avagy reformáció a tóközi gyülekezeti kórusban

Kedves testvéreim! Szenzációs hírem van: gyülekezetünk a reformáció korát éli, legalábbis, ami a kórusát illeti. Mi volt ennek a szenzációs eseménynek a kirobbantója? A válasz nagyon egyszerű: a látogatás (ez év március 30 - április 1. között) a magyarországi, érdligeti testvérgyülekezetnél. Csalódni fog az, aki most egy nagyon részletes beszámolóra vár. Én csak egy pár, számomra érdekesnek tűnő jelenségről szeretnék most írni, amelyeket ez a látogatás hozott a felszínre mindkét gyülekezetben a találkozás alkalmával.

Kezdeném azzal, hogy számomra meglepően lelkesen készültek gyülekezetünk tagjai erre az eseményre, főleg a kórustagok, merthogy a kórusnak is fel kellett lépnie. Jó volt látni a tagok és a karvezető lelkesedését, amely az indulás időpontjának közeledésével egyre csak fokozódott. Nagy dolognak tartom, hogy ezernyi elfoglaltságuk ellenére vállalták az emberek az egyre szaporodó esti próbákat, és úgy éreztem, hogy ezek a próbák mind jobban és jobban összekovácsolják a csapatot. Szándékosan nem beszélek összehangolódásról, az olykor disszonáns hangok is természetes velejárói egy kórusnak.

Elérkezett tehát a nagy nap és gyülekezetünk lelkes kis csapata útnak indult, nyugodtan mondhatjuk, hogy apraja-nagyja (a legkisebb kiránduló 9 hónapos volt!).

Első említésre méltó esemény a határátkelés. Jó volt érezni, hogy európai polgárokként végre elmaradt a rossz hangulat, vámosaink megtanultak illedelmesen beszélni, egyszóval emelt fővel hagytuk el az országot, abban a reményben, hogy két nap múlva újra visszatérünk.

Bár úticélunk az érdligeti gyülekezet volt, Debrecenben is megálltunk, hogy meglátogassuk a híres-neves református kollégiumot. Kálvinista gyökereinket keresve olyan érdekes dolgokat tudtunk meg, hogy a gyűlésteremben ott ült valamikor Kossuth Lajos - a látogatáskor gyülekezetünk "márciusi ifjai- megrohamozták ezeket a híres padokat -, és azt, hogy a szószékek teteje miért olyan kicsúcsosodó formájú, tudniillik akusztikai meggondolásokból. Már itt, ebben a városban alkalmunk adódott egykori gyülekezeti tagjainkkal találkozni. (További utunkon is mindegyre csatlakoztak hozzánk hosszabb-rövidebb időre régi gyülekezeti tagok, magyarországi barátok. Jó érzés volt újra látni őket....)

Késő délután értünk Érdre, ahol az ottani lelkipásztor, Csákány Tamás, a gondnok és a gyülekezeti tagok már kissé aggódva vártak ránk, mi pedig kelet-európai lazasággal magyaráztuk, hogy ilyen hosszú úton igazán megengedhető egy ennyi késés. A magyarországi testvérek nagy szeretettel fogadtak bennünket, így kezdeti szorongásunk hamar elpárolgott. Meglepő gyorsasággal szétosztottak a befogadó családokhoz, másnap reggel pedig mindenki ragyogó arccal mesélte, hogy nagyon kedvesek voltak a vendégfogadók.

A szombati városnézés nagyon szép és tartalmas volt, megint csak a fogadó gyülekezet kiváló szervezési képességének lehettünk tanúi. Közös ismerkedésre a szombat délutáni áhítat, majd az ezt követő beszélgetés adott alkalmat. Röviden csak azt mondhatjuk, hogy nagyon tanulságos volt. Itt döbbentünk rá arra, hogy nem elég a közös nyelv, meg csak a közös vallás sem ahhoz, hogy egymást igazán megértsük. Úgy tűnt, hogy vendéglátóink empátiája ezennel nem működött éppen olyan jól, mint a programok szervezésekor, ami semmmiképpen sem róható fel nekik negatívumként. Talán mi voltunk azok, akik nem tudtuk kellőképpen elmagyarázni sajátos erdélyi helyzetünket és az ezzel járó megoldásra váró ugyancsak sajátos problémákat (gondolok itt konkrétan az istentiszteletek román nyelvre történő szinkrontolmácsolásának szükségességére). Kissé aggódva távoztunk, úgy éreztük, hogy nem igazán sikerült egymás gyülekezeti életének problémáira és örömeire ráhangolódni. Jó volt ellenben hallani, hogy új lelkészük beiktatása óta náluk jelentősen megnőtt az istentiszteletek látogatottsága.

A nap végén, nagy várakozással álltunk elébe a másnapi közös istentiszteletnek, úrvacsorázásnak, valamint a kórus szolgálatának. Kissé féltünk, mi lesz, ha nemcsak magyar nyelvű énekeket adunk elő, hanem zsidó énekünket is elénekeljük. Az anyaországban zajló heves politikai élet láttán joggal tevődött fel a kérdés, vajon kiknek az érzékenységét, politikai meggyőződését fogja majd ez sérteni. Végül, Istennek hála, mégis az a szabadságérzet került felül, amely a megváltottak sajátossága, és kellő felszabadultsággal sikerült a repertoárunkat végigénekleni, bízva abban, hogy a mi Urunk képes mindannyiunkat (vendéglátóinkat is) az Ő Szentlelkével és bölcsességével megajándékozni.

Azt mondtam beszámolóm elején, hogy a reformáció korát éljük, főként ami a kórusunkat illeti. Úgy érzem, többek között ez volt az egyik igazán nagy nyeresége ennek a kirándulásnak. Volt időnk a próbák, az utazás ideje alatt megbeszélni, hogy ki, hogyan látja gyülekezetünk énekkarát, hogyan tovább, mit kellene tennünk azért, hogy ne a fásultság, hanem a vitalitás jellemezze Istennek ezt a csodálatos, közösségformáló ajándékát: a közös éneklést. Történtek nagy elhatározások, mint például: rendszeresebb próbalátogatás, nagyobb fegyelem, intenzívebb hirdetése ezeknek az alkalmaknak.
Persze tudjuk mindannyian, hogy ha az Úr nem építi a házat, akkor hiába dolgoznak az építők... szerelmesének az Úr álmában ad eleget. Áldott legyen az Úr, hogy erre a pár napra kissé megállított nagy rohanásainkban. Áldott legyen, hogy adta a drága időt arra, hogy egymással személyesen vagy gyülekezeti szinten is beszélgessünk, és nemcsak egymással, hanem testvérgyülekezetünk tagjaival is, akikről kiderült, hogy éppen úgy rohannak, mint mi, éppen olyan terheltek, mint mi, és Isten mégis adott nekik kellő erőt ahhoz az elhatározásukhoz, hogy minket fogadjanak és szeressenek, úgy, azzal a hátérrel együtt, amivel odaérkeztünk hozzájuk. Tudtuk, éreztük, hogy ez nem volt számukra sem mindig egyszerű, nem mindig értettük egymást, de a találkozás csodája megtörtént. Halleluja!

Barabás Réka