Az első félév utolsó iskolai hetén az iskolai tanulás ízesítésével próbálkoztunk: egész héten "sóztunk-. Mindent megsóztunk: a kémiát, a fizikát első nap, a történelmet a második nap, a képzőművészetet, a vallást és az irodalmat harmadik nap, a vitát és a kirándulást negyedik nap, a kiértékelést ötödik nap.

Hétfőn egyetlen osztályterembe gyűltünk össze mi, a nagyok: mintha egy osztály tagjai lettünk volna, ötödikesektől kezdve nyolcadikosokig. Nagyszerű volt: kísérleteztünk, méréseket végeztünk, számigáltunk, összehasonlítottunk, és... sikeresen eltörtünk egy pár eszközt. No, de csak az téved, aki dolgozik. Büszkén mondhattuk a nap végén: ez jó mulatság, férfimunka volt! Egyikünkben-másikunkban titokban még az is megfogalmazódott: érdekes ez a kémia.

Másnap s(z)ószaporítás történt: az erdélyi só-utakról hallottunk egyetemistákhoz méltó előadást. Aztán összemértük erőnket: ki tud több só-szót gyűjteni? Nem is gondolná az ember, hány szót képes "sósítani- a fényes győzelem reményében...

Harmadik napon művészekké változtunk: só-alkotásaink némán mondták el rólunk, kik vagyunk, de éppannyira kifejezően szóltak, mint a föld sóival - kiválasztott ismerőseinkkel - készített interjúk. Az otthon - hosszú órákon át - összeállított alkotásainkkal megmutattuk egymásnak: az irodalom is csak akkor ízes, ha olvassuk. Sőt, felfedeztük, hogy: ha az irodalom sója az olvasás, akkor a könyv a sótartó, az író maga pedig a sóbánya.

Meg is látogattuk másnap a tordai sóbányát: csodás, ahogy a homok a beáradó fénycsóvában megcsillan, és ahogy a bánya visszafelel szavunkra: SÓ-só-só-só-só-só... A zene hangjait viszont nem visszhangozta a bánya - bizonyára tetszettek neki, inkább felerősítette a hangokat.

Talán mindenkiben megfogalmazódott: bárcsak így tudnánk mi is felerősíteni Urunk szavát. Akkor talán méltók lehetnénk az Igére: "Ti vagytok a földnek sója- (Mt 5,13)