15 éves voltam, amikor a 30 éves bátyámnak egy kis vidéki lapban cikke jelent meg a szovjetek győzelme esetén várható istentelenségről, nők meggyalázásáról, káoszról. Bekövetkezett. Másfél év börtönnel, a házassága felbomlásával fizetett az írásáért.

1952. június 25-én éjszaka - sok miskolci előtt ismerős dátum -, bátyám éppen éjjeliőrként dolgozott, ezért nem volt otthon, - nyolc fegyverét ránk szegező ávós rontott ránk. Felolvasták a határozatot: "Kényszerlakhelyül Hortobágy Borsós-tanyát jelölték ki- számunkra, mint családtagok számára. Fél óránk volt az összecsomagolásra.
Édesanyám 72 éves, gyomorrákos asszony volt. Ami a kapkodásban eszünkbe jutott, azt lepedőkbe kötöztük. Ezután a bérház előtt álló leponyvázott teherautóba tereltek. Az autó sokadmagával végül két állomás között, a sínek közelében állt meg, és tehervagonokba pakoltak be minket.
Borsós-tanyára érve zsúfolt barakkokban helyeztek el bennünket - életterünk egy-egy vaságy volt. Mi nők, a mezőgazdaságban, a tehenészetben dolgoztunk.
Jött az aratás. Hajnali négy órától sötétedésig dolgoztunk. Délben volt 3 óra ebédszünet; a "szabad dolgozókat- hazaszállították, mi a meredeken tűző nap alatt, a fátlan pusztaságon "pihentünk-.
Mégsem ez volt a legrosszabb, hanem a nádaratás. Ez kimondottan téli munka. Velünk nyáron végeztették, védőruha, gumicsizma nélkül... Nádvágóval, sarlóval arattunk, a nádat kévékbe kellett kötnünk és vállunkon kihordani. Az iszapban nem láttuk, hova lépünk, a nádtorzsa felhasogatta a lábunkat. Édesanyám sírva fakadt, amikor meglátta, hogy a lábamon nincs ép bőr.
Hogy éjszaka se legyen nyugtunk, két rendőr végigjárta a barakkokat, és zseblámpával az arcunkba világított.
Azon már csak nevettünk, hogy "Békekölcsönt- jegyeztettek velünk, az árát pedig kis keresetünkből le is vonták.
Édesanyám állapota egyre rosszabb lett. Végül mentővel bevitették a debreceni kórházba, hogy ne a barakkban haljon meg. Látogatni nem mehettünk. Temetésére két rendőr kísért be bennünket.
Amikor Sztálin meghalt, s Nagy Imre kezdte felszámolni az internáló táborokat, elengedtek minket is, de Miskolcra, ahol nővéremék laktak, nem engedtek.
A Hortobágyon ismerkedtem meg férjemmel, összeházasodtunk. Hol itt, hol ott laktunk. Férjem segédmunkásként dolgozott, én sehol. Végül volt kollégám segítségével kaptam egy kórházi állást. Megvehettük közös életünk első bútordarabját, a gyerekágyat. Idővel, az albérletek után lakást is kaptunk.
Most, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján sok minden eszembe jutott. Most nem külföldről jön az ukáz, hanem önként, kedvtelve pusztítja magyar a magyart.

Földi hatalmasságok jönnek-mennek, de Isten hatalma változatlan. Beleenged a nyomorúságba, de velünk jön oda is, és a legreménytelenebb helyzetben is mellettünk áll: "Tudom a Te dolgaidat.-
Ez segített meg, amikor fizikailag és lelkileg úgy éreztem, nem bírom tovább.
Azért imádkozom, hogy ezek az idők soha többé ne térhessenek vissza.
/X/