Először sírsz, azután átkozódsz, aztán imádkozol.

Aztán megfeszíted körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz. S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal, szótlanul, gondolattalanul mondod magadnak:
Mindegy, mindhiába: a bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég, mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés, bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég, s egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva, hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a MAGÁTÓL: ez a KEGYELEM.

/Reményik Sándor/