"Más az, aki bizonyságot tesz énrólam, és tudom, hogy az a bizonyságtétel, amellyel rólam tanúskodik." Jn. 5,32

Nekem megadatott az élettől, hogy kétszer mentem nyugdíjba. Először a vízügyi szolgálatból 36 év után, 1992-ben, majd néhány hónappal ezelőtt negyven évi "papné szolgálatból". Az idézőjel használata indokolt, mert ilyen státusz hivatalosan nincs, de számomra a valóságban létezett. Erre a szolgálatra ránevelt a férjem és hiszem, sőt megtapasztaltam, hogy Isten lelke igazgatott ezen az úton. Ahogy visszagondolok életutunk változásaira, úgy ítélem meg, hogy a gyülekezetét szolgáló papnévá igazán a parókián lakva válhat egy lelkészfeleség.
A hatvanas évek legelején (1961) nagy csodálkozást váltott ki - még az idősek körében is -, az, ha valaki papként akart családot alapítani és ráadásul, sikerült is neki társat találni.
Isten életindítása más sorrendben történik. Nem a gondokat és a nehézségeket helyezi a szívünkre, hanem a boldogságot. Engem sem riasztottak el a falusi életről szóló történetek. El sem tudtam képzelni, milyen is lesz az élet egy román határ menti kis faluban, ahol ráadásul a lakosságnak (370) csak a kisebbik fele volt református, és a sár azért vendégmarasztaló, mert a tudatlan városi ember lábáról egy hirtelen lépésnél úgy lekapja a cipőt, mintha nem a sajátjában indult volna útnak. Ezt tapasztalatból állíthatom, mert a "magyar pap" - (így hívták a református papot, és "oláh pap" volt a görög) - mezítláb jött haza az első temetési szolgálatból. Így lett első vásárlásunk egy gumicsizma.
Abban az időben nem nagyon kaptak munkaalkalmat a papnék. Akkor ezt nem nevezték diszkriminációnak - pedig az volt a javából - és igen csak a "kisebbséghez" tartoztunk. Amikor mégis sikerült munkát kapni, eszemben sem volt azon tűnődni, hogyan fogok naponta 8 km-ről bejárni a munkahelyemre. Mint műszaki végzettséggel rendelkező, éppen jókor jelentkeztem az egyetlen, ilyen jellegű munkahelyen, és valószínű nem jelentettem ideológiai veszélyt a környezetemre.
Nem lehet elfelejteni azt az örömmel és fájdalommal vegyes érzést, amivel elhagytuk debreceni lakásunkat és elfoglaltuk új otthonunkat a parókiát. Még ma is érzem a friss mész és a kert rózsáinak együttes illatát, ahogy benyitottunk a házba. A földön befőttes üvegekben virágok bókoltak, és a nagyszobába be volt terítve az első szál színes szőtt pokróc, amit ajándékba kaptunk. Magam előtt látom a ki tudja hány esztendős paticsfalú parókiát, amelynek falai majd összerogytak a rangos betoncserép alatt. Elgondoltam hogy mennyivel jobban illett volna hozzá a nádtető, de nagyon boldog voltam, hogy legalább ezt korszerűsítette az elődünk. A parókia parányi ablakszemein átnézve mindenről értesülhetett a bentlakó, mivel az a falu közepén állt a templommal és minden melléképületével együtt, s úgy érezhette magát benne az ember, mintha egy kicsi szigeten élne. A telket egyik oldalról köves út, a másik oldalról földút ölelte át. A kövesúton járt a postakocsi, tejes autó és a "fakarusz" (autóbusz). A fiatalok kedvéért ezt a járművet röviden be is mutatnám: a mai rabszállító kocsik kezdetleges elődjét kell elképzelni. A fém vázat deszka és bádogborítás valamint kihúzható üvegablak tette alkalmassá a személyszállításra. A "körmösök" (traktorok) a földúton jártak a mezőre. Mindkét oldalon akkora port vertek ezek a járművek, hogy csak a szél erejében és irányában bízhatott az ott lakó.
Szerényen éltek az emberek, de akkor még megélhetést adott a jószágtartás. Volt is mindenből. A csorda, a konda vagy a nyáj közti különbséget a "falusi" élet helyszínén hamarabb tanulja az ember. A tiszteletes úrnak, aki maga is pásztornak vallotta magát, volt miért felfigyelni a "kollégára". De nem az ostora miatt, hanem azért, mert egyenként ismeri a nyáját. Mindent tudott a rábízottakról és mindenről beszámolt a gazdának. Akkoriban még a disznóöléseket sem a falusi turizmus miatt rendezték.
A faluban négy tévé volt összesen. A családok összejártak beszélgettek. A rokoni összetartozás szálait a gyerekek is tudták. A jólétet az jelentette többségüknek, hogy van mit enni; van meleg ruházat, lábbeli; saját orvosa, iskolája és papja a falunak és a téli tüzelő az udvaron van. Az öntött vasból készült "koronás" vaskályhában gyermekfürösztéskor raktunk tüzet, mert hamar melegített. Egyébként a "rakott spór" szolgálta a konyhát. S amilyen hamar melegedett az alacsony fagerendás szoba, olyan hamar ki is hűlt. Bizony nagy tekintélye volt a tolldunyhának! Volt is mindenkinek. Az alacsony ház mélyen hordta a szemöldökfát az ajtók felett. Csak igen alázatos főhajtással tudtak bejönni rajta, mintha a király elé járulnának.
Bármennyire is kedves volt sokaknak ez a régi lak, mégis mindenki örült, hogy újat építünk! A tervezés kitelt a papéktól, de az építési engedélyek megszerzését és az építőanyag megszerzését meg sem kísérlem leírni. A bontásból remélt és még újra felhasználható deszkák és fagerendák határozták meg az új épület méreteit. Meglett, szép lett, új lett.
"Új ház, új pulya!" - járta a mondás a faluban és az is meglett. A leány után egy fiúcskát kaptunk ajándékba az Úrtól, hála legyen Neki érte. Akkoriban sátortetős, háromkéményes, ikerablakos téglaházat építeni ritkaságnak számított. Rangos ház volt az ilyen. Régen volt. 35 évnél is régebben. Istené a dicsőség! Azóta is él önálló gyülekezet e helyen. Az adakozók a munkaegységből (7.50 Ft/db) és a háztájiból éltek. A TSZ egyszer fizetett évvégén a zárszámadás után. Ha volt miből! A lelkipásztor is egyszer kapott egy évben fizetést. Év közben természetbeni ajándékokkal igyekeztek a hívek ellátni a tiszteleteséket. A bolti cikkekre meg jó volt az én fizetésem. A munkahelyemre a korai busszal jártam (5.20), mert a későbbire (7.10) nem vettek fel mondván: az kérem iskolás járat! A rendszeres bejárás Csengerbe jó alkalom volt arra, hogy a betegek gyógyszereit kiváltsam és egyéb sürgős ügyeik intézésében segítségükre legyek! A templom körüli szolgálatra az asszonyok mindig készségesek voltak. A helyi szokásokra ők tanítottak engem, és én is tudtam újat mondani nekik. Jóleső érzés volt megtapasztalni a "gyermekágyas" idő alatt, hogy milyen szeretettel látták el a családomat.
Az első falusi ünnepem a húsvét volt, amire már a helyi szokások szerint készültem. A vázákban cicuskák és nárciszok álltak feszes vigyázban. A hetekig gyűjtögetett hagymahéjban főzött tojásokon fehér nyomot hagyott a büröklevél és kettő sem volt egyforma. Sárga túró nélkül nem volt teljes a húsvéti asztal, és minden háznál sütöttek valamilyen kelt tésztát, kalácsot. A fiatalasszonyok tortát is sütöttek. A kemencében megpuhított házi sonka mellé oda sem állhatott a városi gépsonka.
Vegyes felekezetű falu lévén keveredtek az ünnepi szokások. Húsvét reggelén a református papot is "kikívánta" a nép a temetőbe, hogy ő is mondjon imádságot, mint a másik pap. Lehetett volna bizonyára komoly dogmatikai tanítást tartani, arról, hogy ez nem református szokás, de jobbnak látta a "magyar pap", ha a feltámadás evangéliumát a temetőben is hirdeti húsvét kora reggelén. Többen voltak kint, mint a templomban.
A görögöknél hamarabb harangoztak, és később is jöttek ki, mint mi. Ezért aztán végignézhettük, hogy ki milyen pászka-kosarat vitt a szentelésre. A nagyságáról arra következtethetett a nézelődő, hogy sok jó minden van benne. A terítők kézimunkái arról tanúskodtak, hogy ki milyen ügyes kezű. Akkor még nem tettek fel "gépi" munkát vagy "bóti" csipkét a kosárra. Mindenki a maga varrta terítőjével járult a pap elé. Mire körbe járták a templomot kereplőikkel - a harangok Nagypéntektől némák voltak - mi is bementünk a templomba.
Két harmóniuma is volt a gyülekezetnek. A nagyobbik díszes faragású ugyan, de sajnálatos módon nem szólt; a másik kicsi, csúnya, de ha nagyon gyorsan fújtattam a pedálokkal még szólt is. Először vált hasznossá az a kevéske zenei ismeretem, amit édesanyám szorgalmazására tanultam meg. Örültem a gyülekezet lassú énekmondásának, mert így nekem is volt időm a kottára és a szövegre egyaránt figyelni. Izgalmamban még azt sem vettem észre, hogy két vezér énekese is volt a gyülekezetnek: egy férfi és egy nő. Ők még egymásról sem vettek tudomást, nemhogy az én "tüdőbeteg" harmóniumomról. A lényeg az volt, hogy mind a hárman szívből igyekeztünk fújni a magunkét. Mikor a gyülekezet megtapasztalta a tiszteletes úr hangjának erejét, őt követték az éneklésben és így béke lett a "kántorok" között.
Ó, de megsirattam a templomkert gesztenyefáit, amikor azokat kivágták. Velük együtt "haltak meg" a gyöngyvirágok, ibolyák, elköltöztek a gerlék és a macska is a szomszédban tanította fára mászni a kölykeit. Minden kérlelés hiába volt, mert a templomnak napfény kellett ugyanis vizesedtek a falak. Akkor még a belvíztől.
Itt ért életem első árvízi élménye is. Hála Istennek ott és akkor víz nélkül. A parókia volt a legújabb és legmagasabb háza a falunak. A környék öregei odahozták értékeiket (ágyneműt, vászonneműt, pokrócokat, "Rákóczi képet"), hogy vigyük fel a padlásra, mert ott biztos megmarad, ha jön a víz. A tiszteletes úr állást csinált még a padláson is, és minden batyut ki kötöttünk a kéményhez. Kis öregeinket pedig elvitték a katonai teherautók.
A hetvenes árvíz idején még nem voltak mobiltelefonok, de még egyszerű telefonvonalból is csak a postán és a tanácsházán volt. Az orvos is csak éjszakára volt bekapcsolva.
Az árvíz levonulása után én magam is részt vettem a helyreállítási munkákban, a munkahelyi viszonyoknak megfelelően, és bizony megrendítő élmény volt az is.
A szatmári térség lakói, úgy tartják számon a hetvenes árvizet, mint egyfajta időszámítást, avagy a Krisztus előtti és utáni időt. A mi életünkben is fordulatot jelentett 1971 júliusa. Fehérgyarmatra kerültünk. Akkortájt a nagy összevonások idejét éltük. Falvak iskoláit, orvosi rendelőit, tanácsi hivatalait vonták össze, vagy szüntették meg. Így volt ez a vízügyi ágazatban is. Nagy kihívás volt számunkra elhagyni azt a gyülekezetet, akit szerettünk, és ahol bennünket is megbecsültek, elhagyni az új parókiát (5 év), amit mi is két kezünkkel építettünk és eljönni egy állami bérlakásba. Nem hangzott valami jól.
"Isten utai nem a mi utaink" - figyelmeztet az IGE. De nehéz ezt elfogadni, amikor döntenünk kell életünk sorskérdéseiben. Különösen olyan fordulat előtt, amely emberileg megítélve visszaminősítő változást eredményez. Pedig ez így történt a férjem hivatalában, de nem a hivatásában.
A fehérgyarmati évekről nem írok. Annak minden napja ismert lehet a gyülekezet előtt, természetesen olyan mértékben, amilyen arányban kinek-kinek alkalma volt itt élni Fehérgyarmaton. Mióta elfoglaltunk új otthonunkat - amelyben, ha Isten is úgy akarja, a nyugalom és békesség éveit élhetjük meg - sokan kérdezik tőlünk, hogy érezzük ott magunkat és milyen ott lakni. Röviden szólva: köszönjük szépen nagyon jól és jó ott lenni. Egy kis fekete humorral fűszerezve: innen már nincs messze az "örökös-földi lakótelep"! Papnéságom negyven éve után először történik az velem, hogy nem hallok harangszót, illetve az időjárástól függően néha, és akkor is csak azt, amelyikről tudom, hogy most kell szólnia. Itt a vonat zakatolása, füttyjele szakaszolja a napot. Hallom, amikor a Szamos hídján átcsattog, és ütemes kattogással robog be a gyarmati határba. Az udvari teraszon megállva és a kert felé tekintve, mint egy hatalmas színes poszter tárul elém a látvány. Vékonyka drótkerítésünk belevész a tájba és nem zavarja a tekintet semmiféle emberi építmény. A vonatok úgy szaladnak át a tájon, mintha parányi játékvasút kocsijai lennének. Az InterPici fehér kocsijai fölényesen, elegánsan suhannak el, míg a "piroska" kissé kifakulva, de fürgén futkos a két célállomás között, betöltve ezzel egy fontos összekötő eszköz szerepét. A pesti gyors látványa este az igazi. Mint egy tüzes sárkány, úgy nyújtózkodik végig a láthatáron.
Mikor meg-megállok e számomra kedves képet szemlélni, eszembe jutnak azok az esték, amikor szeretteimet vártam haza és ott toporogtam az állomáson. Milyen boldogság volt visszakapni őket. Jöttek iskolából, kollégiumból, katonaságból, tekintélyes hivatali utakról épen, egészségesen, örömmel. Jöttek ünnepekre, és ha jöttek ünnep lett. Elgondolom, hogy minden vonattal hazajön valaki, és van, akit várnak és van, akit soha sehol nem vár senki. Így beszél hozzám az Isten és így teszi napról napra otthonná ezt a házat. Isten szól Igéjén keresztül hozzánk és megadja azt is, hogy mindenben meglássuk Őt és az Ő szeretetét. Költözésünk előtt egyszer Mózes egyik könyvét olvastam, ahol azt kérdi Isten a választott néptől: "Menjek-e veletek?"
Kettős figyelmeztetés volt ez számomra. Évtizedeken át velünk "lakott" az Isten, de meg kell hívni Őt további utunkra és otthonaikba is, míg csak Ő hozzá meg nem érkezünk...
Balogh Tihamérné