Elöljáróban le kell szögeznem, hogy soha nem voltam cserkész - mint még annyi más sem -, és szinte felnôttkoromig nem is tudtam semmit errôl a mozgalomról. Eleinte úgy láttam, hogy a kommunista úttörômozgalom vallásos változata, de hamar rá kellett jönnöm, hogy pont fordítva van. Az úttörômozgalom másolta le a régóta sikeres cserkészetet, sikertelenül, mert a szívét és az eszét vették ki: a hitet és a hazaszeretetet. Ilymódon cserkésztáborban sem jártam soha, sehol, hát még Córdobában. Így aztán elég izgalmasnak ígérkezett ez a kirándulás. Eredetileg egy táborzáró Istentiszteletrôl, áhítatról volt szó a lányok táborában, végül a fiúkhoz mentem, és nem kevesebb, mint három teljes napra.

Az utazás és odatalálás izgalmai csak fokozták várakozásomat. Életemben csak egyszer (Hollandiába menet, 1992-ben) utaztam ennyit busszal. Az út azonban nem volt kellemetlen. Az ülés kényelmes, a táj - hajnaltól - szép volt. Amikor azonban a Los Reartes nevű buszmegállóban állva a távolodó busz után néztem, majd visszafelé, ahol a mintegy 750 kilométeres távolságban Buenos Airest sejtettem, összeszorult a szívem. Az elsôre világos volt, hogy nem ott vagyok, ahol a cserkészek várnak. Hogy jó helyen szálltam le, egy portás útbaigazításából kiderült: bólogatott, hogy Sí, sí, aquí este Los Reartes, más o menos diez kilometros de eso dirección. Nem szaporítom a szót, legyalogoltam a tíz kilométert, és pont amikor kezdtek lemondani a cserkészek arról, hogy odaérek, megérkeztem. Magamból kiindulva el tudtam képzelni, mennyire vágytak egy lelkész jelenlétére a táborban, de soha, egy pillanatra sem éreztették ezt velem. Én pedig igyekeztem mindenben részt venni. Játékokban, zászló fel- és levonásban, fürdésben, ételkészítésben és elfogyasztásban. Amikor pedig kedden délelôtt letelepedtünk egy fa alatt leterített ponyvára, már tudtunk egymásról pár dolgot, és amikor a Bibliáról kezdtem beszélni, többen figyeltek érdeklôdéssel, mint ahányan nem. Az áhítatban azt tartottam legfontosabbnak elmondani, hogy Isten bárhol, bármikor és bárki által megszólítható, és hogy bármi bajban vagy segítségre szorultság esetén lehet Hozzá fordulni. Jó beszélgetés alakult ki, és szívesen énekeltek is.
Ugyanaznap délben a lányok táborhelyére voltam hivatalos, amely két-három kilométerre volt a fiúkétól. Ott csak a nagyobb lányok voltak jelen, mert a kisebbek portyázni mentek. A fiúkat korábban gyakorlatilag egyáltalán nem ismertem, ezért volt jó, hogy az Istentiszelet elôtt két napot együtt voltunk. A lányok közül többeket viszont már ismertem a ZIK-bôl, a magyar oviból, és máshonnan. Így nem volt nagy gond, hogy csak az áhítat idejét töltöttem velük, tudtunk hasonló kiindulópontból beszélgetni, mint a fiúkkal, de egész máshová eljutni. Az imádság és az éneklés itt is hozzátartozott az alkalomhoz. Jó hangulatban tudtam az Isten szeretetérôl és hűségérôl szóló üzenetet átadni. Az alkalom után vendégül láttak egy finom ebéddel.
Mire a fiúkhoz visszaértem, már a postrenél tartottak, jutott nekem is dinnye. Délután túlélési gyakorlat volt, a fiúk megtanulták, hogy eltévedés esetén hogyan juthatnak vízhez, élelemhez, és mi mindent meg lehet enni az erdôben. A sült hangyát azóta is emlegetem.
Szerdára már csak a táborbontás és a hazautazás maradt hátra. Ez is jó hangulatban telt. Egy kis Villa Belgranoi városnézés és pizzavacsora után a buszon éjszakába nyúló nótázás következett, amit lassan-lassan nyomott csak el az alvók egyre népesebb táborának egyenletes szuszogása.
Mire mindenki felébredt és magához tért, már csak pár kváderre voltunk a Hungáriától, ahol a szülôk várták a gyerekeket. Tetszett, hogy közösen pakoltunk ki mindent a buszból, és volt energía egy ünnepélyes táborzárásra, melyen az ima megintcsak az én feladatom volt.
Merem mondani, hogy a végére összebarátkoztunk, és - a második bekezdés közepén leírtak fényében - különösen jól esett, hogy Kerekes Marci, a fiútábor vezetôje ôszintén és érezhetôen a többiek nevében is úgy köszönt el, hogy örültek, hogy velük voltam.
Remélem, hogy lesz folytatás...
Tóth L. Kristóf