel, a mi igyekezetünk az, ami megmutatkozik ebben.
Másképp van ez a mennyek országával. Ha ez a kérdés szóba kerül, eszünk ágában sincs bármire is készülni. Időt és erőfeszítést is sajnálunk mindenféle ezirányú előkészület kapcsán. Sajnos talán már még a félelem sincs meg bennünk, hogy mi lesz, hogy lesz. Pedig helyet készítenek nekünk...
Jézusnak e rövid mondata életünknek egy olyan szakaszát tárja elénk, amit mi fel nem foghatunk, amire ha gondolunk, igenis félelemmel tekintünk. A halál utáni kérdéssel foglalkozik Jézus, amikor ezt mondja nekünk: "ne féljetek,... helyet készítettem nektek-. Félve tekintünk erre a kérdésre, ami igenis jogos, ami egyáltalán nem szégyellni való, ami igenis minden embert megráz és megérint. Ha a halál szele a közelünkben fúj, avagy a szeretteink közül bárkit is megérint, bizony megrettenünk, magunkba roskadunk, néha magunkba is zárkózunk. Rendkívül magányosak vagyunk. Félünk, félelmünket leplezzük, elrejtőzünk magunk és a világ elől, és nem hallunk nem látunk semmit.
Ne féljetek! Jézus üzenete persze nem csak a halál idején, hanem életünk minden napján szól hozzánk. Szól, holott hitetlenkedő követői vagyunk, vigasztal, pedig értetlenkedünk, velünk marad, holott szavaiból semmit sem fogunk fel, megtart, pedig annyiszor megtagadjuk, és kétségbe vonjuk hatalmát, erejét, lehetőségeit, isteni voltát. Mindezek ellenére szól hozzánk, hogy ne féljünk. Bízzunk, reménykedjünk, éljünk tovább kegyelméből és kegyelmével.
Mert ő helyet készít... Annyiszor nem látjuk értelmét a küzdelemnek, nem értjük, hogy mi a dolgunk a földön. Kétségbe vonjuk, hogy bárki is szeret, hogy megéri, hogy érdemes. Pedig mennyire az! Luther egyik nagy felismerése és vallomása volt, amikor az utolsó ítélet felől kérdezték, hogy mit tenne, azt válaszolta, hogy ha tudná is, hogy holnap jön el a világ vége, ma még elültetne egy fát. A felelősség tudatában, az élet reménységében élni ezt jelenti: nem félni, a jelenben élni és élni hagyni, segíteni, munkánkat és feladatunkat ellátni, és mégis készen állni. Készen állni arra, hogy a helyünkre kerüljünk. Mert a helyünket ő készíti. Ez a hely már számunkra készen áll. Már nem egy istentisztelet keretében kérdeztem, hogy a helyeden vagy? Ott, ahol te te vagy, Isten szeretett, megváltott gyermeke, elhívott követője - még ha félsz is, még ha olykor el is tévedsz. Keresed a helyed? Helyed van a világban. Kész helyed, ami egyedül a tiéd, amit neked készítettek. ahol Isten gyermekeként nincs mitől tartanod, nincs kitől félned. Készülj te is, hogy a helyedet felismerd, azt elfogadd és elfoglald. Készülj, hogy betöltsd Istentől rád szabott életedet. Élj, hass, alkoss, gyarapíts felelősségteljesen. Élj annak tudatában, hogy életed ajándék. Éld az Istentől kapott élet mindennapjait az ő erejével Jézus Krisztus által. ÁMEN

2007. március 15.
«...elszéledtek, és engem egyedül hagytok, de én mégsem vagyok egyedül, mert az Atya velem van.» Jn 16,32
Győztes szabadságharc és forradalom csak ott lehet, ahol közös a cél, ahol összefogás van, ahol értik egymást az emberek. De van egy probléma, hogy valaki mindig feladja, a társaság előbb-utóbb elszéled, és a kitartóbbak egyszer csak azt veszik észre, egyedül vannak, magukra maradtak. A szabadságért való küzdelem valami ilyesmi lehet. Ezrek, százezrek, milliók indulnak útnak, de senki sem érzi azt, hogy célba ért volna. Küzdelmek, harcok, lemondások, vér. A végén keserűség, csend, hatalmas csend. A tömeg indul útnak, de közben felmorzsolódik. Mindenkinek akad valami dolga, valami fontosabb kötelessége, a köz fölött győzedelmeskedik az egyén, az egyén, aki végül egyedül marad. Ilyen a világunk: erre nevel a család, a környezet, a média. Csak magaddal kell foglalkoznod, csak te boldogulj, ne is törődj senki mással. Ma talán ezt sugallják anyaországon belül és kívül: ne keresd az ünneplő közösséget, ne is ünnepelj, menekülj csendes magányba távol a veszélytől. Ilyen lett az ünnep. Megkeseredett. És az ünneplő ember ott áll elkeseredett magányában, nincstelenül. Mert ki az, aki egyedül ünnepelni tud, és az milyen ünnep?
Ma emlékezünk. Hősökre emlékezünk, akik nem így gondolkoztak. Azokra gondolunk, akik szabadságot és szerelmet akartak, de szabadságért szerelmet, szerelemért életet adtak volna és adtak is. Ma azokra emlékezünk, akiknek fontos volt a haza, akik tudták, hogy ez a fogalom, és a hazaszeretet mit is takar. Olyanokra, akik nyitott fülekkel jártak, mert hallották, hogy hív a haza. És cselekedtek. Építeni akartak. Építeni, és gyógyítani, nem pedig rombolni. Hazát építettek. Szóból, hitből, meggyőződésből, ismeretből, ha kellett, vérből is. Nem voltak egyedül, de sokszor biztos nagyon magányosak voltak. De építettek. És tudták, hogy az építéshez tanulniuk kell: nyelvet, elsősorban az anyanyelvet, mértant, számtant, Isten-ismeretet. Olvasni kell, tájékozódni. Szétnézni a világban, és ott alaposan szétnézve, sok mindent megtanulva hazatérni és a szerzett tudást kamatoztatni. Az ősök tudtak. Küzdöttek. Harcoltak. Valahol otthon voltak a világban, és tudták, hogy szabadok, Isten által szabadok, és tudták, hogy ez a szabadság felelősséggel és feladattal jár!
Ezzel szemben mi a mai világban a technika forradalmát éljük meg, amikor azért kell harcot vívni, hogy szabaduljunk a függőségekből, annak hitéből, hogy a monitor mögé bújva lehet közösséget teremteni, a magányt eloszlatni. Észre sem vesszük, de a szabadság szavát félreértve szabadosságra nevel és kényszerít bennünket a család, a környezet. Szeretetet hirdetve lázítunk. Siratunk határokat és közben határtalanul bomlasztunk. Történelmi igazságtalanságokat hangoztatunk és közben magunk is igazságtalanok vagyunk. Elítélünk, mert szabadságjogainkat sértve, megkárosítva érezzük, közben még azokkal a jogokkal sem élünk, amiket a törvények biztosítanak. Szabadság helyett szabadosságban élünk, és másokat jogtalanul és igazságtalanul beskatulyázunk. Elhatárolódunk és közben bennünket szigetelnek el. Egységet hirdetünk, de közben megosztanak bennünket ezernyi apró dolgok. Követésre hívunk, miközben magunk sem tudjuk, merre az út. Hangzatosan csengő üres szavakkal köpjük szembe a másik arcát. A szabadság szabályokkal jár, rendre törekszik, de mi felfordulást, káoszt okozunk. Küzdünk, hogy éljünk, miközben mások a számunkra életet jelentő dolgok ellen küzdenek.
A közösség elszéled. Mindenki a maga otthonába megy. A forradalom lezajlott, a keresztre feszítés megtörtént, az ellenség egyedül maradt, halott. Csend lett. Nagy és néma csend.
A mi forradalmunk elbukott. Kudarcot vallottunk, mert nem voltunk kitartóak, mert Isten másképp végzett. A szabadság másképp jött el. De mi azt elfogadni nem tudjuk. A szabadság a világ nyomorúságával szembesít, de mi nem hiszünk, mi nem bízunk, mert nem halljuk a szót, amely otthont teremt, hazát ad, amely legyőzi a világ zaját, amelyről azt hisszük, hogy elavult, ósdi, magára maradt. Pedig ez a szabadság karnyújtásnyira van tőlünk, de nincs kedvünk, erőnk már még a karunkat kinyújtani sem. Bénító közöny és érdektelenség uralkodik el rajtunk, és a kétségbeesés, hogy mennyire magunk vagyunk.
De én mégsem vagyok egyedül! Ez a mai igénk hatalmas és forradalmi felismerése! Mégsem vagy egyedül. Nézd meg, nézz körül, mennyi embernek fontos. A családodnak fontos vagy, az osztályközösségben számítanak rád, a humorodra, a kedvességedre, a házidra, a bő könyv, ill. dvd-táradra, számítanak a segítségedre, a jóindulatodra. az odaadásodra. Arra, hogy nem akarsz te sem egyedül lenni, hanem keresel. Társat, bajtársat, osztálytársat, padtársat, életed társát, munkatársat. Valakit, akivel megoszthatod a bút, az örömöt, a gondolataidat. És aki megért. Szabadságot keresel, szabadság után vágysz? Azt hiszed, ebben egyedül maradtál?
Bízz! Ne a saját erődben, mert az látod, hogy ellankad!
Bízz! Ne a saját tudományodban, mert látod, hogy félrevezet.
Bízz! Ne a saját hatalmadban, mert látod, az visszaéléshez vezet.
Bízz a szabadság Urában, aki nem hagy egyedül, nem enged elveszni, eltévelyedni, rendet teremt benned és körülötted, felelősségvállalásra tanít, odaadásra és jóindulatra. Megtanít adni, hogy elfogadni tudj, elfogadni, hogy adni tudj. Megtanít odaszánni mindent azért, hogy igazán szabad légy minden hamisságtól és gonoszságtól. Megtanít igazán szabadon élni. Hitben, reménységben és szeretetben. Jézus Krisztusban. ÁMEN


2007. március 12.
«közületek egy elárul engem.» Jn 13,21
Ki az közülünk, aki úgy gondolja, hogy őt még nem árulta el soha senki? A mai történetünk egy olyan érzést ír le, amit szerintem minden ember át tud érezni, igaz, általában múlt időben: elárultak. Döbbenetes ez az érzés. Az emberi kapcsolatokról sok mindent elárul. Jézus szenvedéstörténetével kapcsolatban feltételezem, a leginkább ez az, amit igazán minden ember átérezhet: az árulás tényét.
A közelgő virágvasárnap "hozsánna-- kiáltása visszhangozhat a fülünkben, amikor aztán arról beszélünk, hogy árulás történik. De ki is lehet az áruló? Ki árulhatta el Jézust és miért, és persze ki az, aki engem elárulna, miért, mi okból, vagy mi célból?
Az árulás kérdése nehéz. A történelem is tele van árulásokkal. Talán a legdöbbenetesebb példa a Német Demokratikus Köztársaság Stasi-jának, azaz állambiztonsági hivatalának működése, amelyről utólag kiderült, hogy szinte minden negyedik lakost beszervezte munkatársai, besúgói közé. Képzeljétek el! Minden negyedik ember jelentett. Egy átlagos családból egy személy... Egy megbolydult politikai rendszer áldozatai és kiszolgálói voltak ők, akik nem ismertek se Istent, se embert, csak magukra néztek.
Ezek közül is talán a legszörnyűbb példa az, amikor valakiről kiderült, már a házassága célja az volt, hogy beférkőzzön az ember életébe, hogy minél több információt szerezzen állítólagos hitveséről. Mindez utólag derült ki.
Történetünkben Jézus előzetesen szól: közületek egy elárul engem..., majd Péternek mondja, mire a kakas megszólal, háromszor tagadsz meg engem.- Hát nem döbbenetes, ha azzal szembesítenek, amit talán az ember tervez? Vagy olyan dolgot mond, amit különben a jelenben el sem tud képzelni az ember?
Az árulás ténye azonban mindennapi tapasztalás. Hányszor érezzük, hogy elárulja a barátságunkat az, akiben különben szinte vakon megbíztunk, elárulja a szerelmet a kedves valaki más kedvéért, vagy éppen dühében, elárul a testvér, az osztálytárs, csak hogy kedvesebb legyen a szülőnek vagy a tanárnak. De elárulhat a szülő, a tanár is... Hányszor ért bennünket ilyen rettentő érzés.
Készülünk az 1848-49-es forradalom és szabadságharc emléknapjára. Ha nézzük a forradalom 12 pontját, követeléseiket, aztán a bekövetkezett leverést, láthatjuk, mennyi árulója lett, mennyien lettek tagadókká, hűtlenekké. Figyeljük a 20. század történelmét, és láthatjuk, hányszor árultak el bennünket, tagadtak meg minket, lettünk kollektív bűnösök és egyben politikai rendszerek kiszolgálói. Mindent megteszünk egyéni életünk boldogulásáért. Valóban megfeledkezünk emberről, hazáról, békéről, szabadságról, szeretetről, Istenről egyaránt. Mindent félre dobunk, csak menthessük az irhánk, csak legyen elképzeléseink szerint minden. Ha kell, az anyánkat is meg fogjuk tagadni? Jézus története példázza, hogy bármennyire is hangzik hihetetlenül, bármennyire is csodálkozunk, nézünk mi is zavartan, de igen, mindenre képesek vagyunk. A Passió című filmnek az a része, amelyben Jézust ostorozni kezdik, és a jelenet perceken át zajlik, különböző fájdalmasabbnál fájdalmasabb eszközzel, ez a jelenet kitörölhetetlen az emlékeimből. Ez tükrözi talán a leginkább, hogy az ember képes minden emberi érzést megtagadni, a legalapvetőbb emberséges gesztust is elárulni, ha arról van szó, hogy az életét mentse.
Jézusnak, és egymásnak is árulói vagyunk. Sőt, olykor önmagunkat is eláruljuk.
Mai történetünk nem csak kétezer éve, az utolsó vacsora közösségében lezajlott esemény, hanem naponta ismétlődő tagadás és árulás. És milyen érdekes, Jézus mégis ott ül a tanítványai között. Egyedül ő nem menti az életét, nem menekül a rá váró ostorcsapások, a koncepciós per, a halálos ítélet és az egyik legkegyetlenebb halál elől, hanem készül rá imádságban, böjttel és hittel. Egyedül ő nem árulja el az emberiséget, hanem következetesen kitart amellett, amit hirdet, amit maga is tanított, ami arról szól, hogy az Isten szeretet. Egyedül Jézus nem árult el engem, téged, senkit sem közülünk, még ha sokszor így is éreztük, ő akkor sem hagyott magunkra. Hallgatásunkban ő tudott igazán velünk hallgatni, sírásaink közepette igazán velünk sírni, örömünkben őszintén, irigység nélkül osztozni. Pedig annyiszor elárultuk őt és egymást, ő mégis a szeretet fontosságáról beszél. Tapasztaljuk meg ezt a szeretetet, fogadjuk el, és részesítsünk másokat is ebben a kegyelemben. Ámen


2007. március 5-én vendégigehirdetőnk NAGY Zoltán nagyalásonyi evangélikus lelkész volt.

2007. február 19. Power Point - Lecke a vadludaktól- letölthető a http://www.jonas.try.hu/ oldalról a "frissítések" menüből - feb.28-ai feltöltés.

2007. február 12-én vendégigehirdetőnk Nagy Ákos Róbert esperes-lelkész volt.

2007. február 5.
«Legyen a ti hitetek szerint!» Mt 9,29
A szem a lélek tükre. Annyi mindent elárul a tekintet. Elmondja gondolatodat is, és még ha nem is tudatosítjuk, hogy mit mond a másik tekintete, akkor is megkapjuk az üzenetet. Vajon ilyen beszédes-e a vakok tekintete? Találkoztatok már vakkal, olyannal, aki nem tudja, milyen színű a rózsa, csak az illatát érezheti, aki nem tudja, milyen a kék szemű, vagy barna hajú ember, akinek nem mond semmit az, hogy fekete, meg fehér? Akinek mindegy, magas, kövér, alacsony vagy sovány? Gondoljuk a helyzetükbe magunkat, és megtudjuk, mennyi előítélettől mentesek ezek az emberek, akiknek nem fontos a külső megjelenés, nem számít a küllem, hanem tényleg csak a belsőre figyelnek. Néha bizony jó lenne vaknak lenni, és így élni az életet. Bár a vakságnak vannak előnyei is, de azért ne feledkezzünk meg a hátrányokról, amik nyilván sokkal nagyobb számban sorolhatóak. A ráutaltság, a kiszolgáltatottság, és még sorolhatnám.
De van másféle vakság is, mint például a szerelem, amikor minden rózsaszín, a kedves mindenben tökéletes, hibátlan, ő maga a megtestesült herceg, vagy hercegnő. Aztán persze később a hibák is kiderülnek, de addigra az ember már vagy megszerette olyannyira a másikat, hogy a hibáit is elfogadja, vagy nyilván keres egy következő, természetesen csak és kizárólag tökéletes partnert.
Aztán van az a fajta vakság, amikor valami eszme tesz azzá. Nem látok mást, csak és kizárólag a saját jogaimat, csak és kizárólag azokat a szempontokat, amikben megvilágosodtam. Fanatikusan követem a tant, a hirdetett eszmét, és közben nem ismerek sem embert, és igazából Istent sem. Vakság lehet ez is.
Vakká tehet a gazdagság is. Mielőtt csak és kizárólag a pénzre gondolnátok - jogosan, azért ne feledkezzünk meg másfajta gazdagságokról sem, mint pl. a tudás, az ismeret, ami bizony elvakíthat. Annak hitét gerjesztheti bennünk, hogy kizárólagosan és tökéletesen tudjuk, miről van szó, miről beszélünk. A magunk hitt igazsága olyannyira vakká tehet, hogy észre sem vesszük, mennyire elvakultan hajtjuk a saját, előítéletekre, felületes ismeretre épülő. badarságainkat.
Ugye mennyire vakok tudunk lenni? Mennyi minden elvakíthat bennünket? Mennyi minden kápráztathatja vagy ronthatja el látásunkat?
A Jézussal való találkozás a vakság felismerésével. A történetbeli két vak ember könyörületet kér Jézustól, és nem is fogalmazzák meg egyértelműen, hogy kérésük lényege a szemük, a látásuk helyreállítása. Jézus nem cselekszik rögtön, hanem azt kérdezi, elhiszed-e, hogy könyörülni tud? Elhiszed, hogy hatalmában áll helyreállítani a vakság okozta rendetlenséget? Helyreállítja a színeket, az arányokat, a jó ás a rossz közötti különbségtétel mértékét?
Ma az ember, ha a szeme romlik, szemüveget, kontaktlencsét hord, bizonyos esetekben drága műtétekre költ. Sokan hiúsági kérdést csinálnak a szemüveg hordásából. Van, akinek nem kellene, de azt hiszi, ezzel intelligensebb, okosabb, mások alig akarják beismerni, hogy szemüveg nélkül egyre nehezebben olvassák le a tábláról a szöveget. A lelki vakság lehet ugyanilyen hiúsági kérdés. Mit szólnak hozzá, ha beismerem, ha belátom, mennyire vak voltam, mit szólnak a változáshoz, amit az okoz, hogy Isten könyörült rajtam, és én ezt tudom, eszerint élek, ehhez mérem az életem, és nem vagyok többé vak, hanem látok. Látok. Látom, ha vétkezem, látom, ha hálátlan vagyok, látom, hogy könyörül, látom, hogy szeret és gyógyít. Látom, hogy mindezt teszi velem, de teszi mással, talán általam is. Látom, hogy él az Úr, és könyörül rajtam. Hiszitek-e, hogy meg tudja tenni? Legyen a ti hitetek szerint!
ÁMEN

2007. január 29-ei istentisztelet a náthaláz következtében elrendelt tanítási szünet okán elmaradt.

2007. január 22.
«Kérlek, ne gyötörtj engem!» Lk ,8,28
Ugye ismerős a történet, hiszen két hete is ezt a történetet olvastuk fel, és akkor épp azt a mondatát emeltük ki az igeszakasznak, ami így hangzik, "mi közöm hozzád Jézus, a magasságos Isten fia?- A megszállott gadarai folytatja ezt a gondolatsort ezzel a furcsa kéréssel: "kérlek, ne gyötörj engem!-
Azt hiszem, sokszor gondolja úgy az ember, hogy az Istennel való kapcsolat gyötrődést jelenthet. Különösen sokan gondolják ezt talán iskolánkkal, annak diákjaival kapcsolatban is, hiszen azt hiszik, az idejárók szentek lesznek, papok apácák, akiket szigorú rendi fegyelem vesz körül. Talán bizonyos dolgokban igaz ez a külső megállapítás, de sok mindenben eltúlzott is.
A külső megítélők számára az Istennel kapcsolatba kerülő, a hívő ember olyannak tűnhet, mint aki a világ számos dolgáról lemondva életvitelében gyötrődik. A kívülálló szempontjából ugyanis a hit dolga csupa lemondással jár, és nem láthatja és talán nem is keresi a hit dolgainak pozitív megtapasztalását, amit azonban a hívő ember naponta átél, megtapasztal. Ugyanakkor az előítélet is megvan ezen kívülállókban, hiszen külső szemlélőként ítélkeznek a hívők közösségének, a gyülekezetnek az létéről, ez alapján hiszik tévesen azt, hogy az Istennel való kapcsolat csupa lemondás.
Az Istenhez való kötődést ezért sokan nem akarják felvállalni, mert ez a kötődés változást jelent alapvető kérdésekben, mint például az értékrend, az ember, azaz a felebarát tisztelete, a segítségnyújtás, a másik emberre való odafigyelés, az önfeláldozás, sok dolognak az odaszánása, stb. Úgy tűnik, hogy az Istennel való találkozás, és az ebből adódó Istent követés következménye alapvető hatással van az ember életére. Ezt láthatjuk a történetben is. A gadarai megszállott, egyes bibliakutatók szerint tudathasadásos ember gyógyulásának lehetünk tanúi valamilyen furcsa, ismeretlen,behatárolhatatlan, megfogalmazhatatlan és felfoghatatlan hatalom következtében, amitől nem csoda, ha tart az ember, amitől ódzkodik, hiszen ezt az erőt nem uralhatja, nem befolyásolhatja, pusztán csak tanúja lehet annak, hogy ez az erő hatással van. Csoda hát, hogy az, aki ennek az erőnek külső szemlélője, a találkozás során, az első alkalommal megretten, és védekezni próbál? Meglepő hát, hogy Isten közeledtét, közelségét gyötrelemként éli meg? Meglepő, hogy annyi ellensége van, akik megkérdőjelezik voltát, jelenlétét, hatalmát? Vajon miért?
Miért van az, hogy Jézus az általa olyan egyszerűen kifejezésre kerülő, olyan egyértelműen megfogalmazott és hirdetett, és legfőképp megélt dolgok miatt elutasítást tapasztal? Pedig közeledésével, az emberekkel való találkozása alkalmával azt hirdeti és juttatja kifejezésre, hogy Isten az ő oldalukon áll, és szereti őket. Pontosan ezzel szerzett olyan sok ellenséget magának. A hatalmasok, az erőszakoskodók, a pénzemberek, a hazugok, a ravaszkodók és a képmutatók folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy keresztbe tegyenek neki, míg végül szó szerint keresztre feszítették. Jézus közeledésének a célja nem a gyötrés szándéka volt, hanem épp az hogy a magukra hagyatottakkal, a megfélemlítettekkel, a foglyokkal, a betegekkel, a kiszolgáltatottakkal és a meggyötörtekkel törődött, társadalmi helyzetüktől függetlenül. Aki Őhozzá ment, nyitott fülre és nyitott szívre talált, akihez ő közeledett, az feloldozást nyert. Ez volt hát a titok, hogy az emberek újra bátorságot kaptak, friss levegőt a mindennapokhoz, új erőt a betegségben, megújult látást a világra, megújult hallást a szabadságról szóló hír meghallásához.
Meglelni a jót, felismerni a gonoszt, megszabadítani a gyötrődőket gyötrelmeikből. Ezt tette és teszi Jézus. Új volt, amit hitt, amit gondolt, amit cselekedett. Sokan megijedtek és megijednek ma is, ha ezzel a hatalommal és erővel találkoznak. Ne félelmeink uralkodjanak el, ha Jézus közeledik hozzánk, és rámutat hiányosságainkra. Ne a félelmeink irányítsanak, ha életünkben a Jézussal való találkozás következtében változás áll be, hanem halljuk meg bíztató szavát, tapasztaljuk meg gyógyító erejét, lássuk meg szabadító hatalmát és éljünk általa és őbenne minden napon.
ÁMEN

2007. január 15.
«Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj!» Lk 7,1-10
A kapernaumi százados története több szempontból is izgalmas. Egyrészt hittanból ha tanuljuk, a fejezetnek az a címe, hogy "Jézus a távolból tanít-, másrészt erre a választ is megtaláljuk,ami nem mindennapi.
A százados számára fontos a munkatárs, az alattvaló, a beosztott, az ember. Bár nyilván lenne utánpótlás a beteg szolga helyére, de ő Jézusért küld, Jézus elé megy, hogy őt kérje, gyógyítsa meg szolgáját. Az emberi felelősség és az emberi alázat kettős oldala mutatkozik meg ebben a történetben többféleképpen.
Egyrészt a százados számára nem mindegy, mi történik felebarátjával, hogy az él-e, hal-e. Nem is mond le róla, nem hagyja bajában magára, hanem keresi a gyógyulás, a gyógyítás lehetőségét. Tudja azt is, hogy neki nincs hatalmában a szolgája élete fölötti rendelkezés, nem döntheti el, annak mikor érjen véget élete, hanem Jézushoz fordul.
Másrészt meglepő, hogy római katonaként, azaz nem zsidóként és csak következtethetőleg vallásosként fordul Jézushoz. Nyilván hallotta hírét, így ismeri hatalmát és el is fogadja azt. Nem kételkedik. Olyannyira nem, hogy a maga példájából kiindulva mondja, hogy ha neki századosként van hatalma beosztottjait utasítani, Jézusnak is van hatalma távolból gyógyítani.
Harmadrészt ez a nyilván magas rangú személy, aki mai körülmények között minden bizonnyal gazdagon berendezett házban, jó módban, irigylésre méltó körülmények között élne, azt mondja, nem csak azért nem fontos, hogy Jézus elmenjen hozzá, mert Jézusnak hatalmában áll távolról is gyógyítani, hanem azt is elismeri, hogy ő erre az isteni látogatásra méltatlan. Vajon mit juttat ezzel kifejezésre? Azt, hogy nem kíván rangjával visszaélni? Nincs hatalmában rangjából adódóan Istentől többet elvárni, nem jogosult Isten nevében többre, mint bárki más, sőt, rangja, tisztsége ellenére is ugyanolyan méltatlan, mint bárki más?
Végezetül érdekes a személyisége abból a szempontból, amit a mai pszichológusok úgy is minősítenek, mint a vezető szerephez nyújtott emberek betegsége, mentális sérülése. EZ az ember nem szállt el magától. Ez az ember továbbra is embertársként és felebarátként fordul szolgatársához. Fontos neki az az egyszerű, szerencsétlen ember.
A kapernaumi százados hite megfogalmazhatatlan és nem definiálható, de nyilvánvaló. Mindent megtesz azért, hogy szolgáját megmentse, ezért Jézushoz küld, rá bízza, rá meri bízni Istenre az amúgy őrá bízott embert. Jézustól kér segítséget, tőle vár megoldást. Vezetőként mindenképpen példát mutat többféleképpen mutat példát:
Alázata megnyilvánul abban, hogy kifejezi,
nem mindenható,
méltatlan, és minden más emberhez hasonlóan gyarló,
tudja a helyét Istennel szemben, és így alázata őszinte és nem képmutató,
nem vár viszonzást, pedig ő építette a zsinagógát.
Emberségében kinyilvánítja, hogy
fontos számára a másik, még ha beosztott, alattvaló is,
felebarátként és partnerként kezeli a másikat,
mindent megtesz azért, hogy segítsen,
odafigyel, és bajéban társát, beosztottját nem hagyja magára, hanem szükség szerint segítségére siet.
A kapernaumi százados története nem feltétlenül csak Jézus gyógyító hatalmáról, hanem arról is szól, hogy egy vezető szerepben lévő, hangadó, meghatározó személy hogy is viszonyul társaihoz. A történet rólad és rólam is szól, akik az osztályközösségben, az iskolában más más szerepkörben éljük meg mindennapjainkat. Ezért fontos tudnunk, hogy nem lehetünk fellengzősek, nem szállhatunk el képességeink miatt, nem vagyunk többek, vagy másak, mert egy-egy tantárgy terén kiemelkedünk a többiek közül, vagy alapvetően mert ebbe az iskolába járunk. Isten előtt ugyanolyan méltatlanok vagyunk, mint bárki más, és Isten mégis meghallja szavunkat, meghallgatja imánkat, kérésünket, és minden méltatlanságunk ellenére is elindul felénk, szavának ereje gyógyít és bekötöz. A történet szól rólunk, és nekünk. Mércét, tükröt állít elénk, és ha ehhez mérjük magunkat, ezzel szembesülünk, megláthatjuk, hogy valóban emberségesek vagyunk-e társainkkal szemben, vagy embertelen önzőségben élünk.
Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, hanem csak szólj, és meggyógyul a szolgád.
ÁMEN


2007. január 8.
«Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia?» Mk. 5,7
Vajon ki mindenkihez szeretnénk, ha közünk lenne, és ki mindenki az, akire azt mondjuk, nincs hozzá közünk, jobb lenne, ha nem kerülnénk vele közösségbe, ha nem lenne vele kapcsolatunk? Új év van, és az új év alkalmával annyi mindenkinek kívánunk sok minden jót és szépet, hogy szinte már számon sem tudjuk tartani. Új év van, és ilyenkor az új kezdetének örömére különböző elhatározásokat is megfogalmazunk,mi mindenen szeretnénk változtatni, mit akarunk másképp? Valóban a jobb és a szebb reményében látunk neki az évnek. Azaz elhatározásra jutunk annak kérdésében, mi az, amit az életünkben fontosabbnak, vagy elhanyagolhatónak tartunk.
Mai rövid igeszakaszunk a Jézussal való találkozás egy határszabó, a lényeget kereső kérdése: "Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságos Isten Fia?- Ez a kérdés alapvetően a gonosz kérdése. A megszállott gadarai emberben lakozó gonosz kérdezi ezt Jézustól, kifejezve elhatárolódását, megfogalmazva, hogy életében Jézusnak nincs helye. Ugyanakkor valami újnak is a kezdete ez. A gyógyulás kezdete.
A gonosznak valóban nincs köze Jézushoz, és ezt maga az Úr is kifejezi, de köze van a gonosz által megszállt, fogva tartott, uralt emberhez. Neki az ember a fontos, a személy, aki tehetetlen elszenvedője a gonosz uralmának, ugyanakkor vágyakozik a szabadulás, a szabadság után.
Új év van, új lehetőségeket keresünk, újévi fogadalmakat teszünk, új erővel, új lendülettel, tervvel kezdünk hozzá. De vajon sikerül-e szabadulni a múlt terhétől, a múlt rabságától, attól, ami megszállottá tesz, ami rabul ejtett, ami azt kérdezi és kérdezteti velünk, mi közünk hozzá, Hozzá, a magasságos Isten Fiához, a Megváltóhoz, Szabadítónkhoz?
Mi közünk is lehetne? Tán rossz az nekünk, ha van közünk? Rossz az, ha ő van velünk? Vajon miért kellene tőle elhatárolódni,mi rosszat akar, miért kellene elküldeni? Talán mert így lelkiismeretünk az Ő igéje által meghatározott lelkiismeret lesz, amiben elsődlegesen az ember a fontos, és nem a gazdagság, a vagyon? Az oly sokszor értékesnek hitt vagy tartott bóvli, vagy földi hívság helyett a szülő, a testvér, a barát, a szomszéd, a felebarát a fontos, és nem a karácsonyi ajándékok pénzben mérhető értéke?
El kellene határolódnunk, mert ő ad, mert csak ő ad igazán érdektelenül, igazán szívből, nem akármit, hanem mindent a mi életünkért? "Mi közöm hozzád-? Nagyon is sok a közünk hozzá, fontosak a vele való találkozások, amikor megnyugtat, megáld, amikor megvigasztal, kegyelmébe fogad, amikor megszabadít mindattól, ami különben olyannyira magához láncol, hogy szinte már fojtogat. Közünk van hozzá, mert egyedül ő fogad el bennünket olyanokként, amilyenek vagyunk. Egyedül ő akar azért változtatni rajtunk, mert tudja, az a jó nekünk. Az nekünk fontos, nekünk hasznos. Egyedül ő az, aki értünk teszi azt, hogy közeledik hozzánk, amikor a gonosz lélek azt kérdezteti velünk, "mi közöm hozzád?-
Az elkezdett év is teli van találkozásokkal. Teli van alkalmakkal, lehetőségekkel a megtisztulásra, a gyógyulásra. Ezeknek a találkozásoknak nem más a céljuk, minthogy gyógyuljunk, megszabaduljunk, megszentelődjünk. Hogy hírét vegyük és adjuk annak, hogy milyen nagy dolgokat tesz velünk vagy másokkal az Úr Isten. Akiket Jézus meggyógyít, azok élete fölött ő rendelkezik isteni mindentudásával és hatalmával. A gyógyult, megszabadult, a Jézussal találkozott és vele kapcsolatban maradó személy pedig életével hirdeti Isten országának evangéliumát.
Halljuk meg hívó szavát, örüljünk, ha vele találkozhatunk, örüljünk, ha betér hozzánk, örüljünk, mert Ővele lesz teljes ez az év, általa lesz békés és áldott annak minden napja. és ő ad vigasztalást, erőt és kitartást a megpróbáltatások idején.
ÁMEN


2006. december 11.
Textus: Zsolt 132,3-5
«Nem megyek be addig házamba, nem fekszem le fekvőhelyemre, szememet nem hagyom aludni, szempilláimat nyugodni, míg nem találok helyet az Úrnak, lakóhelyet Jákób erős Istenének!»
Vajon hol lakik az Úr Isten?
Ilyenkor, karácsony közeledtével különösen is érdekes a kérdés, hiszen azt mondjuk, hogy az Úr érkezésére, emberré lételére emlékezve ünnepelünk. A zsoltáríró szerint az Úr Isten Jeruzsálemben lakik. A karácsonyi történet szerint Betlehemben születik, Názáretinek hívják. De vajon hol lakik az Úr Isten?
Ennek a kérdésnek a feszültsége veti szét a világot.
Vannak, akik azt hiszik, az Úr Isten nem lakik, nem lakhat sehol, mert nincs.
Vannak, akik úgy gondolják, az Isten szertartásokban, tanításokban és bizonyos előírásokban lakik.
Mások azt gondolják, Isten mindenben megtalálható, minden az ő létezésének nyomát hordozza.
Bonyolultabbnál bonyolultabb filozófiai elméleteket sorolhatnánk, hol merre lakik az Úr Isten, de ezek egyike sem adna megnyugtató választ.
Hol lakik hát az Úr Isten?
Azt gondolom, mindenkinek magának kell ezt a kérdést megválaszolnia.
Az én válaszom erre a kérdésre az, hogy az Isten valahol közöttünk jelenik meg. Észrevétlenül küldi ma is az angyalait, hogy örömhírt közöljön velünk, hogy figyelmeztessen, hogy emlékeztessen. Lehet vele egyezkedni, és lehet vele perelni is. Jelen van az életünkben, ott lakik otthonunkban, beszél hozzánk, üzen, vígasztal, néha megfed.
Otthona az én otthonom, a munkahelyem, az iskolám, otthona az életem.
Hogy hol lakik az Isten? Advent idejében talán jobban érzékelhető módon valóban jelen van. Valóban egyre érezhetőbb közelsége. Érezhetőbb, hogy jelenléte meghatározza az embereket, akik egyre jobban törekednek a szeretetre, igyekeznek az örömszerzésben, törekednek a jóra.
Vajon hol lakik az Isten? Te mit gondolsz?
"Schéner Mihály Kossuth- és Munkácsy-díjas Templomok c. kiállításán így vall: "Valamit meglestünk Isten mérhetetlen arányaiból, valami nagyon kicsit, de ez is elég ahhoz, hogy otthont találjunk magunknak a nagyvilágban.- A templomtorony égre mutató újai fölemelik tekintetünket és szívünket. Emlékeztetnek bennünket a manapság elfeledett dimenzióra, a magasságra, s így, karácsonykor a betlehemi angyalsereg énekére: "Dicsőség a magasságban Istennek, a földön békesség a jóakaratú embereknek.
2006 karácsonyán, az ünnepben újra összeérhet az ég és a föld. Találkozhat a földi otthon ajándéka a Jézus által megígért mennyei hajlék reménységével. Ilyenkor, a téli hónapokban többet foglalkozunk a fizikai értelemben vett hajléktalanokkal, de reméljük, hogy a lelki hajléktalanok is hazatalálnak, hogy a betlehemi csillag fénye őket is elvezeti a Megváltóhoz, otthona az ő otthonuk, otthonuk az Ő otthona lesz. Ebben mi is lehetünk útjelzők, segítő útitársak." /Gáncs Péter, Fél hét után három perccel - Kossuth Rádió, 2006. december 7./
Kérjük Istent, hogy a betlehemi csillag vezetésével otthonunk, családunk, közösségeink hazataláljanak Krisztushoz, aki életünk minden napján velünk van. Így várjuk az ünnepet - az Ő kegyelméből! Bízzál!
ÁMEN

2006. december 4.
A hétkezdő istentisztelet elmaradt, a tanítást követően ugyanis FIRESZ-Délután volt a tornateremben. Bővebben külön menüpontban.

2006. november 27.
Textus: Zsolt 130,5-6
«Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében. Lelkem várja az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, mint az őrök a reggelt.»
Egy hónap múlva karácsony. A következő vasárnapon meggyújtjuk az adventi koszorú első gyertyáját. Várjuk-e az ünnepet? Készülünk rá? vagy csak a hétköznapok, az ajándékvásárlás rohama lesz életünkben jele annak, hogy karácsony közeledik, hogy ünnepre készülünk? Lesz időnk arra, hogy szívünket is feldíszítsük, lelkünket ünnepélyes ruhába öltöztessük, vagy csak a fenyőfa díszeleg? A decemberi ünnep felé közeledve egyre nagyobb a körülöttünk lévő sötétség, a világban is egyre nagyobb és nyilvánvalóbb a mélység, ami elválaszt bennünket Istentől, egyre kevésbé látjuk, hogy Isten jelen lenne, és egyre nehezebb kiáltani a mélyből, hogy az Úr megszabadító keze fölemeljen bennünket. Pedig számtalan néma sikoly, gyenge, halk szó, elhaló segélykérés, egyre erőtlenebb hang szólal meg, kiált, figyelmeztet, csak épp nem halljuk meg, mint ahogy az Úr szavát sem. Túlzottan zaklatottá lett világunkban nincs alkalom, nincs idő, nincs sokszor már lehetőség sem. Pedig a mélységet naponta megtapasztaljuk.
Kilátástalan a helyzet olyan sokszor az életünkben - már gyermekként is van, aki megtapasztalja ezt:
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor családi viták, szülői veszekedések, neaddjIsten verekedések tanúja a gyermek,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor az apa, avagy az anya alkoholos mámorában tér újra haza és bántalmaz szóban, tettleg, éppen azt, akit ér,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor a szülők válnak, mert valami megszakadt közöttük, és nem látják és már nem is keresik lehetőségét annak, hogy a család együtt maradjon,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor az egyik szülő helyett annak halálhíre fogadja a családot,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor a gyermek azt tapasztalja, ő nem számít, nem fontos, nem figyelnek rá,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor csalódunk, mert kiderül, hogy szerettünk, lop, csal, hazudik,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor a magányos gyermek elhagyatottságában különböző eszközökhöz nyúl, mert azt hiszi, hogy így eléri, hogy észrevegyék, hogy figyeljenek rá,
• kilátástalanul nagy a mélység, amikor ilyen helyzetekben azt hisszük, nem szabad, nem lehet kiáltani, nincs segítség, nincs kilátás, nincs megoldás, csak a nagy-nagy mélység.
Vajon ilyen élethelyzetekben mit várjunk, vajon ilyen sötétségben hol lehet a fény forrása, vajon ilyenkor hogy lehet észrevenni, hogy van, aki figyel ránk, van, aki nem enged el, van, akinek fontosak vagyunk?
Advent közeledik - a várakozás ideje. A reménység ideje, amikor sorra gyulladnak meg a reménység gyertyái, sorra nagyobb a fény, sorra több a láng, mígnem megjelenik az angyalok serege, a pásztorok hada, a napkeleti bölcsek alázatos társasága, és teljes dicsőségében megjelenik az Úr, hogy hirdesse szeretetét, nyújtsa segítő kezét, adja gazdagságát.
Várod őt? Várod a reggelt? Jobban várod, mint azok, akiknek ezzel az őrzés feladata ér véget? Mit vársz az ünneptől, és mit teszel azért, hogy az ünnep teljesebb legyen, szeretetteljesebb, áldott mindennemű mélység ellenére, áldott a gond, a baj, a gyász, a félelem, a magány ellenére. Gyere, készüljünk együtt a Szabadító fogadására. Kérjük őt, hogy térjen be otthonunkba, a családunk közösségébe, árvaságunk, magányunk, elhagyatottságunk, csalódottságunk mindennapjaiba. Kérjük őt, hogy ránk ragyogjon szeretete, kérjük, hogy a sok-sok mélység ellenére, ami akadályként, teherként, kudarcként, küzdelemként olyan sötétté teszi