Gyülekezetemben nem orgonakísérettel éneklünk, horribile dictu, még orgona sincs. Dicsőítő csoport vezeti a gyülekezeti éneklést gitárral, fuvolával, zongorával. Általában szeretem ezeket az énekeket, és szeretik és éneklik a gyülekezethez tartozó különböző korú emberek is, fiatalok éppúgy, mint idősek. A fiatalokat vonzza a kultúrájukhoz közelebb álló zene, és az idősebbek sem tartják idegennek a zenei kíséretet, az énekek hangzás- és képvilágát.

Az alábbiakban kísérletet teszek az új énekek rövid, kritikus értékelésére. Méghozzá három szempontból. Tételem, hogy az új énekek jórészt – nem mindig! – individualisták, élményközpontúak és gyakran sekélyes mondanivalójúak. Vegyük ezeket „feltűnési” sorrendben. (Félreértések elkerülése végett: gyülekezetemben rendszeresen éneklünk más énekeket is.)

Individualizmus

A legfeltűnőbb, legdöntőbb és a másik kettőt – az élményközpontúságot és a mondanivaló hiányát – is bizonyos mértékig meghatározó furcsaság véleményem szerint az énekek individualizmusa. Személy szerint ez késztet engem a leginkább töprengésre. Új énekeink csak elvétve használják a többes számot, a megváltás az egyén Istennel való kapcsolatára korlátozódik. Ez már olyan méreteket ölt, hogy ha a kifejezések nem lennének foglaltak, individualizációnak vagy egyénieskedésnek is nevezhetnénk a jelenséget. Élményalapú kegyességünk és individualizmusunk szoros kapcsolatban áll egymással. Bár kutatást e téren nem végeztem, sejtésem az, hogy az individualizmus a felvilágosodás egyenes következménye. Az egyes számban íródott énekek nagyjából a 18-19. századtól kezdenek megjelenni vagy túlsúlyt képviselni.

De mi is a baj az individualizmussal? A felvilágosodás előtt is írtak egyéni panasz- és hálaénekeket, számos ilyen található a Zsoltárok könyvében is. A „Jézus, vigasságom” (294) szintén egyes szám első személyben (E/1) szólítja meg a Megváltót, aminek az oka prózai: a német ének („Jesu, meine Freude”) egy szerelmes dal („Flora, meine Freude”) keresztény átdolgozása. Ez nem egyedi, hasonló mondható el pl. az „O Welt, ich muss dich lassen” kezdetű énekről, mely az „Innsbruck, ich muss dich lassen” dalnak a keresztény feldolgozása. 503. énekünket („Már nyugosznak a völgyek”) ugyanezen dallamra énekeljük Paul Gerhardt gyönyörű költeményének megzenésítéseként – egyes szám első személyben. Az individuális hang tehát nem 20-21. századi újítás.

Mindezeket figyelembe véve is azt mondhatjuk, hogy az egyes szám istentiszteleti használata kivételesnek tekinthető a felvilágosodás koráig. Az individuális hang azonban önmagában még nem individualizmus. A különbség az „individuális” és az „individualista” között nagyjából az, mint ami a „kapitális” és a „kapitalista”, a „szociális” és a „szocialista”, a „kommunális” és a „kommunista” között. Az individualizmus olyan szemléletmód, gondolkodás és értékrend, amelynek középpontjában az egyén áll, a közösség elhanyagolható vagy alárendelt szerepet játszik csak. Ez a szemlélet teng túl újabb énekeinkben. Lássunk erre példákat.

A Forrás/Új Forrás (továbbiakban Forrás) együttes az újabb énekek közti viszonylag igényes és gazdag dallamaival és hangszerelésével sajnos nem tartanak lépést énekszövegei. Ez különösen igaz, ha dalszövegeiket az individualizmus szempontjából vizsgáljuk. „Isten e világot úgy szerette” kezdetű énekük bibliai szövegeket dolgoz fel, miközben beszél Isten világ iránti szeretetéről, Jézus születésének és halálának „Izráel” és a „nép” iránti jelentőségéről. Jóllehet „az Úr mindnyájunk Bűneit rávetette”, „országa neked” áll nyitva, nem a világnak, mindenkinek vagy nekünk. A megtérésre való felhívás is ennek megfelelően individuális: „Térj hozzám, jöjj hozzám! Eltöröltem álnokságod, mint a felleget, S mint felhőt, bűneidet.” Az „Úgy szerette Isten” c. ének pedig személyes felszólítással végződik: „Mért keresel élőt a halottak között? Nincsen itt, mert feltámadott, s ott áll szíved előtt!”

Egy másik énekük, az „Amikor teljes sötétség borul reám” kezdetűnek az első fele a 139. zsoltár magával ragadó feldolgozása. Ám itt sem a keresztény közösség, hanem a hívő egyén énekel: „Az éjszaka úgy fénylik, mint a nappal énnekem, A sötétség olyan, mint a világosság, Mert Te, Jézus, eljöttél hozzám.” (Enyhítő körülmény, hogy a zsoltár eredetileg egyéni zsoltár.) Az ének második fele a Római levél 8. fejezetének végét zenésíti meg. „Soha semmi, semmi nem választhat el Örökké tartó szerelmedtől, Istenem”. A magyar nyelv szabályai miatt ezt akár többes számban is érthetnénk, ahogy Pál végig ebben az értelemben beszél Isten népe megpróbáltatásairól. Árulkodó azonban, hogy a magyar fordítás „minket” szava, amely az egyházra, az új Izráelre utal, kimaradt a Forrás feldolgozásából: „semmi nem választhat el”. Ez annál is sajnálatosabb, mert ha valahol, a Róma 8-ban világos és hangsúlyos, hogy Isten célja az egész teremtett világ megváltása (ld. 8,18-23), nem pusztán az egyéné – az csak eszköz Isten nagy megváltó tervében; a hívő egyén csak a hívő közösségben van biztonságban. Ezzel szemben a Forrás tolmácsolásában a cél az egyén megmentése.

Az „Egy vékony erecske” kezdetű ének ugyanez pepitában.

Egy vékony erecske

Lassan csörgedezve

A szent hajlék alól

Indul messze földre.

S ahogy távolodik,

Egyre gyarapodik,

S mikor belelépek,

Már elér bokáig.

Mentem partja mellett,

Néztem, térdig ellep,

Még lejjebb derékig

Elborított engem.

Nőtt oly hatalmasra,

Úsztam, vitt a sodra,

Zúdult a tengerbe,

Hogy azt meggyógyítsa.

Áradj folyó,

Sodorj el, vigyél magaddal!

Jöjjön az élő víz,

Töltsön el örökké áradó folyamokkal!

Az ének individualizálja Ezékiel univerzalista látomását (ld. Ezékiel 47), melynek lényege a jeruzsálemi templomból fakadó és az egész világot megújító forrás. Itt az egész világot átformáló megváltásból pusztán az individuális vonatkozás maradt meg, mintha a megváltásnak csak individuális hatása lenne.

Mindezek ellenére is szeretem énekelni a Forrás énekeit. Az énekszövegekkel szembeni fenntartásaim dacára az újabb énekek közt zeneileg igényesnek, magával ragadónak, drámainak tartom őket. „A magyar ébredés és az új reformáció zászlóshajójában”[1] vitorlázó együttesnek azonban a reformátorok nyomdokain az evangéliumnak az egyház és a teremtett világ egészét érintő közösségi vonatkozásait nem lenne szabad így elhanyagolnia.

Sajnos a Forrásnál tapasztalható individualizmus az új énekek vonatkozásában nem a kivétel, hanem a szabály. Vannak szövegírók, magyarok és külföldiek, akik anyanyelvük elsajátításakor csak az egyes számig jutottak el, a többes szám kimaradt tanulmányaikból. Az individualista szemlélet annál is érthetetlenebb, tekintve, hogy a legtöbb éneknél semmilyen erőfeszítést nem jelentene az egyesről többes számra váltani, a szótagszám is ugyanaz, rímelne is.[2]

Érzelmi hangsúlyok

Gyakran ismételt, ezért közhelyszerű megállapítással folytatom: újabb énekeink döntően érzelmiek, élményalapúak (e kettőt szinonimákként használom). Maga az élmény önmagában nem baj, sőt szükséges keresztény életünkben. Hiszen mit ér az, hogy Jézus Krisztus két évezrede a Római birodalom egy távoli csücskében megszületett, meghalt és feltámadt, ha mindennek áldásait nem tapasztalom és élem meg itt és most? Mind korábban a pietista, mind újabban a karizmatikus-pünkösdi megújulás, kegyesség és teológia többek közt ezen felismeréssel indult útjára. És ezzel magyarázható, hogy az olyan énekgyűjtemények, mint a Hallelujah vagy a RÉ, számtalan individualista és élményalapú éneket tartalmaznak. Ahogy az individualizmus a felvilágosodás szülöttje, úgy az érzelem és élmény hangsúlyozása a felvilágosodás racionalizmusából való kiábrándulásunk 19-20. századi porontya. De miért káros, ha az élmény kerül hitéletünk középpontjába, ha az lesz megváltásunk alapja vagy fokmérője?

A fő baj az élményközpontú kereszténységgel annak szubjektív volta: nem az a fontos, amit Isten tett, hanem hogy én mit tapasztalok, érzek. Ismét szeretnék minden félreértést eloszlatni, hisz fentebb hangsúlyoztam, mennyire fontos a keresztény ember számára, hogy maga is átélje, amit Isten érte tett, amiről a Biblia beszél. De ez csak az érme egyik oldala, amit manapság annak kárára hajlamosak vagyunk túlhangsúlyozni, amit Isten érzéseinktől és válaszunktól függetlenül véghezvitt.

Az egyik jellemzője az élményközpontú énekeknek, hogy érzékeinkre kívánnak hatni: a látásra, hallásra, tapintásra. Az „Értem folyt a vér” ének refrénje jól szemlélteti ezt:

Értem folyt a vér, értem szenvedtél,
A bűn gyalázatát értem vetted át.
Szent arcát Atyád elfordítva Rád
Nem tekinthetett, mert hordoztad bűnömet.

Refrén:
Áll még a véráztatta régi kereszt,
Nyitva a kőfalba vájt zord sziklasír.
Él még a kiáltás: „Elvégeztetett!"
Jézus, halálod bűnömre a gyógyír.

Isten pészach Báránya,
Fájdalmak férfia,
Meghaltál a Golgotán,
Bűnösök közt keresztfán.

Refrén.

Izrael Messiása,
Üdvösségem forrása,
Hálás vagyok, amiért
Szenvedtél bűnömért.

Refrén.

A harmadik napon,
A legszebb hajnalon
A halálból feltámadtál,
S nekem életet adtál!

Refrén.

Dicsőség neked!
Dicsőség neked!
Atyám szerelmes Fia
Életet adott nekem!

A refrént (és magát az éneket is) érzelmi hangsúlyok jellemzik. A véráztatta kereszt látványa, a sziklasír zordságának benyomása, a kiáltás hangja érzékeinkre hat. Ezzel önmagában nem is lenne baj. Megannyi irodalmi alkotás használ ilyen eszközöket annak érdekében, hogy „beléphessünk” a cselekménybe, hogy könnyebben átéljük a történést. A baj ott kezdődik, amikor ezen eszközök kizárólagosak lesznek, s így érzelmi ráhatást vagy erőszakot szolgálnak.

Emellett az ének a megváltás eseményeit tényszerűen rögzíti, annak „kellékeire” (kereszt, sír) és jelentőségére is tényszerűen, értelmezés nélkül utal: az 1. versszak a helyettes áldozatot járja körül három képben; a 2-3. vers szintén csak leszögezi Jézus halálának megváltó hatását Krisztus címei társaságában. A megváltás nagy paradoxonjára (az élet Urának halálára, a gyógyító sebekre, a Legyőzött győzelmére stb.) nincs utalás. Metafora szintén nem található az irodalmi eszközök közt, noha a paradoxon és a metafora a teológiai reflexió és értelmezés fontos eszköze.

Egy másik ének mondanivalója a Jézussal való kapcsolat élménye körül forog:

A szívem telve van Veled,
Drága Jézus, hű Megváltóm.
Hálát érzek mindazért,
Mit értem tettél, drága Jézus,
Hogy elhívtál és befogadtál,
Nincsen más otthonom.
Karod óv, átölel,
Nálad van lakhelyem.
Jöjj közel hát, ölelj most át.
Szükségem van rád.

Az ének a Jézussal való kapcsolat bensőséges, érzelmi oldalát hangsúlyozza. „A szívem telve van”, „Hálát érzek”, „Karod óv, átölel”, „ölelj most át”: ezek mind annyira érzelmi töltetűek, hogy az ének utolsó sora is csak érzelmi szükségre utalhat. Ismét hadd húzzam alá, az érzelem fontos. Ám teológiai reflexió híján és egy individualista keresztény kultúrában egyoldalúvá válik, az ének a metaforákat gyorsan kimeríti, ezért is ilyen rövid. Az ilyen énekek így meglehetősen egysíkúak: lehet őket elemezni, de nem lehet értelmezni. Túlzás lenne azt állítani, hogy az ilyen egyszerűbb énekek nem biblikusak, valamint elvárni, hogy az értelmezhetőség elvét követve állandóan „szövevényesebb” énekeket írjunk.[3] Ugyanakkor metaforákban és teológiai mondanivalóban gazdagabb énekek mindenképp javára válnának énekkultúránknak.

A fentebb ismertetett „Áradj, folyó” individualizmusa mellett az érzelmi hangsúly egyeduralkodó. Míg az Ezékiel 47 szövegéből kiderül, mi végre is fakad a forrás a templomtól (az egész világ megelevenítése), az itt éneklő egyén nem teszi világossá, milyen következményeket vár az élő víz áradó sodrásától. Ami azt a benyomást erősíti, hogy maga az élmény a cél. Isten tette és ahogy ezt mi engedelmesen magunkévá tesszük, a mérleg két serpenyője, amiknek egyensúlyban kellene lenniük.

Mondanivaló hiánya

Az élmény hitéletben játszott fontos szerepét elismerve az újabb énekekkel kapcsolatban megkockáztatható, hogy a mondanivaló hiánya az élményszerűségből fakad. A keresztény életben betöltött jelentősége ellenére is az élmény, helyesebben az élményközpontúság (majdnem azt írtam: élményhajhászás) tehető felelőssé új énekeink kurta voltáért. Ez az oka az énekek rövidségének és gyakori felszínességének: szubjektív volta okán az élményt igen nehéz konceptualizálni, teológiai tartalmát, jelentőségét meghatározni vagy körülírni. Az énekszövegeket irodalmilag és teológiailag igényesen kidolgozni megfelelő irodalmi-teológiai műveltséget és reflexiót feltételez. Ennek hiánya sekélyes, olykor pedig egyenesen zavaros énekszövegeket szül. A „Mikor lábam kőbe botlott” ének egyik versszaka szemléltetheti ezt:

Mikor gyászos éjben álom

pillangóként reám szállott,

Szentlelkedet rám lehelted,

pillangómat elkergetted.

A pillangót általában, talán kizárólag pozitív metaforaként használjuk. Igen nyomós okok szükségesek ahhoz, hogy ezt az irodalmi hagyományt megváltoztassuk. A Szentlélek ihletésére ráadásul egészen más összefüggésekben szoktunk utalni. A kettő együtt nem kis zűrzavart eredményez.

A Forrás „Emeld fel a szemedet az égre” kezdetű énekét is meg lehet itt említeni. Nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, ahogy az ének is teszi, hogy

Segítség jő, s nem a puszta felől,

Szabadító, de nem nyugat felől,

Nem nyugatról, sem keletről,

Érkezik a segítség felülről.

Isten felülről jövő beavatkozása ily módon kellő hangsúlyt kap. Az éneket folytatva még a katonai metaforának is lehet olyan (én azt mondanám) korlátozott érvénye, hogy „Most kell mennünk újra katonának, Új sereget gyűjt az Úr magának.” De valaki magyarázza meg nekem, mit is jelent ez, és miért így készüljek a bevonulásra: „Ott a helyed illatosan, Hajnalpírtól harmatosan nála.” Istennél hajnali háromig kell jelentkezni, miután másfél deci arcszeszt magunkra öntöttünk?

Az új énekek sokszor drámaiak, de lehetnének hosszabbak. Rövidségük okát én az érzelmi hangsúly mellett a mondanivaló hiányában látom. Rövid dicsőítő énekek mindig voltak, és mindig lesznek Isten népe liturgiájában, lásd csak a 117. zsoltárt. Ha azonban a mondanivaló hiánya, sekélyes volta általánossá válik, az komoly válságtünet. Megítélésem szerint az újabb énekek több területen is ilyen válságot idéztek elő vagy szemléltetnek. A mondanivaló hiánya miatti rövid énekek gyülekezeti éneklésünkben gyakran „ürügyet szolgáltatnak” arra, hogy négyszer-ötször is elénekeljük őket egymás után. Amiről eszembe jut, amit Karl Barth hasonló helyzetben mondott: „Ha én lennék a Jóisten, mennydörgésben válaszolnék: 'Elég már, elsőre is hallottam.'” (Az érme másik oldala, amikor a RÉ 6-8 vagy akár 3-4 versszakos énekeit nem énekeljük végig.)

A mondanivaló hiányára a Forrás alábbi éneke is példa:

A Szó, amiben minden megvolt,
hogy legyen, Ő parancsolt,
Őtőle jött létre minden,
Aki örökké áldott Isten!

S Ő jött el hozzánk testben,
ez bizonyult meg szellemben,
Akit angyalok ámulva néztek,
Őt hirdették minden népnek.

E világon hittek Benne,
felvitetett dicsőségben,
ott ül most Istennek jobbján,
s uralkodni fog Dávid trónján.

Az ének 2-3. verse az 1Tim 3,16 parafrázisa. A bibliai vers korai keresztény himnuszrészlet. Mint ilyennek tartalma az első században érthető volt – ma viszont nem az. Kommentárokat kellett fellapoznom, hogy megértsem, miről is szól. Krisztus testet öltésére, mennybemenetelére és az evangélium hirdetésére világos az utalás. Nem úgy annak tartalma, hogy „ez bizonyult meg szellemben”. Nem tudom, a Forrás szövegszerzője mire gondolt e sornál, de a görög eredeti helyes fordítása: Krisztus „igazoltatott a Lélek által”, ami valószínűleg a feltámadásra utal. Az angyalok ámuló csodálata sem azt jelzi, amire esetleg elsőre gondolnánk. Itt arról van szó, hogy úton mennyei dicsőségébe Krisztus megjelent a Tartaroszba zárt, bukott angyaloknak (vö. 1Pt 3,19; 2Pt 2,4; Júd 6).[4]

Mindezzel pusztán annyit akarok mondani, hogy 200 vagy 2000 évvel ezelőtt keresztény szövegek nem feltétlenül ugyanazon jelentéssel bírtak, mint ahogy ma értjük. Ebben semmi meglepő nincs, a nyelv és irodalom természetéhez ez hozzátartozik, amivel énekszerzőknek tisztában kell lenniük. Ami legalább ilyen fontos, hogy a timóteusi szakasz az 1. századi emberek számára jelentős üdvtörténeti eseményekre utal Krisztus születésétől egészen az evangélium hirdetéséig. Ez azonban kiaknázatlan marad az énekben, amire csak részleges magyarázat, hogy az ének nem több parafrázisnál. Itt az újabb énekek egyik nagy hiányosságára, az üdvtörténeti keret hiányára láthatunk példát (erről alább bővebben). És ez jól szemlélteti, hogy bibliai szövegek és képek nyakló nélküli használatától, hogy ti. bibliai metaforákat, fogalmakat tömünk az énekeinkbe, még nem feltétlenül lesznek azok „biblikusak”. A bibliai szöveg puszta használata, idézése eredményezhet gyatra idézgetést, szövegösszefüggésből kiragadott és így érthetetlen bibliai gondolatokat.

Természetesen vannak mintául szolgáló énekszerzők is, mint Graham Kendrick vagy Michael Card. S nehogy azt a látszatot keltsem, az újabb énekek esküdt ellensége vagyok, a fenti szempontok alapján most hagyományos énekeinket is mérlegre teszem.

[1] http://www.uj-forras.hu/zenekar.html; megtekintve 2014.02.07-én.

[2] Gyakori érv az individuális/individualista szempont védelmében, hogy az egyénnel kell kezdeni, utána jöhet a közösség. Ez azért hibádzik, mert egyrészt a közösséghez soha nem jutnak el, akik így gondolkodnak, másrészt a Bibliában nem látjuk ezt a sorrendet.

[3] Erich Auerbach állapítja meg, hogy a bibliai elbeszélésekkel szemben Homéroszt lehet elemezni, de nem lehet értelmezni; valamint hogy szemben a „kifinomult” és „érthető” (vordergründig) homéroszi stílussal a bibliai elbeszélés „szövevényes” (hintergründig); „Odüsszeusz sebhelye”, Mimézis: A valóság ábrázolása az európai irodalomban. Budapest: Gondolat, 1985, 5-26.

[4] Ld. pl. Witherington, B. III, Letters and Homilies for Hellenized Christians, 1. kötet, A Socio-Rhetorical Commentary on Titus, 1-2, Timothy and 1-3 John. Downers Grove–Nottingham: IVP Academic–Apollos, 2006, 246-48.