KONFI+... avagy hogyan is lehet valóra váltani az álmokat

     Az első alkalom nagyon rendhagyó volt, sokáig töprengtem, mit is csináljak, ami felrázhatná kamaszodó kis csoportomat. Először azt gondoltam, majd leakasztok egyet a tanultakból, de rájöttem, hogy bár ezzel is elérnék „valamit", de nem ez a „valami" a lényeg. A lényeg, hogy KÖZÖSSÉGGÉ tudjunk válni azok által az élmények által, amelyeket együtt fogunk megtapasztalni. Így hát személyesre vettem az ügyet. Gondolatban végigjártam az utat, hogy hol akadhatott el csoportunk, hol maradtam le tőlük gitározásaink alatt, és a gitárcsoportom „személyre szabott terápiát" kapott tőlem ajándékba.

     Először is nem akartam, hogy tőlem függjenek. Eddig mindig én hangoltam be a gitárokat. Most már nekik kell megbirkózni eme nemes feladattal. Ismerjék csak meg, milyen finom hallásra, a húrok ismeretére van szükség ahhoz, hogy játszani tudjanak a hangszerükön. Minden gitár más, máshol van a gyenge pontja. Van, amelyiknek csak a harmadik húrja problémás, van, amelyik szinte sose hangolódik le. Ezzel az élménnyel azt próbáltam nekik bemutatni, hogy Isten is így „hangol" minket. Vannak előre látható, várható gyengeségeink, próbák az életünkben. Van, amikor lazítani kell egy húron, van, ahol feszíteni - Isten is ezt teszi életünk hangszerével.

     Aztán szerettem volna nekik megmutatni, hogy jobban kell vigyázni a tisztaságukra. Ezért vittem be egy tál vizet, szappant, törölközőt. Kértem, hogy emlékezzenek azokra a dolgokra és tettekre, amelyektől bepiszkolódhatott az életük, és hogy jó lenne, ha tiszta kezeket felemelve tudnánk énekelni Istennek. Ezért megmostam jézusi módon, de nem a lábukat, hanem a kezüket. Elég jól vették a lapot a lányok. Láttam rajtuk, hogy teljes a meglepődés. Áhítatos lelkület szállt közénk és megnemesültek a pillanatok.

     Egész más volt énekelni ezek után az Egy hangszer had' legyek kezdetű dalt, mindenki értette az ének igazi mondanivalóját.

     A következő alkalommal azt próbáltam nekik megmutatni, hogy bár idősebb vagyok náluk, azért én is voltam tinédzser. Előkerestem emlékeimből a legviccesebb képeket, nagy szerelmeim, gimis lázadásaim történéseit, és akkorákat kacagtak, hogy öröm volt hallgatni.

     És volt olyan is, amikor magazinokat vittem be, ollót, ragasztót és kértem őket, vágjanak ki képeket és készítsenek montázst, ezzel mutassák be, hogy milyen volt az elmúlt hetük. Még most is őrzöm a kész műveket: sok bánatukat, örömüket, vágyaikat osztották meg így egymással. Kiváncsi vagyok, pár hét, hónap múlva, ha újra előveszem ezeket a lapokat gitárórán, vajon majd viszaemlékeznek-e az akkori érzéseikre, találtak-e választ kérdéseikre? Nagyon élveztük az együttmunkálkodás perceit, és örülök, hogy az egyikük azóta személyes beszélgetésre is eljött hozzám.  

     Ahogy írom e sorokat, jó visszaemlékezni ezekre az alkalmakra. És bár sok idő újabb és újabb ötletet kitalálni, és nem is biztos, hogy mind jól fog elsülni, de azt tudom, hogy nem múlnak el nyomtalanul ezek az együttlétek. Lassan kezdünk közösséggé formálódni...

psze