Azok a régi karácsonyok, azok voltak az igaziak. Igaz, hogy nem volt ekkora fa, s ajándékok is szerényebben, de olyan boldogok voltunk mégis! - hányan mondják ezt, és azért mondják, mert tényleg így is érzik. Talán így is van. Mondom, talán, mert az emlékezet megszépíti a múltat. A Karácsony ünnepe egy kicsit a múlt ünnepe is. A gyermekkoré, a felhőtlen boldogságé.

Emlékszem én is a nagy havakra, melyek nemritkán harmad napja szakadtak alá az égből mintha soha sem akarnának abba maradni. Kíváncsian lestük a kútfödelet a reggeli ébredésnél a házzal szemben, mert ott lehetett beazonosítani a hó magasságát. A csak tenyérnyi hó szinte szomorúvá tett, de a "kétaraszos- az igen, azért ugrottunk vidáman ki az ágyból. A lapátolás munkája nem jelentett terhet. Mindig megvolt a sorrend. Először a kút felé kellett ösvényt vágni a hóban, a víz létfontosságú volt. Jutalomként odaérve letörhettük a kút vödrén lógó jégcsapot. Aztán a kapu következett, vendég nem rekedhetett kint a háziak lustasága miatt. Végül pedig a csűr és a gazdasági udvar. Ott akadt aztán a legtöbb tennivaló. Az igazi telet jelezte, ha elcsöngetett a ház előtt az első lovas szán. A csengő nem dísz volt csupán a ló nyakán, hanem jelző a suhanó hópelyhekben kucsmába bújtatott füleknek. Hány ilyen arc földereng a múltból. Hófüggönyből kibomló imbolygó alakok, kucsma alatt meghúzódó, fagytól deresedő tömött bajszok, hidegtől pirosló arcok a magasra húzott gallérok mögött. A szó pedig ízesen szállt a maga egyszerűségében: "Isten áldja meg!-, így járta ottan a köszönés, meg, hogy "jó Karácsonyunk lesz-. És mindenki így is hitte. Legalábbis én gyermekként így. Angyal-várásban égett a lelkünk, nem ajándékot, hanem a karácsonyfát vártuk. S addig még leégett kétszer a kemence tüze, először a kenyér sült ki, aztán a kalács következett, s az elmaradhatatlan téfölös lepény.
A napi tennivalókban hamar ránk rontott a délutáni szürkület. Akkor pedig illett komolyan venni a dolgot, mert nagy feladat elé nézett a gyermeksereg, "Karácsony szombatján-, verset mondott mindenki a templomban. Azon az estén tömve voltak a padok, a karzatra szorultak pedig végig állták a másfél órás ünnepet. Mert hát Karácsony templom nélkül nincs. Ez szentencia volt. És olyan igazság, amely mindenkinek belülről parancsolt. Azon az estén a templomból kijövet először köszöntötték az ünnepre egymást az emberek. Elsősorban a rokonok. De mindenki. Akkor illett kezet adni egymásnak, ott Isten közelében, haragos a haragosnak, egy barázdán nyáron át civakodó szomszéd a szomszédnak. Mert hát mégiscsak megszületett Isten Fia. Ha az angyalok azt éneklik, hogy "dicsőség mennyben az Istennek-, angyal szavának kell legyen a folytatás is, hogy "békesség földön az embernek-. És a hó hullott és hullott és hullott, mintha a világ szennyét akarná eltemetni a földön...
Azok a régi karácsonyok, azok voltak az igaziak. Igaz, hogy nem volt ekkora fa, s ajándékok is szerényebben, de olyan boldogok voltunk mégis! - mondják majd egykor gyermekeink. Talán. Mondom, talán, mert az emlékezet megszépíti a múltat. És egyszer emlék lesz ez a karácsony is. A gyermekkoré, a felhőtlen boldogságé.
(a www.parokia.hu portálról)