Megrostálva, de el nem ejtve - Bizonyságtétel

Hány gyermekünk legyen?

Igazából sosem gondolkodtunk azon, s nem is kérdeztük meg Istent, hogy hány gyermekünk legyen. Kettőt mindenképpen szerettünk volna. Mikor Jánoska egyedül volt, éreztem is a hiányát egy második gyermeknek, de Sára születése után úgy véltem, kerek lett a család. Épp elég elfoglaltságot adott a két gyermek, így nem is vágytam többre. S mivel az orvos is Sára születésekor azt mondta, hogy nagyon elvékonyodott a méhfal és egy újabb terhesség veszélyes lenne, úgy gondoltuk, megállunk. Emberileg mindent megtettünk ezért, sőt imádkoztam, hogy ne is adjon Isten több gyermeket. Az Úr nem hallgatott meg: kiderült, hogy jön a harmadik csemete. Ekkor nagyon kétségbe estem, mert mindig csak az orvos szavai visszhangoztak bennem: VESZÉLYES. Tudtam, biztos azt fogja mondani, hogy vetessük el: ebben nem is csalódtam. Igaz, mondta, az is lehet, hogy nem lesz probléma, de én csak a negatívumot hallottam. El kellett döntenem, megéri-e ez a kockázat, mikor van két egészséges gyermekem. Lelkipásztorunk tanácsolta, hogy menjünk el egy másik orvoshoz is, s felesége ajánlására jutottunk el az I. sz. Női Klinikára. Az ottani orvos nem látta olyan sötéten a helyzetet, biztatott, bár hangsúlyozta, hogy garanciát nem tud adni. Ez már jobban hangzott, de nem nyugtatott meg teljesen. Nagyon nagy harcom volt Istennel: úgy éreztem, olyan helyzetbe hozott, mint mikor valakinek a feje fölött döntenek, akaratom ellenére tett valamit. Semmit se tehetek, ha tetszik, ha nem, ezt el kell hordoznom. Tehetetlennek éreztem magam.
A hitem került próbára: a veszélyes szó zakatolt bennem, de tudtam, Isten meg tud tartani. Eddig azt tapasztaltam, hogy a nehezebb helyzetekben Isten mindig adott egy igét, ami alapján tudtam mihez tartani magam, még ha nem is láttam a végét valaminek. Most nem így történt. Pontosabban, volt két ige, de nem volt világos, hogy erre a helyzetre vonatkozik-e. Úgy éreztem, mintha Isten azt akarná, hogy most ne egy ige alapján döntsek, hanem az eddigi egész keresztyén életem tapasztalatai alapján: őt követem, vagy elköszönünk egymástól. Időnként meg is ijedtem, nehogy a hitem rámenjen erre az ügyre: sokszor elég rossz gondolataim voltak, amiket Isten elé tártam. Mindig azt éreztem, ha elvetetném, az olyan lenne, mintha megvonnám Istentől a bizalmat, mintha nem hinném, hogy Ő képes megtartani. Másrészt, ha elvetetem, hogy életben maradjak, mi a garancia, hogy nem esik a fejemre egy tégla...?

Istennel mindent meg lehet beszélni

A férjem rám bízta a döntést, de mindenben kész volt támogatni, jóllehet ő kezdettől fogva amellett volt, hogy tartsuk meg a gyermeket. Úgy döntöttem, megtartom, de azt mondtam Istennek, hogy én egy pillanatra sem akarok kórházba menni, itt hagyva a másik két gyermekemet. Már Sára születésekor volt egy negatív élményünk. Jánoskát nagyon megviselte, amikor két hétig kórházban voltam (hónapok kellettek, míg helyrejött). A szüleim is nagyon aggódtak, féltek, hogy nehogy rossz vége legyen ennek az egésznek. Azt se akartam, hogy gond esetén azt mondhassák: na látod, mi megmondtuk; ne legyen az, hogy a hitem hiábavaló volt. Ezeket mind elmondtam Istennek. Az Úr nagyon megáldotta ezt a döntésemet. Egy idő után kaptam egy igét: Ézs. 41,10-ből: "Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened, megerősítlek, meg is segítlek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak-. Ezt mindennap elmondtam. Rájöttem, hogy Isten azt akarja, hogy végre vegyem komolyan a hitemet, nőjek már fel. Sokszor hozta elém azt az igét is, amit Jézus mondott: "Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, mert csak így követhet engem.- Másik ige Pál apostoltól: "Többé nem én élek, hanem Krisztus él bennem-. Úgy éreztem, hogy Isten azt akarja, hogy tényleg adjam fel az én saját kis énemet: haljon meg végre az ó-emberem, legyek egy új teremtés, aki Isten akaratában jár. Nagyon nehéz volt ez. Hónapokba telt. Észrevettem, hogy még mindig vannak bennem ilyen kérdések: miért adta ezt Isten. A végére, úgy érzem, egész jól sikerült, oda tudtam tenni magam Isten kezébe.

Isten harcolni tanít

Amikor újra jöttek az aggodalmak, újra ezt az igét kaptam: tagadjam meg magam, tegyem le az egész életemet Isten kezébe, a régi énem hadd haljon meg a kereszten. Azt is megtapasztaltam, hogy Isten igéje kardként működik. Amikor jöttek a félelmek és az aggodalmaskodás, elkezdtem az Istentől kapott ígéreteket megvallani. Egy idő után azt vettem észre, hogy egyre kevésbé jönnek a félelmek, vagy egy adott szituációban többé már nem féltem. Megvalósult az ige: "Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek-. Felvettem az ige kardját, küzdöttem, s láttam, hogy működik. Nem mondom, hogy sosem tört rám a szorongás, de könnyebb volt ellenállni.

Csodák sora történt velem

Isten közben elvett minden emberi segítséget a közelemből, nehogy emberi segítségre támaszkodjam (pl. hatvani kórház leépülése, szüleim nem tudtak annyit segíteni). Mindent összevetve, ez volt a legjobb terhességem, mind lelkileg, mind fizikailag. Csak a szülés napján kellett befeküdnöm a kórházba! Sőt előtte is kevesebbet kellett orvoshoz járnom! A terhesség alatt kialakult visszerek Isten kegyelméből visszahúzódtak, a szokásos fáslizás nem használt, csak az imádság.
Az is csoda volt, hogy a tervezett szülést megelőzte a pici. Nem kellett megindítani a szülést, hanem elindult (anyukám aggódott emiatt főleg).
Isten gondoskodását láttam abban is, hogy bár Annamária tüdőgyulladást kapott, ami miatt veszélybe került a hazajövetel, mégis helyre jött és hazaengedtek. Láttam, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra van, még ez a negatív helyzet is jót mozdított elő: mivel őt intenzív osztályra vitték, s csak néhány nap múlva kaptam meg, eközben én is visszanyertem az erőmet (mivel most is császárral szültem).

Tanulságok mindenkinek

Visszatekintve úgy gondolom, meglehetősen bután viselkedtem a kezdeti időszakban. Akkor ilyen szinten álltam, így legalább megláttam, hogy milyen is vagyok. Isten sokat formált rajtam, és úgy érzem, előbbre jutottam a hitben. Lehet, hogy belső fejlődésem ennélkül nem sikerült volna. Mindig tisztában voltam azzal az igazsággal, hogy nem illő csak nekem tervezni, s aztán csak várni azt, hogy Isten mindenre rábólintson. Most azonban mindez teljesen világossá vált számomra.
Arra gondoltam, lehet, hogy sok keresztyén éppen ezen a ponton bukott el: Talán más területen, mégis hasonló szituációban. Nagy keserűség lett a szívükben, mert Isten valami kívánságukat nem adta meg, vagy valamilyen nehéz helyzetbe kerültek, ami nem csengett össze elképzeléseikkel. Mivel mindezt nem tudták elfogadni, illetve nem tudták feladni önmagukat, némelyek eltávolodtak Istentől.
Ha komolyan akarjuk Istent követni, másképp nem lehet, csak úgy, ahogy Jézus mondta, megtagadva magunkat. Az Ő országát csak így lehet építeni. Megértettem, hogy Isten nem erre a földre tervezte nekünk a Kánaánt, s életünk értelme nem az, hogy itt érezzük jól magunkat, hanem Ő a mennyre akar minket felkészíteni. Nem az a legfontosabb, hogy a mi kis kívánságaink teljesüljenek. Persze az Úr nagyon kegyelmes, és sok mindent megad, de nem szabad, hogy ezek a kívánságaink kerüljenek Isten akaratának teljesítése elé.

Hálás vagyok Istennek, hogy tanított és nem vetett el. Nagyon sok örömünk van a kicsiben is.
Végiggondolva eddigi terhességeimet, különös látni, hogy Isten annak ellenére adott három gyermeket, hogy én egy bizonyos probléma miatt nem tudok természetesen sem szülni, sem szoptatni. Mindig arra gondoltam, ha ilyen selejtes vagyok, miért ad nekem Isten még egy gyermeket, miért nem olyannak ad, aki alkalmasabb a szülésre? Ahogy teltek a hónapok, ez jutott eszembe: milyen kegyelmes Isten, hogy sokszor a gyengéket választja ki egy-egy feladatra, úgy mint engem is minderre. Így a tökéletlenségeink ellenére felemel, és erőtlenségünkben az Ő ereje így nyilvánul meg. Emlékszem, amikor Jánoska született, a férjem ezt az igét kapta: "feleséged olyan házad belsejében, mint a termő szőlőtő-. Igaz két gyermek nem olyan bő termés, de mégiscsak termés. Soha nem gondoltam volna, hogy ezalatt Isten három gyermeket fog érteni. Ez az ige is bátorított a terhesség alatt, hogyha Isten engem így lát, akkor biztos nem akarja, hogy belehaljak a szülésbe. Rájöttem, hogy mindez hatalmas kiváltság, így ennek örülni kell.
Köszönöm, hogy imádságban hordoztatok egész idő alatt.

Tóth Katalin