Mivel tudatában vagyok teológiai és kegyességi álláspontom személyes és szubjektív tényezőinek, vagy legalábbis igyekszem tudatosítani azokat, először személyes fejlődésemről és az engem ért hatásokról szeretnék beszélni.[7] Ahogy hangsúlyoztam, számomra a kegyesség és a teológia elválaszthatatlan, a követhetőség kedvéért hadd válasszam a kettőt mégis külön. Először kegyességi, majd teológiai fejlődésemről fogok szólni. 3.1 Kegyességi fejlődésem

Kegyességi fejlődésemben a legmeghatározóbb a szülői ház volt. Bár különösen apám mindig nyitottságot tanúsított más vallásúak és kegyességűek iránt, a döntő hatás szüleim pietista kegyessége volt, amelyet ma leginkább talán a Biblia Szövetség képvisel. Erről a következő teológiai-kegyességi elveket tudom megállapítani:[8]

1. Istennel való személyes kapcsolat;
2. ebben Jézusnak mint Megváltónak, Úrnak, Mesternek és Barátnak a kitüntetett szerepe;
3. komolyan vett Biblia-központúság; a sola scriptura reformátori elve;
4. a megtérés szükségességének és a megszentelt életmódnak a sürgetése;
5. ezen kegyességi és teológiai hagyomány gyakorlása és őrzése.

A hazai pietizmus pragmatikus, olykor pragmatista kegyességi irányzat. A gyakorlatban ez a napi Biblia-olvasás és az imádság, a bűn és bűnbánat, illetve Jézus Krisztus példaadó és megváltó művének és személyének hangsúlyozásában jelentkezik. A szülői örökségért hálás vagyok, és annak ellenére mindmáig értéknek tekintem, hogy teológiai felfogásom és kegyességem egyaránt jelentős fejlődésen ment át. Azt is gondolom továbbá, hogy ezek az elvek és gyakorlat a történelmi, trinitárius kereszténység hitével nagyjából összhangban van, természetesen a helyi módosulásokkal és torzulásokkal. Jórészt ezekhez az elvekhez köthető kegyességi-teológiai eszmélődésem is, mely az elvek és a gyakorlat közti következetlenségek felismeréséből fakadt: ezt a kegyességet szűklátókörűség, egyfajta teológia-ellenesség és az azzal járó populizmus jellemzi.

1. Az Istennel való személyes kapcsolat individualizmusba, a gazdasági, közegyházi, politikai és társadalmi tényezők figyelmen kívül hagyásába hajlik;
2. Jézus személye gyakran a Szentháromság többi személyét, különösen a Szentlelket háttérbe szorítja; az áldozati teológia és nyelvezet túlzott hangsúlyt kap;
3. a Biblia kizárólagossága gyakran csak elv marad; valójában teológiai elvek és dogmák a meghatározók;
4. a bűn, a megtérés és a megszentelődés hangsúlyozása individualista kegyességben, önvizsgálati kényszerességben és törvényeskedésben,
5. a hagyománytisztelet pedig a hagyományt képviselők, a “kipróbált” vezetők iránti tekintélytiszteletben, illetve a kívülállók iránti gyanakvásban, szűkkeblű “pártpolitikában” ölt testet; a hagyomány és az azt képviselők szava lesz Isten szava.

Más szóval, e kegyesség a saját elveihez nem ragaszkodik következetesen. A Biblia gyakran csak ugródeszka a saját világképhez, teológiához. A mások felé elhangzó kritika a pietista kegyességre is érvényes: hitvallási hangsúlyokban van különbség a különböző kegyességi irányzatok között, ám az adott hitvallás megfogalmazásának módszerében nincs. A Biblia a kegyességi-világnézeti-teológiai hangsúlyok áldozatává válik, igazából nem hagyják szóhoz jutni, bizonyos bibliai szakaszok semlegesítenek más szakaszokat.

Mint minden kegyességben és világnézetben, a pietizmus számára is vannak erények és bűnök. Az előbbinél a rangsort az alázat, szerénység és szelídség vezeti, míg az utóbbi tekintetében talán a lázadás, a szexuális és okkult bűnök a listavezetők. Mindez óhatatlanul egyenkegyességhez vezet.

3.2 Teológiai fejlődésem

Jóllehet teológiai szempontok és elvek korábban is fontos szerepet játszottak világnézetemben és életvitelemben, azok hatásának csak teológiai tanulmányaim megkezdésétől vagyok tudatában. Ekkortól kétféle, egymást megtermékenyítő hatásról tudok számot adni magamnak. Az egyik az imént vázolt kegyességi háttér: továbbra is naponta olvastam a Bibliát, imádkoztam, fontos kérdésekben vártam Isten vezetését, eljártam csendesnapokra és -hetekre. Egyszóval, igyekeztem megélni a Krisztusban kapott megváltást.

Ugyanakkor kegyességem lassan átalakult, ahogy nem vonhattam ki magam a teológia hatása alól. A héber és görög szöveggel való ismerkedés, a hermeneutikai, dogmatikai és egyháztörténeti ismeretek óhatatlanul kihívásként jelentkeztek korábbi teológiai-kegyességi nézeteimre nézve. Emlékszem, milyen megütközést okozott egyik tanárunk, amikor első éven azt a (visszatekintve) magától értetődő kijelentést tette, hogy az Ószövetség nem ismeri a poklot, a holtak hazája (ÓSZ: seol; ÚSZ: hádész) nem az isteni büntetés-végrehajtás helye.

Hogy két általánosabb példát is említsek a másik oldalról, kezdettől fogva nem tudtam mire vélni a magyarországi teológiai oktatás leíró jellegét, különös tekintettel a biblikumra. A jelenlegi állapot hosszú, legalább 250 éves folyamat eredménye, de röviden a következőről van szó. A 18. század végén a protestáns ortodoxia ellenhatásaként ó- és újszövetségesek sürgették a bibliai tudományoknak az egyházi hitvallási értelmezéstől való függetlenedését. A bibliai tudományok egyre kevésbé a dogmatika “beszállítóiként” működtek, hanem “régiségtudományokként”: Hogyan, mikor, milyen fejlődés útján keletkezett a bibliai szöveg? Milyen szövegen túli valóságról tanúskodik? Hogyan éltek, mit hittek akkor? Amíg tehát korábban az egyházi, hitvallásos teológiát csak az időtlen, normatív eszmék érdekelték, a 19. századra az akkor és ott kérdése kizárólagossá vált. Ennek az ára a múltat a jelennel összekötő híd összeomlása lett.[9] Remélem, ez egyre kevésbé jellemző a mai lelkészképzésre, de 20 évvel ezelőtt a biblikumok oktatása még javarészt a 19. századi örökség jegyében folyt.

Ezzel már rá is tértem a másik példára. Sokáig nem tudtam szavakba önteni, mi az oka a bibliai tárgyak körüli visszás érzésemnek. Walter Brueggemann segített ezt megfogalmazni, aki így jellemezte saját, 50-es évekbeli teológiai tanulmányait: “Tanultunk a Bibliáról, de a Bibliát alig vettük a kezünkbe. Tanulmányoztunk hátteret, kort, népeket, történelmet, ám hogy a Biblia szövege mit mond, és hogyan mondja, amit mond, azzal édeskeveset foglalkoztunk.”[10]

Mindez a bibliai szöveg eredeti rendeltetését tekintve is érthetetlen volt. A Bibliában található történetek, listák, imák, beszámolók, hitvallások között lényeges különbségek vannak, az azonban megállapítható, hogy ha normatív voltukban van is eltérés, egytől-egyig egyéni és közösségi egzisztenciális válsághelyzetekben született teológiai írás. Akadémiai “laborvizsgálataink” során épp ez az aligha túlbecsülhető egzisztenciális-teológiai mozzanat sikkadt el gyakran.

Mivel Jézus jó tanítványa akartam lenni, aki “újat és ót hoz elő éléskamrájából” (Mt 13:52), mohó kíváncsisággal, egyszersmind kritikus óvatossággal szívtam magamba az újat. A teológiával való ilyen találkozás fejlesztette kritikai készségemet: mind addigi, kegyességi értékrendemet, mind az új, teológiai hatásokat mérlegre tettem. Ahogy az lenni szokott, az eredmény vegyes volt: hol ez, hol az bizonyult súlyosabbnak, időnként pedig mind kegyességemet, mind a teológiát kritikusan át kellett értékelnem.

A kegyességi és teológiai hatások emellett egy átfogóbb kérdésre is ráirányították figyelmemet: Milyen részesedése, haszna és kára van az egyháznak az egyikből illetve a másikból?