2007. július 5., reggel hét óra. Zuhog az eső. Egy negyven gyermekből és négy felnőttből álló kis csapat álldogál a kolozsvári állomáson azzal a megfontolt szándékkal, hogy egy hétre kivonul a 21. századból.

A hosszas utazás csak délutánra ért véget, amikoris a táborozók szembesültek a körülményekkel. A körülmények azt sugallták, hogy az elkövetkezendő egy héten a bátor kis csapatnak nélkülöznie kell a következő létfontosságú dolgokat: melegvíz, tévé, számítógép, étterem, divatszaküzletek, városi szemét, zajártalom, szmog és még sorolhatnám...

Még mielőtt elkeseredtünk volna, számba vettük azokat a dolgokat, amik viszont adottak voltak: jó levegő, kristálytiszta víz, reggeli harmat, pazar kilátás, ködöt pipáló hegyek, aranyos faházikók, jókedv, ismerkedési vágy és nagy kíváncsiság.

Az egy hét elsuhant, mint felhő a hegy fölött. Egyszerre csak azon kaptuk magunkat, hogy búcsúzkodunk. Búcsúztunk a környéktől, és persze egymástól, mert a hét végére olyanok lettünk, mint egy nagy család.

Mert mi minden csoda is történt velünk ezen az egy héten? Alig tudom felsorolni. Megtanultunk néhány indián jelt, választottunk magunknak indián nevet, elkészítettük az indián neves névjegykártyánkat agyagból, fontunk, bogoztunk, kötöztünk, festettünk, mázoltunk, zászlókat készítettünk, harci díszbe öltözünk, még az arcunkat is kifestettük. Ezen kívül gyógynövényt gyűjtöttünk, gátat építettünk, tábortüzet raktunk, amiben még a legkisebbek is segítettek, rengeteget játszodtunk, nagyokat túráztunk, sőt utolsó este még törzsfőnököt is választottunk, és hagyományos indián ételt, tortillát is ettünk.

Azért a tanulás sem maradt ki: napról- napra egy új aranymondással gazdagodtunk.

A tábortüzek külön vonzereje az a folyatásos történet volt, ami egy indián kisfiúról, Askiról szólt. Lelkesen vártuk az estéket, hogy együtt izgulhassunk egy gyenge fiúval, aki a végén rádöbben, hogy a legnagyobb varázslat, a szeretet. Minden nap énekben és örömben adtunk hálát Istennek, hogy ott lehettünk, hogy együtt lehettünk.

Tehát letelt a hét. Már megint az állomáson voltunk. Szomorkásan méregettük egymást az elválás pillanatában. Ám belülről egy nagy mosoly melegített, a tudat, hogy indiánok, kicsik, nagyok, szőkék,
barnák, a lesi völgyben szinte, mint Atyánk ölében, úgy éldegélhettünk békében egy héten át.


Patakfalvi Czirják Eszter, tanító