„A mélységből kiáltok hozzád, Uram!"- hangzik a zarándokének első sora. A kiáltás az elhagyatottság mélypontján tör fel, azon a helyen, ahol kiszolgáltatottságunk immár fokozhatatlan. A zsoltár sorai között a várakozás nagy tereit lehet fölfedezni, mintha minden mondat, valamennyi nekirugaszkodás után hosszú, feszült hallgatás következnék.

    Avagy valóban van-e visszhangja az emberi szónak? „Kicsodánk van az egekben?" Mi az, ami ezt a távolságot fölemészthetné?
   Az odalent lévő el akar jutni Isten színe elé, nem takargatja elesettségét, kiált, mindhiába csitít¬gatják. Még szavait sem hajlandó megválogatni, emlékezteti Istent arra, ami rajta áll, hiszen a ta¬lálkozás feltételéül Ő szabta meg a bocsánatot, ha nem szolgáltatja ki, ha magánál tartja, úgy ezt az akadályt ember nem hághatja át: „Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged!" (4.v.)
Mit tehet az alant lévő?
Várakozik, sőt jobban várakozik, egész lényével teszi, és elindul.
   A templomba vezető lépcsősor, az egész szertartás ezt a várakozó elindulást, úton lévő várakozást jeleníti meg. Fokról fokra szól az Istent szólásra bíró de profundis clamavi. Olyan responsorium-forma ez az ének, amelyben a válasz helyén nagy csend-térségek vannak: így mutatja meg az elhagyatottság mértékét Istennek. „A létező alany ténylegesen csak úgy gondolható el, hogy megadjuk neki a szót." (Marcel)

De várakozhat-e intenzívebben a lent élő ember a magasságban lakozó Istennél? Aki időről időre mérhetetlen hallgatásba burkolódzik, várván várva, hogy a hallgatás égnyi paizsát áttörje a reá vágyakozó emberi szó?
   Isten hallgatását csak a vele való együtt-hallgatás enyhítheti. Válasza helyett nincsen válasz, amiképpen szava helyett sincsen szó, amely az övé mellé állhatna. Aki Isten megszólalására várakozik, az az Ő csendjébe lép. Kiált és hallgatózik, és ismét kiált. Mígnem kiragadja Istent a hallgatásból. Hogy, mire a templomba ér, mikor megállna az oltár előtt, Isten is odaérjen.
   A lent élő az oltárnál találkozik az alászállóval
   Az elhagyatott ember az elhagyatott Istennel az áldozatban ismernek egymásra.
   Az áldozatban, ahol Isten a legelhagyatottabb emberként emeltetett föl, szenvedett és megmutatta magát az Őt elhagyónak.

Haszid

1.

Olvassuk a pusztai vándorlást 
így indul a napunk

Miért nem cseréli le Isten az ő népét 
kérdeztem

Mert szerelmes 
válaszolta

Akkor az más
Akkor az egészen más


2.


Olvassuk a pusztai vándorlást 
így fejeződik be a napunk

Miért nem cseréli le a nép az ő istenét 
kérdeztem

Mert szerelmes 
válaszolta

Akkor az más
Akkor az egészen más

fotó: Ádám Gyula

 A kivonulás könyve

Az a negyvenéves zarándoklat
   a sivatagban, a fogság után.
   Kapkodó kirohanás a komfortos hullaházból,
   kicsinytől fogva nagyig. Egy-egy kép a vérfoltos 
   ajtókeretben, üres szobák

savanykás szaga, haszontalan 
   tárgyak és történetek.
   Legelöl a hullámokba
   gázolók, akik előtt megnyílt
   a tenger ollója; leghátul,
   akik mögött bezárult. Lobogó
   felső ruhájuk lemetszve, mire

Észbe kapnak. A kisimult víz
   tükrén aztán átvonult mind
   a tíz csapás is, egészen más
   jelmezben. Csüggeteg
   vándorkomédiások, tettre
   készek, nagy repertoárral.
   Emlékezhetsz például apámra,

Aki a titkosrendőrség betört
   ablakából elvitt egy jókora
   szilánkot, a véres macskakővel
   együtt, amit úgy vetett ki
   magából a tömeg, mint egy
   régtől fogva cipelt iszonyatos
   koponyát, egy csecsemőét,

És ami a széttépett őrnagy
   íróasztalán nyugodott, szelíd
   levélnehezék, szemközt
   a vérszomjas tömeggel –
   emlékszel? Mindenüvé
   magával vitt engem is, már
   kora reggel hívott,

Reszketve szólította a halálos
   nevet, a hangosan fölolvasott
   napi szakasz után. Kitartóan
   nógatott, készülj, gyere,
   mintha egy Isten csak
   nagyalvó lehetne, mióta
   világ a világ. Vagy süket,

mint apám öreg harangozója.
   Ha a te arcod nem jön velem,
   egy tapodtat sem teszek,
   hallottam, ezt mondta. Úgy
   szólt hozzád, mint ember
   beszél barátjával. Magával
   hurcolt mindenüvé, amíg a

szem ellát. Belekevert minden
   verekedésbe, amelyben ő,
   egyedül ő nem emelt kezet.
   Még akkor sem, amikor az
   okos kézfej tudja csak a
   legkifejezőbben megformálni
   azt a szót, hogy elég.

Vonulni a könyv egyik lapjáról
   a másikra, napi szakasz
   lenni. Menni, nyomtalanul
   Hátrahagyni formátlan
   kőrakásokat. Megadással
   engedni, hogy lapozzanak.
   Egy naplemente, még egy.

Újabb sor, ott következik az
   apám neve, most kiejted,
   ejtsd ki, ne félj. Örök fogoly,
   felismered. Ő az, akire
   ráejtetted a sátradat, még
   a legelején, amikor az
   ötrészes könyv megírását

elhatároztad. Ő az, nézd, bezárul
   mögötte a tenger. Megáll
   előtted, ott áll, felismered:
   az apám. Kitárja karjait.
   Fuss, fuss, tékozló, most
   te következel. Ez az utolsó
   lap, az utolsó sor, utolsó szó.