Beszámoló Franciaországban töltött missziói hétről

     Tudom, nálunk is sokan végeznek ilyet, különösen, ha a gyülekezetben építkezni kell, takarítani a templomot, sőt néhányan a lelki munkában is segítenek. Kicsiben itthon is működik ez. Hálásak is vagyunk ezért Istennek. De bizony itt sokkal tovább mentek a francia testvérek. Nyugdíjas éveiket nagyon hasznosan beosztó, heti több napot odaszánó tevékenységekre kell gondolni, melyet önként, ingyen végeznek, akár a hajléktalan misszióban, akár a munkásmisszióban. A lelkészek megtapasztalhatják, hogy nem egyedül kell hordozni a szolgálat terhét, hanem az önkéntesek az ő kinyújtott, meghosszabbított kezeik, ők pedig odaszántabban foglalkozhatnak a lelki munkával. A hajléktalan misszióban 150 önkéntes végezte 7 teljes idejű munkás tennivalóit! Bár megtapasztalhatnánk azt, hogy itthon is szervezettebben, gyülekezeti önkéntesek közös erejével, hitével szolgálhatnánk azon a területen, abban a misszióban, mely megtalál minket!

     Egy másik nagy élmény, ami inkább negatív volt, hogy a régi, csodálatos templomok üresen álltak, vasárnaponta 30 ember ha belátogatott sok ezres városok lakói közül. Öröm volt látni viszont, hogy igyekeztek a templomokat újra értelmezni, alagsorukba fiatalos termeket, konyhát építettek, játékszobát a gyerekeknek, vagy akár lebontották a régi templomot, hogy újabb, modernebb, ember-léptékűbb otthont teremtsenek a gyülekezetnek. Nálunk milliókat költünk templomrenoválásokra, mellyel megújítjuk templomaink tetejét, falait, de nem gondolunk arra, hogy otthonná is tegyük, hogy újraértelmezzük a templom küldetését.  

     A legjobban viszont a nyitottság tetszett. Itthon elképzelhetetlen lenne, hogy ha lelkész nélkül marad egy közösség, akkor befogadjuk őket, anélkül, hogy ne akarnánk, hogy reformátusokká váljanak. Franciaország protestáns gyülekezetei lassan megtanulják, hogy együtt tudnak csak fennmaradni. Mulhouse református gyülekezete befogadott egy kameruni protestáns gyülekezetet, akik afrikai stílusban, úgymond síppal-dobbal, spirituális énekléssel dicsérték Istent, és a befogadó református gyülekezet örömmel, nyitott szívvel hallgatta ezt. Nem idegenkedtek, hanem boldogan örültek, hogy  újra vannak gyerekek a templomban, ha feketék is, újra hangosan szól az ének, ha közben táncra is perdülnek a kameruniak. Természetesen idegen volt mindenki számára annak a módja, ahogy ezt tették, de úgy fogadták, mint új szelét a Léleknek, mint  új frissességet, melyből a gyülekezet táplálkozni fog. Ennek a nyitottságnak meg kell lennie bennünk, hogy örömmel tudjuk fogadni a templomainkba lépő más felekezetű vagy más nemzetiségű embereket.

     Elzász gyönyörű volt, a franciák vendégszeretete nem ismert határokat. Miközben családoknál elszállásolva otthonra találtunk, belepillanthattunk az ottani emberek életébe. Én azt láttam, hogy bár más nemzet, más problémáik vannak a hazájukba betelepült arab lakosság miatt, mégis ugyanaz a Jézus Krisztus tölti be szükségeiket. Minden nemzetnek meg kell harcolnia a maga harcait, és megoldást találni a felmerülő nehézségekre. Számukra ez a sok hajléktalan, betelepült muszlim vallású ember, a vándorló cigányság, az iparból élő sok ezer ember helyzete, akik kerületeket töltenek meg. A missziót  így erre irányították. Mi magunknak is, magyaroknak számot kell vetnünk azokkal a problémákkal, melyek országunkban jelentkeznek, és be kell töltenünk azt az elhívást, amelyet Isten adott nekünk, hogy mint keresztyének megoldásokat keressünk, meglássuk a misszió lehetőségét azokon a területeken, ahol az állam tehetetlen. Örömmel gondolok így most a azokra a missziókra, melyet a Magyar Református Egyház végez, és azokra a területekre, ahol lenne még mit keresnünk, nyitott szívvel, befogadóan, szeretettel.

     Köszönöm, hogy részt vehettem ezen a programon. Boldog vagyok, hogy gyülekezetem nevének jó hírnevét vihettem Franciaországba, és kicsi kóstolót adhattam abból, amit mi teszünk itthon.

Polgárné  Szendrák Edit

Sáregres