Mint minden évben, idén sem maradhatott ki az ifitábor. Ezen a nyáron a változatosság kedvéjért Magyarország volt kirándulásunk úticélja. Debrecen mellett, a Vekeri-tó környékén a Dorcas Segélyszervezet központjának táborozóhelyén szálltunk meg, és töltöttünk el néhány eseménydús napot, augusztus 6-9. között.

A fiatalok megnevezés nem csak a nagyifisekre és a kisifisekre vonatkozik, a jelenleg másodéves kátésok is csatlakoztak hozzánk. Meglehetősen nagy látszámban és izgalommal indultunk útnak hétfő reggel. Körülbelül egy órányi út után nagy meglepetésünkre Kolozsváron volt az első megállóhelyünk, mivel kiderült út közben, hogy egy kiskorú társunknak nincs szülői felhatalmazása, hogy elhagyhassa az ország területét. Míg ezt a problémát megoldották, egy parkolóban vártunk, és fagylaltozással, labdázással, beszélgetéssel ütöttük el az időt. Aztán megérkezett a várva várt irat, és a busz végre útnak indulhatott.

Hamarosan úticélunkhoz értünk, ahol Daray Attila és kedves segítőtársai fogadtak minket. Mikor megérkeztünk, kiderült, hogy nemcsak a mi veszünk részt a táborban, máshonnan is jöttek fiatalok.

A napi program reggelivel kezdődött, majd áhítattal és érdekes közösségi játékokkal folytatódott. Hol többen, hol kevesebben vettünk részt a programokon. Igen közkedvelt volt a főépület melletti kis úszómedence, bár csak rendre tudtuk igénybe venni. Az áhítatokat a tordatúri Geréb Dénes lelkész tartotta, majd Daray Attila a Dorcas segélyszervezetről tartott előadásokat. Ebéd és néhány órás szabadidő után közösségi kirándulásokon és játékokon vettünk részt. Volt, amikor Debrecenbe mentünk kirándulni és vásárolni. Egy alkalommal pedig a tábor területén egy igen érdekes, zoknis játékot játszottunk.

Hazafelé jövet ismét megálltunk Debrecenbe: a mediterrán élményfürdőbe mentünk. Kisebb vagyonba került a belépődíj.

Az Úr a hazafelé vezető úton is velünk volt. Egészségben értünk haza, meg természetesen a tábor fáradalmaival, de arra már nem is emlékszünk. A fáradság miatt több értékes tárgyat is a buszon feljtettünk, ezek azóta mindekinek visszakerültek a jogos tulajdonába. A jókedv, a vidámság, a viccek, a hosszú esti beszélgetések határozták meg együttlétünket. Az Úr is azt mondja, hogy a vidám szív a legjobb orvosság.


Víg Enikő, ifis


A Vekeri-tó meséje

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kiscsapat, egy nagycsapat és egy középsőcsapat. Valamikor augusztus elején eldöntötték, hogy szerencsét próbálnak a nagyvilágban. És elindultak...

Hosszú út várt rájuk, mert a kiscsapat kissé feledékeny volt, és azt gondolta, hogy szülői felhatalmazás nélkül is elindulhat nagyvilágot látni, de minden jó, ha a kezdete is jó, végül mégiscsak megérkeztek a Vekeri-tóhoz, és szemügyre vették a nagyvilág látnivalóit. Volt ott ám úszómedence, faházikó, modern konferenciaterem, focipálya, kosárpálya, homok röplabdapálya, és lám-lám... sok-sok idegen országból érkező, mégis magyarul beszélő fiatal. A három nap nagyon sokat ajánlott: sportolási és ismerkedési lehetőséget, kézimunkát, finom ebédet, de ami még fontosabb, kitárult előttünk egy még nagyobb világ. Miért mondom ezt? Mert sem a kiscsapat, sem a nagycsapat, de még a közpéső csapat sem tudta azt, hogy valahol a nagyvilágban vannak olyan gyerekek, akiknek az életük havi 14 dollártól függ, és vannak olyan nagymamák és nagytaták, akik nem azért siránkoznak, hogy fáj valamijük, hanem mert aznap még ennivalóra sem jutott, nemhogy orvosságra. A három csapat megtanulta, hogy mindig vannak olyanok, akin segíteni lehet. Talán Isten szándékosan állít elénk olyan személyeket, akik rászorulnak a segítségünkre, mert tudja, hogy tudunk segíteni rajtuk. A kérdés csak az: akarunk-e?


Balogh Xénia, ifis