Hová lettek az ellopott angyalszárnyak?

 avagy Az égigérő templomtorony meséi

     Közeleg Karácsony, csúnyán mondva a nyakunkon ül... mert bizony sokszor teher, nyomasztó gond számomra, hogy szeretteimet mivel lepjem meg Ajándékozó ünnepünkön. Látom a körülöttem élő embersokaság zsibbasztó nyomorúságát: keresi-kutatja a semmit nem érő lomjaival kínálkozó szupermarketek polcait. Ezreket ragadnak ki a pénztárcáinkból azok a játékok, lim-lomok, melyek aztán hamar szétesve, darabjaira hullva a kukában landolnak. Tudom... mi is járunk ebben a cipőben.

     De van egy ajándék, ami naponta okozhat meglepetést gyermekeinknek. Ez pedig a könyv. Akár nagybetűvel, mint Biblia, vagy Gyermekbiblia, akár mint az esti mesék szerves részesei a mesekönyvek.

     Másodikos gyermekem olvasókönyvében volt egy kérdés: Kik szoktak neked mesét mondani? És utána a lehetséges válaszok: Apa, Anya, mindkettő, nagy testvér, stb. A Tanító néni döbbenten újságolta, hogy szinte alig volt gyermek, akinek esténként az édesanyja vagy az édesapja mesét mond, olyan pedig csak a mi gyerekünk, akinek mind a kettő oda szokott ülni az ágyához, hogy a nap utolsó mindent feloldozó, kibeszélő, lecsendesítő szakaszát együtt töltse az izgalmakkal, terhekkel, örömmel-bánattal teli gyermekével.