Ugyanezen törvény alapján a jogalkalmazás legfelső kontrollját gyakorló államtanács tiltotta meg 1953-ban a saumure-i városi tanácsnak, hogy anyagilag támogassa egy, a településre papként visszatérni szándékozó fiatalember szemináriumi képzését. Az Európában talán a legszigorúbb ilyen törvény alól is vannak azért kivételek: az 1905-ben még nem Franciaországhoz tartozó három elzászi megyében ma is az 1801-es konkordátum van érvényben, így ott például a papok most is közalkalmazottak, Strasbourg érsekének kinevezéséhez viszont ugyancsak a kétszáz évvel ezelőtti megállapodás alapján a francia államfő jóváhagyására van szükség.

Franciaországban természetesen tilos vallási jelképek használata a közhivatalokban, bíróságokon, állami iskolákban nem ilyen egyértelmű ez ugyanakkor Európa egy másik nagy, katolikus többségű államában, Lengyelországban, ahol az alkotmány szintén szétválasztja ugyan az államot és az egyházat, a parlament alsó- és felsőházának, továbbá több kormányhivatalnak a falán mégis ott lóg a feszület. 1998-ban a lodzi bíróság elutasította egy ateista polgár panaszát, miszerint a városi önkormányzat tanácstermében lévő kereszt sérti a vallásszabadságot, és diszkriminálja őt; az 1990-ben odakerült katolikus szimbólum tehát maradhatott a helyén idézi fel a történetet az amerikai külügymisztériumnak a vallásszabadságról készített éves jelentése.

Nem merülhet föl hasonló probléma a 80-90 százalékban lutheránus Dániában, Norvégiában vagy Finnországban, ahol az alkotmány miközben hitet tesz a vallásszabadság mellett államegyházként nevezi meg a nemzeti evangélikus egyházat (Finnországban emellett a lakosság 1 százalékának lelki otthont adó orthodox egyházat is). Az államegyházaknak a kormány köteles költségvetési támogatást nyújtani, az általuk kötött házasságok egyenértékűek a polgáriakkal (Dániában ezt a jogot 1969-ben megkapta további 11, királyi dekrétummal elismert és 60 nem elismert felekezet is). Dániában ugyanakkor senki nem kötelezhető egyházi adó fizetésére, Norvégiában viszont minden állampolgár automatikusan tagja az államegyháznak, hacsak kifejezetten nem jelenti be egy másik felekezethez, illetve az ateista Norvég Humanista Egyesülethez (NHE) való csatlakozását, a királynak és a parlamenti képviselők felének pedig az államegyház tagjaiból kell kikerülniük igaz, az állam és az egyház erőteljesebb szétválasztásáért évek óta immár egyházi vezetők is szót emelnek. Ennek ellenére illetve a 70 ezer tagot számláló NHE és az oslói Muszlim Tanács bírósági keresetben is testet öltött tiltakozása dacára életbe lépett az 1995-ben elfogadott, a vallási ismeretekről és az etikaoktatásról szóló törvény, amely kötelezővé tette a keresztény vallás és erkölcs tanítását az iskolákban.

Noha elvben szét vannak választva, sajátos történelmi kapcsolatok fűzik egymáshoz az államot és az egyházat Németországban. Azoknak az egyházaknak, amelyek igényt tartanak a közjogi testületi jogállásra, egyebek mellett hitet kell tenniük az állam iránti feltétlen lojalitásuk mellett, cserébe adót vethetnek ki tagjaikra, amit az adóhivatal némi jutalék fejében beszed helyettük. Az állam anyagilag támogatja a náci rezsim közreműködésével elpusztított zsinagógák helyreállítását és keresztény templomok renoválását is. Igaz, az utóbbiak közül csak az 1803 előtt épültekét a napóleoni háborúk idején ugyanis az állam kisajátította az egyházi földeket, de miután ezzel megfosztotta az egyházakat a templomkarbantartáshoz szükséges pénz forrásától, kötelezettséget vállalt az ilyen terhek további viselésére.

Ami a vallásos meggyőződés mélységét és szélességét illeti, a jelek arra utalnak, hogy folytatódik Európa évtizedek, évszázadok óta tartó szekularizációja. A már említett Franciaországban például a népesség mindössze 8 százalékára tehető a gyakorló katolikusok száma. Németországban a lakosság egyharmadát kitevő katolikusok közül csak minden hatodik rendszeres, heti templomjáró, az ugyancsak egyharmadnyi evangélikus közül pedig csak minden huszonötödik. Ausztriában a négyötödnyi katolikus lakosság 17 százaléka vesz részt rendszeresen egyházi szertartásokon, ugyanakkor 1999-ben több mint 44 ezren szüntették meg egyházi tagságukat, 14 százalékkal többen, mint egy évvel korábban, és minden tizenegyedik osztrák ateistának vallja magát. Európa egyik leggyorsabban világiasodó társadalma mindazonáltal a holland, negyven év alatt a lakosság 76 százalékáról 40 százalékára csökkent az egyháztagok aránya, és sokan elidegenedtek egyházuk hivatalos hierarchiájától: a holland katolikusok többsége például elfogadna nős, illetve női papokat is. Belgiumban, ahol az állam költségvetési támogatást nyújt a hat elismert egyháznak, ugyanilyen támogatás jár a Nem Vallásos Filozófikus Közösségek Központi Tanácsának, amelynek tagszervezetei hivatalosan 350 ezer tagot tartanak nyilván, "híveik" számát viszont másfél millióra, a lakosság 15 százalékára teszik.

Az Európa szocializmustól megszabadult keleti felében a kilencvenes évek elején tapasztalt hitbuzgalmi reneszánsz több helyen kifulladóban van. Csehországban annyira, hogy tíz évvel a vallási felszabadulást is hozó bársonyos forradalom után egy közvélemény-kutatás során a megkérdezettek közel kétharmada ateistának vallotta magát, a zömmel lutheránus Észtországban pedig az egyházközségek a konfirmálások 65 százalékos csökkenéséről számoltak be az utóbbi években.

Az Európa és az Egyesült Államok között George W. Bush elnökké válása óta több kérdésben is éleződő ellentét valódi okát éppen a vallásosság intenzitásában véli fölfedezni a Financial Times brit napilap elemzője. Az egyre szekularizáltabb Európának egy olyan amerikai elnökkel kellene szót értenie, akit az amúgy is vallásosabb Amerika legintenzívebb hitéletet élő rétegei választottak meg. A 2000 novemberi elnökválasztás nemrég közzétett mélyelemzése ugyanis azt mutatja, hogy a legfontosabb választóvonalat republikánusok és demokraták között éppen a hitbuzgalom jelöli ki: szinte mindegyik nagyobb felekezet hívei közül minél többet jár valaki templomba, annál valószínűbb, hogy a republikánusokra szavaz, és fordítva, a ritka templomjárók, illetve -kerülők zöme a 2000-ben több szavazatot kapott, mégis vesztes demokratákra voksolt.

HVG 2001/35. szám 2001. szeptember 1.