belépés | regisztráció RSS

Publikációk Elküld Nyomtat

Czövek Tamás

ZENE ÉS IDENTITÁS

Popkultúra és egyház


(Az itt következő gondolatok a popzenével egy kalap alá vett "nem hagyományos" egyházi zene társadalmi szerepét is igyekeznek megértetni. Kevésbé szorosan tartozik érvelésemhez, ezért ez a szakasz átugorható.)

Ha magyar reformátusként Bob Dylan-re hivatkozni nem is tűnik hálás dolognak, egy párhuzam miatt kézenfekvő. Egyházunk fiataljai társadalmunk fiataljai is, két kultúrának tagjai. Hogy a társadalom mit tesz annak érdekében, hogy az az ő életterük is legyen, nem ide tartozik. Viszont református egyházunk tagjaként felelősséget érzek azért, hogy református fiataljaink otthonra találjanak egyházunkban, ne pedig állandó bírálatba, meg nem értésbe, kirekesztésbe ütközzenek.

Popzenéről szóló tanulmányában Reinhard Flender és Hermann Rauhe (32-34) az olasz társadalomtudós, Francesco Alberoni tételére támaszkodva igyekszik megérteni a popkultúra társadalmi működését. Alberoni Movimento e istituzione (Mozgás és intézmény; 1981) c. műve a társadalom kollektív mozgásainak jelenségével foglalkozik, melyek végső esetben forradalomban tetőznek. Alberoni a következőképpen érvel. A társadalom kollektív mozgásának minden szakaszában olyan magatartásszabályokat dolgoz ki, melyeket strukturálisan állandó törvényszerűségek határoznak meg. A társadalom folyamatosságát az intézmények szavatolják, s egyúttal egy viszonylag merev keretbe foglalják. Az intézmények azonban nem örök természeti törvények, hanem történetileg kialakult szabálykódexek, melyek idővel elhasználódnak, akár mert egy növekvő társadalmi réteget az intézmények már nem képesek magukba fogadni, akár mert az intézményesített élet szabályozottsága az egyén vagy a tömegek igényeit megfojtással fenyegeti. Alberoni rámutat a kontinuitás és diszkontinuitás dialektikájára, mely minden társadalom működését megszabja. Ekkor következik be a lázadás, mely a forradalom megkezdéséhez adja meg a jelt: a fennálló intézményeket lerombolják, hogy aztán újakat emeljenek. Ám nem minden lázadás vezet forradalomhoz. Az intézmények általában ellenállnak a lázadásoknak, aminek következménye a spontán módon kifejezésre juttatott igények elfojtása.

Ebben a kényszerhelyzetben minden társadalom "para-intézményeket" hoz létre, melyeket szubkultúraként bizonyos fokig megtűr. A szubkultúra szerepe az, hogy a hivatalos kultúra által megszabott tabuk és szabálygyűjtemények következtében szükségszerűen keletkezett elfojtások által termelődött túlnyomást amolyan szelepként kiengedje. Ezek az "ellen-intézmények" megfelelnek az ember mélyen gyökerező diszkontinuitás iránti igényének. "Mini-lázadásokról" van tehát szó, melyek az uralkodó társadalmi rend tabuiból, előírásaiból és törvényeiből álló kódexnek olyan területeken mondanak ellent, melyeket a tekintélyek nemigen tudnak ellenőrzésük alatt tartani. Ha ez olyan feltételek mellett történik, melyeket a hivatalos kultúra eltűr, akkor az a félig-intézményes szubkultúrát hallgatólagosan és kollektív módon felhasználja. Tekintélyelvűségének fokától függően minden társadalom többé vagy kevésbé intézményesített "szeleprítusokat" fejleszt ki, mint pl. a bacchanáliák és karneválok. Ám ugyanez lehet a szerepe a hétköznapok során az olyan mini-intézményeknek, mint a vicc, a színház, vagy a kábítószerekkel, zenével, tánccal elért tudaton túli állapot. Ezek "túlnyomásszelepként" a lélek működését hivatottak szabályozni.

Az elmúlt száz esztendő fejlődése, állítja ezek után Flender és Rauhe, válságokkal terhes átmeneti időszakokban bővelkedett, melyek különösen is a falusi népességet és a kispolgárságot szakították ki hagyományos környezetéből. Az ipari és társadalmi forradalom, túlnépesedés, megélhetési gondok következtében emberek milliói adták fel önként vagy kényszerből hagyományos életterüket. Ezeket a változásokat egy társadalmi elit irányítja. A szálak vállalkozók, tudósok, üzletemberek és politikusok kezében vannak. A népesség többsége tehetetlenül, ijedten és tudatlanul áll velük szemben, s politikai vezetőkre igyekszik támaszkodni, mert azok a társadalmi intézmények, melyek az egyénnek hagyományosan védelmet biztosítottak, felbomlóban vannak. Ide tartozik a faluközösség és a királyság intézménye, de ugyanígy a vallási intézményekhez való kötődés is lazul. Az iparosodás, városiasodás, szekularizáció és demokratizálódás a tömegeket társadalmi és szellemi űrbe taszítja.

Így alakul ki a popzenének leginkább kedvező társadalmi közeg. A popzene gyorsan "készíthető", a kor égető szükségeire azonmód reagál, és megkapó dallamokkal és erotikus álmokkal fűszerezetten űzi el az emberek szorongásait. Amíg a komoly- és népzenét évszázados hagyományok határozzák meg, a popzene mindig ott sikeres, ahol társadalmi rétegek elvesztették vagy elvágták hagyományos kulturális gyökereiket, és új társadalmi és szellemi kötődés még nem alakult ki. Ha tehát a popkultúra/popzene viszonylag új kulturális jelenség is, nem más, mint szelep, s mint ilyen egy ősrégi és minden társadalmat kísérő társadalmi jelenségnek csak egy 20. századi megnyilvánulása. A popzenét átkozhatjuk, törekedhetünk kiirtani, de ha Alberoninak, Flendernek és Rauhénak igaza van, a társadalmi "szelep" szerepét mindig ellátta valami, s ezen változtatni nem áll módunkban.

A popkultúrán belül a rockzene, különösen is a kezdeti 60-70-es években, a tekintélyelv és a hagyományos értékek elleni radikális társadalmi és politikai tiltakozás eszköze volt. Noha mára ez a szerepe háttérbe szorult, s a kezdeti lelkesedést kiábrándultság váltotta fel, a popzene nagyobbrészt még mindig a társadalmi tabuk és törvények elleni kultúraként működik. Egy kultúra, így a popkultúra sem Isten országa: Krisztus megváltására éppúgy, netán még jobban szüksége van, mint értékesebb és igényesebb kultúráknak. Ám ha tekintélyelvű módon próbálunk hatni az ennek a kultúrának hatása alatt élő gyermekeinkre, csak az őket tápláló kultúra talaját öntözzük.

Nem gondolom, hogy egyházunkat a '68-as diáklázadásokhoz vezető társadalmi feszültségekhez hasonló ellentétek jellemeznék. Az azonban kétségtelen, hogy feszültségek vannak. Emiatt azonban még nem kell kétségbe esnünk: feszültségek minden közösségben keletkeznek. Az egyházunkban jelentkező feszültségek részint abból fakadnak, hogy a fiatalabb nemzedék a legtöbb gyülekezetben nem sok lehetőséget kap az érvényesülésre; hogy a szocializmus időszakához képest megváltozott társadalomban és kultúrában gyakran még a hagyományos módon próbáljuk megszólítani a fiatalabb nemzedéket; hogy a nem "hagyományos módokat" sokszor gyanakvással fogadjuk; s hogy mindennek következtében a fiatalabbakat nem sikerül elérnünk.

Néhány javaslat

Angliai ösztöndíjas éveim alatt a közeli anglikán gyülekezetbe jártam istentiszteletre. A gyülekezet az istentiszteleti éneklés kérdését pragmatikusan közelítette meg. Mint az anglikán gyülekezetekben, itt is használták a maguk "fekete" énekeskönyvét, ám mellette ugyanígy helyet kapott egy másik hivatalos egyházi énekeskönyv is, mely már megjelenésében sem fekete volt: a gyűjtemény jórészt az utóbbi 20-30 évben keletkezett énekeket tartalmazta. Ezen túl énekeltünk kivetített énekeket is, olyanokat, melyek egyik kiadásban sem szerepeltek. Ha hagyományos énekeket énekeltünk (pl. zsoltárokat), a kántor az orgonán kísérte, ha újabbakat, zongorán, esetleg a kántor helyett kisebb gitáros együttes vezette az éneklést. Nem véletlenül, a gyülekezetben minden nemzedék megfelelő arányban volt jelen, senki nem érezte magát kirekesztve.

A Budapest-Gazdagréti gyülekezetben hasonló tapasztalataim vannak. Noha az új templomban nincs orgona, az istentiszteleten "fekete" énekeket éppúgy éneklünk, mint nem hagyományosakat. Az éneklést hangszeres zene (gitár, gordonka, fuvola) vezeti. A gyülekezet összetétele nagyjából a gazdagréti lakótelep és környéke társadalmi és nemzedéki mintája. Ha a gyülekezet tagjaiként nem is gondoljuk, a gyülekezet tökéletes volna, s az éneklésen/énekeken nem lehet javítani, idősek és fiatalok együtt és örömmel vesznek részt Isten dicsőítésében.

Az elkezdődött vita mindenképpen üdvözölendő, és őszintén remélem, hogy gyakorlati következményei lesznek. Mivel az eddigi vitában egyoldalú bírálat szólalt meg egyik-másik fél részéről, fontosnak tűnik a közhelyszerű figyelmeztetés: A madárinfluenzát nem lehet rendelettel betiltani. (Gyanítom, a Madár Párt politikai ellenfelei az analógiát valószínűleg nem tekintik érvényesnek.) Legyen az a legszelídebb és legépítőbb, puszta bírálattal nem jutunk előre - csak ha a bírált dolog helyett valami vonzóbbat tudunk ajánlani. Ha nem tévedek, végül is minden sikeres megújulási mozgalom, beleértve a reformációt, ezt az elvet váltotta aprópénzre. A gyülekezetek zenei-himnológiai tanításán túl mindezek alapján kívánatosnak látszik egy színvonalas énekeskönyv összeállítása az utóbbi évtizedek hazai és külföldi énekterméséből. A fentiekből következik az is, hogy az egyház a saját jövője és egészséges működése miatt nem hagyhatja figyelmen kívül a fiatalabb nemzedékek kulturális és érzelmi identitását és igényeit egy ilyen énekgyűjtemény összeállításakor. Ez már csak a jelenlegi gyülekezeti és "himnológiai" helyzet miatt is fontos, amivel kapcsolatban két dolgot tehetünk: vagy elismerjük, vagy ragaszkodunk a status quó-hoz.

Én nem vagyok benne biztos, valós-e az az elvárás, hogy istentiszteleteink mindenhol és mindenkor ugyanazt a liturgiát kövessék, vagy egy mintához alkalmazkodjanak, vagy gyülekezeteink egytől-egyig ugyanazokat az énekeket énekeljék. Akár szerencsés, akár nem, egyházunk több területen pluralista, mint gondolnánk vagy szeretnénk, mely tényt nem lehet meg nem történtté tenni, sem rendeletekkel megrendszabályozni. S az egyházi megújulás minden bizonnyal nem egy uniformizmusnak, homogeneitásnak a szentesítése lenne, hanem egy egészséges pluralizmusnak, heterogeneitásnak a megfelelő érvényesítése. Talán ebben a tekintetben is irányadó Augustinus diktuma: "A fő kérdésekben egység, mellékesekben szabadság, mindenekben szeretet."

                                                                                                                 

* A "rockzene" és "popzene" kifejezést az Oxford Advanced Learner's Dictionary meghatározása értelmében használom. A rockzene a rock and roll-ból az 1960-as években kifejlődött, erős ütem jellemezte popzenei áramlat. A popzene tágabb jelentésű: az 1950-es évek óta populáris, általában erős ritmusú és egyszerű dallamokra épülő zene.



Felhasznált irodalom:
Flender, R.-Rauhe, H. Popmusik: Geschichte, Funktion, Wirkung, Ästhetik. Darmstadt: Wissenschaftliche Buchgesellschaft, 1989.
Móra F. "Szeretném megnyugasztani azt a szegény Spenglert!" Napok, holdak, elmúlt csillagok - A fele sem tudomány. Békéscsaba: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1980, 393-401.
Oxford Advanced Learner's Dictionary of Current English (szerk. S. Wehmeier). Oxford: Oxford University Press, 2005.
Spengler, O. A Nyugat alkonya: A világtörténelem morfológiájának körvonalai, I. Alak és valóság. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1995.
The Cambridge Biographical Encyclopedia (szerk. D. Crystal). Cambridge: Cambridge University Press, 1998.

2. oldal ( összesen 2 ) Előző oldal
2020. április 05., vasárnap,
Vince napja van.

Elhunyt Pásztor Jánosné

2016. május 24., kedd

85 éves korában elhunyt Pásztor Jánosné, a Magyarországi Református Nőszövetség korábbi elnöke. „A legfontosabb számomra, hogy tudom, az Úristen szeret. Hiszem, hogy egészségemben, betegségemben velem van. Amikor legutóbb beteg lettem, éreztem, hogy a legnagyobb orvosság a szeretet. A gyerekeim folyamatosan kerestek, az egész család és a szomszéd is imádkozott értem. A nőszövetségben is nagyon kedvesek voltak, rengeteg gyöngédség van bennük” – mondta két évvel ezelőtt egy interjúban a Reformátusok Lapjának.

Az igazi győzelmek

2016. május 20., péntek

Hasznosságelv szerint működő világban élünk, ahol mindent forintosítanak, de a Szeretethídon senki nem számítja ki, hogy mennyit ér az önkéntes segítség, hiszen jó dolgokat tenni alapvető emberi magatartás. Helyszíni riport Budafokról, a Szeretethíd május 20-i megnyitójáról, ahol nemcsak önkénteskedtek, hanem táncra is perdültek a résztvevők a legkisebbektől kezdve a püspökökön át az államtitkárig.

Hogyan olvassunk égő háztetőt?

2016. május 16., hétfő

Az események egymásutániságában történetet keresni, a történetnek jelentést tulajdonítani: hitbeli cselekedet. Hit nélkül az egymásutániság: egymás nélküliség. A hit értelmezői mozzanatában azonban fölizzik egy lehetséges idézőjel a történet mondatai fölött – Molnár Illés gondolatai Visky András pünkösdi homíliá járól.

Az elefántnál is

2016. május 15., vasárnap

A Szentlélek szimbóluma a galamb. Az ősmélység felett mintegy tojását költő madárként lebegett – a Lélek teremtő hatalom; és Krisztus megkeresztelkedésekor aláereszkedik reá – a Lélek kinyilatkoztató és felhatalmazó erő. Feltétlenül szabad, mégis bizalmas, érkeztében szuverén áldáshozó. Mi azt mondanánk: vendég, holott ő a gazda – és minket avat birtoka vendégeivé: Ő a Lélek. A jelképe galamb.

A különbség: ég és föld

2016. május 11., szerda

A kis konfirmandusok a hét végén egyáltalán nem akartak hazamenni, pedig közülük többen bevallották, hogy néhány nappal korábban a legkülönbözőbb ötleteket fontolgatták, hogyan lehetne meglépni a csendeshétről. Lelki otthon, amely csodák színhelyévé vált. Az a ház, amit a tomboló tűz sem tudott elpusztítani. Harmincéves a nyárlőrinci Emmaus-ház, a kecskeméti reformátusok missziós háza.

Látogatóink száma a mai napon: 939
Összes látogatónk 2000. november 01. óta : 46578089

Copyright © 2008 Parókia Portál, Minden jog fenntartva.

Impresszum / Média Ajánlat / Kapcsolat