Az utolsó szó jogán...

(Jakab Tiszteletes úr olyan hatalmas tükröt tartott az iménti beszédével elénk, hogy míg ott a széken ültem, azt hittem, megszólalni sem bírok majd...)

Somogyi Gábor vagyok, a Darányi Református Egyházközség gondnoka. Amint az már látszik is rajtam, 56 éves vagyok, 1955. február 28.-án születtem Szigetváron, egy darányi református családba, és ez a háttér elég erős volt ahhoz, hogy az Istentagadó, vallás- és egyházellenes kommunista rendszer ideológiája sem tudjon rajta felülkerekedni.

Én is voltam fiatal, és váltakozva hol a széles úton, hol a keskeny úton jártam, és hol kerestem, hol tagadtam a helyes irányt. Amikor a széles úton jártam, itt, ebben az épületben, egészen közel a 6.-os úthoz, ezáltal a templomunkhoz is, Nagypénteken hangos, vad zenével zavartam meg az ünnepi Istentisztelet csendjét, a híveket, Édesanyámat és a Nagyszüleimet... Amikor a keskeny úton járok, Nagypénteken gyászba öltöztetem a templomunkat, és ott térdelek a kereszt tövében, várva a Harmadnapi Csodát, ami értem is megtörténik...

1998-tól vagyok presbitere, 1999-től gondnoka az egyházközségnek. És engedjék meg, hogy megosszam Önökkel azt a gondolatomat, hogy mindez miként történhetett? Úgy érzem, a Gondviselő Isten a nevemen szólított, és ezt többen is meghallották, kimondták és leírták. Az Ő akarata szerint!

Nagyapám nyomdokain szeretnék járni, aki a példaképem a mai napig. Hosszú ideig volt presbiter is és gondnok is, és ebben a szolgálatban ő akarok lenni én magam is. De sokszor úgy érzem, ehhez talán csak az igyekezetem van meg, és az az Isten-hitem, amit kézen fogott Istentiszteletre tipegő kisgyermek koromtól tápláltak belém szüntelenül drága Nagyszüleim és szerető Édesanyám, akinek még így 56 évesen is a „kisfia" lehetek.

Naponta megtapasztalom az Isten kegyelmét és megbocsátó, végtelen szeretetét, mert gyarló emberként, ezernyi kisebb- nagyobb bűnnel, egymagam, Isten segítő szeretete nélkül meg nem állhatnék. Erős váram nekem, és gyenge, törékeny téglája vagyok én az Ő hatalmas művének.

Naponta megtapasztalom, hogy milyen nehéz a keskeny úton járni, és gyarló emberként sokszor kísért a széles út, még ha tudom is, hogy az a sátán útja. És naponta megtapasztalom azt, hogy milyen nehéz odatartani a másik orcámat is...

Presbiterként és magánemberként Isten földi országát szeretném építeni és megtartani mind javakban, mind lelkekben egyaránt. És ha eljön egyszer a pillanat, amikor magához hív az Úr, engem már nem ér váratlanul... Azt hiszem, hogy készen állok rá.

„Hadd menjek Istenem, mindig Feléd,..."

.
.
.

Köszönöm, hogy meghallgattak.

Most pedig két bejelentés következik.

Az egyikben hívom, várom és kérem presbiter- testvéreimet, hogy lépjenek be a Magyar Református Presbiter Szövetség területi csoportjába! Tagnak lenni semmi különösebb kötöttséggel nem jár, és csak előnyére válhat azoknak az egyházközségeknek, ahol van szövetségi tag! Információkat, útmutatásokat kaphatnak testvéreimen keresztül a gyülekezetek a törvényi változásokról, a fenntartói járulék megállapításáról és a most időszerű presbiteri választások fontosabb szabályairól. Akinek felkeltettem az érdeklődését, szeretettel adom át neki a Belépési Nyilatkozatot, illetve bővebb információt is adhatok ez ügyben.

A másik bejelentésemmel a konferencia itteni részét berekesztem, megköszönöm az előadásokat és a szolgálatokat, illetve az aktív részvételt.

Megkérem a kedves testvéreket, hogy vonuljunk át együtt a szemközt lévő Templomunkba, ahol Istentisztelettel és Úrvacsorával adhatunk hálát a Mennyei Atyának a mai alkalomért, majd azt követően szeretettel hívogatok mindenkit a Parókián történő szerény, de örömmel előkészített szeretetvendégségünkre, ahol kiváló alkalom adódik az ismerkedésre és baráti, testvéri beszélgetésekre.

Induljunk hát... csupán egy perc türelmet kérek Testvéreimtől, amíg átérek a templomhoz, hogy harangszóra érkezhessünk az Istentiszteletre.

Az egyházközség gondnokának záró gondolatai

[Vissza a Presbiteri Konferencia főoldalára]