Domine Jesu, miserere nobis!
Egy németországi evangélikus lapban ezzel a felkiáltással ér véget a Dominus Jesus című dokumentum értékelése. A szellemes fordulat kétséget és kétségbeesést fejez ki, a cikk szerzője, számos felelős protestáns egyházi vezetővel, teológussal együtt annak a véleményének ad hangot, hogy a dokumentum kedvezőtlen visszalépés az ökumenikus közeledés útján. Mások, főleg római katolikus szerzők, a dokumentum értékeit domborítják ki, s mellékesnek tüntetik fel azokat a kitételeket, melyeken számos protestáns fél háborog. E helyt nincs mód a dokumentum fogadtatását részletesen ismertetni, de nemcsak emiatt tekintünk el a recepciók elemzésétől. Előbb ugyanis magát a dokumentumot kell szemügyre vennünk. Kétségtelen ugyanis, hogy a magyar fordításban tizennyolc nyomtatott oldalnyi, 23 tételre osztott, s több mint száz jegyzetet tartalmazó dokumentumnak néhány erőteljes passzusa több-kevesebb okkal váltott ki heves ellenkezést, vitát, csüggedést vagy óvatos magyarázkodást. Az is kétségtelen másrészt, hogy az elvi állásfoglalásnak tekinthető dokumentum nem törekszik egyházjogi konzekvenciákra, nem sugallja az ökumenikus viszony megváltoztatását. Ám ha elfogadjuk azon római katolikus teológusok érvelését, hogy a dokumentum a II. Vatikáni Zsinathoz képest nem mond új dolgot, akkor azt kell mondanunk, hogy igen nagy naivitás uralkodott az ökumenikus mozgalmon belül atekintetben, hogy miképpen viszonyul a római katolikus egyház a nem római katolikus egyházakhoz, vagy legalábbis elhamarkodott volt azt remélni, hogy a II. Vatikáni Zsinat szóhasználata olyan jelentős áttörés lett volna, mely kézzelfogható közelségbe hozta volna az egység lehetőségét. Mielőtt azonban erre a súlyos ítéletre jutnánk, nézzük valóban magát a dokumentumot és annak állításait, nem feledve - s ezt újra hangsúlyozni kell -, hogy a dokumentum célja elsősorban a római katolikus egyházon belüli teológiai szóhasználat szabályozása.
VISSZA

1. Tartalmi ismertetés

A dokumentum egy rövid bevezetést (megindoklás és célkitűzés) követően hat fő részre valamint és a végén szintén egy rövid összegzés áll. A bevezetésből kiderül, hogy a nyilatkozat célja "tárgyalni Jézus Krisztus és az egyház egyetlen és egyetemesen üdvözítő voltának problematikáját." Ez a tárgyalás azonban nem rendszerezett formában adatik elő, hanem inkább állásfoglalás-szerűen: a dokumentum "újra elő akarja adni a katolikus hit ide vonatkozó tanítását, ugyanakkor megemlít néhány lényeges, további kutatásokra váró problémát és elutasít bizonyos téves vagy kétértelmű álláspontokat." (Az idézeteket a kézirat gyanánt megjelent magyar fordításból valók, s tekintettel az esetleges kiadásokra, nem oldalszámot, hanem a paragrafusokat adjuk meg hivatkozási helyként. "A Hittani Kongregáció Dominus Iesus nyilatkozata" Fordította: dr. Diós István, 3. §).
A dokumentumban tehát részben megerősítő, részben vitázó, részben pedig ellenkező vagy elvető elemek vannak. Ebből adódik a tárgyalás módszere, vagyis az, hogy a megjelölt témákat előbb a bibliai kinyilatkoztatás és a hagyomány fényében alátámasztja és megerősíti, azután a vitás területeket és kérdéseket számba veszi és megfontolásra ajánlja, majd az általa el nem fogadható nézetek esetében ellenvetését megfogalmazza. Meg kell jegyeznünk, hogy a disputáló és konfrontáló megállapítások időnként keverednek, s ez megnehezíti az olvasást és megértést. A bevezető megfogalmazása szerint ez a megerősítő-vitató-elutasító eljárás azért szükséges, mert "az egyház folyamatos missziói igehirdetését napjainkban relativista elméletek veszélyeztetik…" (3.§.). E relativista elméletek - de facto és de jure vallási pluralizmust igazolván - egyrészt megkérdőjelezik, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása a végső és tökéletes igazság, hogy a Szentírás könyvei Istentől ihletettek (sugalmazottak), hogy az örök Ige és a názáreti Jézus személyi egységben vannak (igaz Isten - igaz ember), hogy Jézus Krisztus misztériuma egyetlen és egyetemes üdvözítő, hogy a megtestesült Ige és a Szentlélek üdvrendi egységben munkálkodnak. Ugyanakkor e relativista elméletek szembeállítják a nyugati logikát és a keleti szimbolikus gondolkodást - az utóbbi javára, elsilányítják a metafizikát, szubjektivizmust hirdetnek, teológiai-filozófiai eklekticizmust valósítanak meg. Ezen az alapon ezek a teológiai és filozófiai előzmények "kidolgoztak néhány olyan teológiai tételt, melyekben a keresztény kinyilatkoztatás, Jézus Krisztus és az Egyház misztériuma elveszíti abszolút igazság jellegét és egyetemesen üdvözítő voltát, vagy legalábbis a kétkedés és a bizonytalanság árnyéka borul rájuk." Tekintettel a nem-katolikus egyházakkal való viszony kérdésére, külön emelem ki ebből a felsorolásból egyrészt az egyház egyetemesen üdvözítő mivoltát, Isten országa, Krisztus országa és az egyház különbözőségét és elválaszthatatlanságát, illetve Krisztus egyetlen egyházának a katolikus egyházban való létezését -, a relativista elméletek ezeket tagadják vagy vitatják, míg másrészt lehetővé kívánják tenni a Szentírásnak az egyház hagyományától és Tanítóhivataltól független olvasását és értelmezését. (Ezek és a fentebbi felsorolások a dokumentum 4. §-ban olvashatók.) A dokumentum hat tartalmi része ezekre a problémákra keresi a feleletet. Az első három krisztológiai és pneumatológiai összefüggéseket vizsgál (Jézus Krisztus kinyilatkoztatásának teljessége és véglegessége, 5-8. §, A megtestesült Logosz és a Szentlélek az üdvösség művében, 9-12. §, Jézus Krisztus üdvözítő misztériumának egyetlen és egyetemes voltáról, 13-15. §). Terjedelmileg ez a dokumentum fő része. Itt igen erőteljes biblikus megalapozással, a teljes óegyházi dogmatikai hagyomány érvényesítésével, olyan általános keresztyén igazságokat fogalmaz meg, melyeket a református hitvallásokkal egybevetve sincs okunk elvetni, sőt csak helyeselhetünk. Komoly erénye a szentháromságtani keret és elrendezés, az üdvtörténeti szempont, a Krisztus kettős természetére vonatkozó dogma megerősítése, az üdvözítő hit ajándék-jellegének kidomborítása. Ezek igazolásául több tényezőt említsünk meg. A dokumentum teljességgel mellőzi a mariológiát, mely az újabb kori váltságtani vitákban és ökumenikus istentiszteleti gyakorlatban igen nagy teher (gondoljunk csak az 'ökumenikus esküvőkre' vagy az imaheti feszültségekre.) Ugyanakkor hitvallásosan konfirmálja: "állítható és állítani kell, hogy Jézus Krisztusnak egyedülálló és páratlan, csak rá jellemző, kizárólagos, egyetemes, feltétlen jelentősége és értéke van az emberi nem és az emberiség története számára…Isten Igéje ugyanis, aki által minden teremtetett, megtestesült, hogy mint tökéletes ember mindenkit üdvözítsen és összefoglalja a mindenséget."(15.§) Ebből kiindulva a dokumentum többek között kimondja, hogy "ellentétes az Egyház hitével az az állítás, hogy Jézus Krisztus kinyilatkoztatása korlátozott és tökéletlen, ezért a többi vallásban jelenlevő kinyilatkoztatásból kiegészítésre szorul" (6.§.)…"határozottan tartanunk kell, hogy különbség van a teológiai hit és a többi vallásban található meggyőződés között. A hit a kinyilatkoztatott igazság kegyelemként kapott elfogadása…a többi vallásban élő meggyőződés ellenben az emberi bölcsesség és vallásosság kincseit alkotó azon tapasztalatok és elgondolások összegzése, melyeket az ember az ember az isteni és abszolút valósággal való kapcsolatában az igazságot keresve talált és fogalmazott meg." (7.§.) Ellenkeznek a keresztyén hittel azok az elgondolások, melyek "részben a keresztény üdvösség egyetemességének, részben a vallásos pluralizmus tényének igazolására két üdvrendről beszélnek. az egyik az örök igéé, mely az egyházon kívül és az egyháztól függetlenül is érvényes, a másik a megtestesült igéé."(9.§.) "A keresztény hitnek ellene mond az Ige és Jézus Krisztus mindenféle szétválasztása…" (10. §.) "..ellenkeznek a katolikus hittel azok… akik fölvetik a Szentlélek üdvrendjének hipotézisét, mely egyetemesebb jellegű lenne, mint a megtestesült, megfeszített és feltámadott Ige üdvrendje." (11.§). "Ellenkeznek…a keresztény és katolikus hittel azok a megoldási kísérletek, melyek Isten üdvözítő tevékenységét Krisztus egyetlen közvetítésének mellőzésével tételezik fel." (14.§) A fentebbi válogatás korántsem fejezi ki a dokumentum ezen részének átfogó érvelését, de talán jól érzékelteti, hogy döntő módon Krisztus megváltói mivoltának egyetlenszerűségét és egyetemességét védelmezi, oly módon, hogy nem enged sem egy általános logosz-elméletnek, sem egy artikulálatlan pneumatológiának, melyek egyrészt Krisztust a Logosz egyfajta töredékes, de nem teljes megtestesülésének tartják, másrészt Krisztus és Lélek üdvrendjét megbontják az utóbbi javára. (Ezekhez a tévelygésekhez számos óegyházi analógia található.) Ezen a ponton már előre kell utalnunk a dokumentum egy igen fontos megállapítására, mely talán az utóbbi idők egyik legjelentősebb hozzájárulása a keresztyén hit és a más vallások közötti párbeszéd kérdéséhez: "Isten mindenki üdvösségét az igazság megismerése által akarja. Az üdvösség az igazságban van. Akik engedelmeskednek az igazság Lelke indításának, már az üdvösség útján vannak, az Egyháznak azonban…elébe kell mennie az ember vágyának, vinnie kell neki az igazságot. Az Egyháznak, mivel hiszi, hogy az üdvösség terve egyetemes, missziósnak kell lennie. A dialógus tehát, bár része az evangelizáló küldetésnek, csupán egyike az Egyház pogánymissziójának tevékenységei között." (22.§) Van mit megszívlelnünk ebből a tételből. A más vallásokkal való dialógus nem azonos a misszióval. A dialógus a misszió egy része.

A dokumentum második, lényegesen kisebb terjedelmű főrésze az egyház egyetlenségével és egységével (16-17.§), az egyház, Isten országa és Krisztus országa összefüggésével (18-19.§, ez elsősorban az eszkatológia és történelem területére ki), és az egyház és a vallások üdvösséggel való kapcsolatával foglalkozik (20-22.§, erre a fentiekben már utaltunk), majd egy rövid lezárás (23.§) áll a dokumentum végén. A szeptemberi közzététel óta felvetett kifogások és panaszok, magyarázatok és polémiák döntő többsége ehhez a néhány oldalhoz kapcsolódik. A lényegbe vágó kifogások a 16. és 17. §-ban foglaltakhoz kapcsolódnak, s tekintettel fontosságukra, hosszabban idézzük az itt foglaltakat:

"A hívőknek vallaniuk kell, hogy - az apostoli jogfolytonosságban gyökerező - történeti folytonosság van a Krisztus által alapított Egyház és a katolikus Egyház között…Krisztus egyetlen Egyháza...e világban mint alkotmányos társaság a Péter utóda és a vele közösségben élő püspökök által kormányozott katolikus Egyházban létezik (subsistit in). A subsistit in kifejezéssel a II. Vatikáni Zsinat két tantételt akart összhangba hozni: az egyik az, hogy Krisztus Egyház a keresztények megoszlásai ellenére a maga teljességében csak a Katolikus Egyházban létezik, a másik, hogy a megszentelés és az igazság sok eleme létezik határain kívül, vagyis azokban az egyházakban és egyházi közösségekben, melyek még nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal… Krisztusnak tehát egyetlen Egyháza van, mely a Péter utóda és a vele közösségben lévő püspökök által kormányzott katolikus Egyházban létezik. Azok az egyházak, melyeket, bár nincsenek teljes közösségben a katolikus Egyházzal, nagyon szoros kötelékek - az apostoli jogfolytonosság és az érvényes Eucharisztia - fűznek hozzá, valóban részegyházak. Ezért ezekben az egyházakban is Krisztus Egyháza van jelen és működik, jóllehet hiányzik a katolikus Egyházzal való teljes közösség, mert nem fogadják el a primátus katolikus tanítását, melyet Isten akarata szerint Róma püspöke objektíven birtokol és gyakorol az egész Egyház felett." (16 §)
"Azok az egyházi közösségek ellenben, melyek nem őrizték meg az érvényes püspökséget és az Eucharisztia misztériumának eredeti és teljes valóságát, nem egyházak a szó sajátos értelmében; mindazáltal akiket e közösségben megkeresztelnek, azok a keresztség révén beletestesülnek Krisztusba, s ezért bizonyos, jóllehet tökéletlen közösségben vannak az Egyházzal. A keresztség ugyanis természete szerint a Krisztusban való élet teljes kibontakozására irányul a teljes hit megvallása, az Eucharisztia és az Egyházban való teljes közösség által. Ezért a hívőknek nem szabad azt képzelniük, hogy Krisztus Egyháza nem más, mint - elkülönült, de valamilyen formában mégis egy - egyháznak és egyházi közösségeknek bizonyos összessége…A keresztények közötti egység hiánya kétségtelenül seb az Egyház számára, nem abban az értelemben, mintha meg lenne fosztva az egységtől, hanem amennyiben a megoszlás akadályozza egyetemességének teljes megvalósítását a történelemben." (17.§).

Ahhoz, hogy jól értsük a dokumentumnak ezeket, az egyébként ismerős kitételeit, figyelembe kell vennünk néhány tényt. A protestantizmus - legalábbis a protestáns ortodoxia óta - hajlamos arra, hogy ignorálja a római katolikus egyház egyháztani definícióit, illetve ezek belső logikáját. A protestáns (itt most értelemszerűen lutheránus és református) egyháztanban az egyház ismertetőjegyeinek (notae ecclesiae) definíciói eredetileg fundamentáló jellegűek voltak (a szentségek krisztusi alapítása, az Ige - a viva vox Dei - hirdetése, és - többek által vitatottan - az egyházfegyelem gyakorlása), ám később inkább egyfajta minimál-kritériológiaként kezdtek érvényesülni, melynek fényében a római katolikus egyház-definíciók történeti-jogi bővítmények sorozataként tűntek fel. Ily módon az "apostoli jogfolytonosság" (apostolica successio), az "érvényes Eucharisztia", ám végső soron "a primátus katolikus tanítása" (mely primátust Róma püspöke objektíven birtokol és gyakorol) hangoztatását kizárólag történelmi-jogi érvelésként kezdte kezelni a protestantizmus, sok ízben okkal rámutatva, hogy az egyház megosztottságának sebe csak azért seb Róma számára, mert a megosztottság miatt az egyház - római katolikus értelemben vett - egyetemességének teljes, történelemben való megvalósítása akadályoztatik (ahogy ennek a dokumentum is hangot ad). Ha ebben a szemléletben állunk, valóban zavaró és talán sértő is az egyház és az egyházi közösségek közötti megkülönböztetés. A dokumentumnak azonban van egy - véleményem szerint - erősebb ereszték-rendszere, mely Krisztusnak és a (római katolikus) Egyháznak az egységét, s ebből adódóan a római katolikus egyház egyetlenségét és egyetemességét nem történelmi, hanem metafizikai érvekkel igyekszik biztosítani. Ez utóbbi érvelésnek fő vonulata jellemző módon kapcsolódik a primátus-kérdéshez. Az egyház és Krisztus kvázi-metafizikus egybekapcsolásakor Krisztus kettős természetének dogmáját vonja be analógiaként: "Miként az élő test feje és tagjai különböznek bár, de el nem választhatók egymástól, úgy Krisztust és az Egyházat sem lehet sem összekeverni, sem szétválasztani, mert egyetlen 'teljes Krisztust' alkotnak…ezért Jézus Krisztus üdvözítő közvetítésének egyetlen és egyetemes voltával együtt szilárdan hinni kell, mint katolikus hitigazságot az általa alapított Egyház egyetlen voltát is."(16.§). Jegyezzük meg, hogy a fej és test bibliai metaforája dominánsan Krisztusnak az egyházában való fensőbbségét (szuverenitását) fejezi ki, s ezért nem tekinthető átvezetésnek a kalcedóni dogmához. Azt azonban látnunk kell, hogy a kalcedoni dogma analóg használata, és az itt illetve a 17. §-ban már idézett történeti-egyházjogi fejtegetés éppen nem az egyházjog és az analógiás-metafizikus nyelvezet összeférhetetlenségére utal, hanem ellenkezőleg arra, hogy a római primátus-igénnyel szemben felhozott érveinkben nem érhetjük be pusztán történeti utalásokkal. Feltehetően sok nyugati olvasót azért ért sokk-szerűen a dokumentumnak ez a két paragrafusa, mert nem érzékelte az érvelés mélyén meghúzódó metafizikai igény erejét. Ha ugyanis Krisztus és az egyház (mely maga is misztérium, 18.§) ily módon, mintegy a Krisztus kettős természete analógiájára kapcsolódik egybe, akkor értelemszerűen következik, hogy már csak azt a kapcsolópontot kell biztosítani, melynek értelmében az Egyházat "Üdvözítőnk feltámadása után a pásztor Péternek adta át…és őrá meg a többi apostolra bízta terjesztését és kormányzását"(16.§). Mindezt olyan értelemben azonban, hogy ez Péter primátusát jelentse. Vagyis az apostolica successio nem a misszióba való elküldetés folytonosságát, hanem a püspöki, mégpedig sajátosan a római püspöki jogfolytonosságot jelenti. Ennek értelmében mondhatjuk ki mi azt, amit a dokumentum nem mond ki, hogy ha mindez fennáll, akkor az Egyház legalább annyira van a péteri püspökségben, mint Krisztusban, és legalább annyira függ a péteri püspökségtől, mint a Főtől, Krisztustól. Nem válik-e ezzel azonossá a Fő (ti. Krisztus) és a test valamely tagja?