Elmélkedés a megnyílt ég alatt

December 24-én este kigyúl az esthajnalcsillag. Ünnep van. Minden évben ismétlődő. Annyian és annyiszor elmélkedtek már róla, az eseményekről. És Róla, a megszületettről. Mit lehet még mondani? Sokat. A lényeget. Ha kell: újra. Ha kell: másként.
Ha az ember leegyszerűsíti magának a természetfölötti Hatalommal való kapcsolatát, akkor úgy vélheti: minden áldó imádság elsuttogásakor megnyílik az ég…, és ugyanígy: minden átkozó káromkodás kikiáltozásakor megnyílik a föld…
Nyíljon meg most a szívem, hogy lássam Őt!

„Nyílj meg szívem, lásd meg jobban, Ki fekszik itt e jászolban?
Ez a gyermek bizonyára Az Úr Jézus, Isten Fia.” (RÉ. 316:7)

Ki kit látott a megszületettben? Egy újabb gyermeket? Vagy éppen élete trónusára törő újabb veszedelmet? Egy nehezen érthető és követhető Mestert? Nehéz felsorolni a csalódott hiedelműek táborát. De miért nem látták meg benne a megígért és várt Gyermeket? Akit zavaros hiedelmek helyett élő hittel lehetne dicsérni és kérni, Hozzá (meg)térni és Őt követni!

„Jöjjetek Krisztust dicsérni, Bízó szívvel hozzá térni,
Énekekkel zengve kérni, Krisztus népe, jöjjetek! (RÉ. 328:1)

Ugye, azért már gyermekként is felismerték néhányan a későbbi Urat? A szent szüle-pár, akik a hallott igéket megtartva és szívükben forgatva gondozták őt. A pásztorok, akik legalább az angyali szózatot elhirdették róla. A templomi emberek: Simeon és Anna, akik látták a gyermeket és békével elbocsáttattak. És még néhányan.
Ugye, nem a Kísértő az első, aki felismerte őt? „Ha Isten Fia vagy, akkor tedd azt, amit mondok!” Kísértő és kísértés elutasítást kap a feltételes módra és a kért cselekedetre. Nem kérdéses: Ő az Úr és más feladata van, mint tetszeni az önmagukban tetszelgőknek.

„Bűn, pokol már búban éljen, Ördögöt hadd ölje szégyen,
Üdvösségünk szent ölében Már levetjük mind a bút. (RÉ. 328:2)

Amikor a tanítványok közül némelyek elhagyták, amikor az emberek okvetetlenkedő vélekedése miatt a lelkét roskadozva vitte, csöndesen és váratlanul megszólalt az Isten egy tanítványon keresztül. Cézárea Filippinél megkérdezte a tanítványait: „Kinek mondanak engem az emberek?” A válasz elismerő volt: „prófétának!” Azaz Isten szószólójának, vigasztaló és építő üzenethordozójának. De Jézus tovább kérdezett: „Hát ti kinek mondotok engem?” És erre válaszolta Péter apostol: „Te vagy a Krisztus”. Héberül: a Messiás. Magyarul: a Megváltó-kiSzabadító. A megígért-várt-megjelent Üdvözítő. Akinél az örökélet beszéde van.
Péter már átélte a rémületet, amikor vízen járás helyett merülni kezdett. Őt már megtartotta akkor a Mester. A nagy felismerést mégis az Úr kegyelme adta, a kételkedő hitecske helyébe.

„Küldte Őt az ÚR kegyelme öröklétre, győzelemre,
Hogy szívünket felemelje Boldogságos ég felé.” (RÉ. 328:3)

Kit láttak a kereszten? Irgalomra szoruló szánalmas embert? De mit is kérdezek! Hát kiknek a véleményére vagyok kíváncsi, csak nem a gúnyolódó tömegére? Az ítéletet végrehajtó és gondtalanul kockázó katonákéra? A gonosztevő latrokéra? Álljunk csak meg! Igen. Az a párbeszéd érdekes.
Az egyik Krisztusnak nevezi Jézust, de olyan módon, ahogyan a Kísértő tette. Az ördög becsapta a szívét. A másik véleménye azonban az, hogy Jézus „semmi méltatlan dolgot nem cselekedett”. Ha a rablónak igaza van, akkor kiért szenved jogtalanul a felismert és elismert áldozati bárány? Talán éppen azokért, akik a szenvedés közben ismerik fel őt? Jézus irgalmas válasza: „Velem leszel”!

„Irgalommal szánva minket, Nagy jósága ránk tekintett,
S ördög csalta bús szívünket Mennymagasból látni jött.” (RÉ. 328:4)

Elkésett-e hitvallásával a – lelkét kilehelő ítéletest – őrző százados ezekkel a szavakkal: „Bizony, Isten Fia volt ez!”? Nem, mert a megholtban felismerte az élőt! Elkéstek-e a felnyílt sírt találó asszonyok Jézus testének illatszerekkel való megkenésével? Nem, mert a holtak között az élővel találkoztak! Elkésett-e Tamás apostol a feltámadott Jézusnak mondott szavaival: „Én Uram, és én Istenem!” Nem, mert a halálos magányt elhagyva a gyülekezeti közösségben találkozott élő hitének forrásával!
Úgyhogy ez lett az az időpont, amikor végre úgy találkoztak vele, hogy hátralevő életük sorsfordító órájává ez lett.

„Áldott óra, boldog óra, Nagy hitünknek meghozója,
Ajkunk zengő hálaszóra Nyílik, édes Jézusunk.” (RÉ. 328:5)

Mit ünnepelnek ma az emberek? Télapót, Mikulást és a többieket? Szeretet- és család-ünnepet? Alighanem inkább ajándékozás-ünnepet. Leginkább önmagukat! Biztosan van mit pótolni üres életükben.
Kit hirdet a templomi, ünnepi igehirdetés? Halljuk-e Jézus szavát saját küldetéséről: „Ha valaki hallja az én beszédeimet és nem hisz, én nem kárhoztatom azt: mert nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy megtartsam” (Jn 12:47).
Megtartó született akkor és születik bennünk most. Nem veszünk részt az ítélkezésben. Sem a Télapót ünneplők elítélésében, sem a templomosok elítélésében. Ez az embervilág megmentésre szorul. Hogy életünk legyen. Itt és odaát. Bekerülhetek a Megmentőt méltató kórusba? Itt és odaát?

"Jászol-ölben drága Gyermek, Ég felé vigyen kegyelmed,
Hol dicsérve énekelnek Édes hangú angyalok." (RÉ 328:6)

Csillaggyúláskor gyertyát gyújtunk, kezünket imára kulcsoljuk a karácsonyfa körül, – és ismét kigyúl szívünkben a szeretet. 2010. karácsonyán is.

Szenes Tamás

előző lap

lap teteje

következő lap